Utódok, eredeti címén The Descendants.
Cselekményleírást tartalmaz.
Egy asszony súlyos balesetet szenved, és kómába esik. A férje, Matt, várja, hogy felébredjen végre, hogy rendbe hozhassák a házasságukat. A nő orvosa viszont rossz hírt kell közöljön. Elizabeth állapota ugyanis nem mutat javulást, ezért az előzőleg rögzített kívánsága értelmében ezen a ponton túl már fogják életben tartani, és hamarosan leveszik a gépekről. Tehát az asszony belátható időn beül meg fog halni. Az orvos elmagyarázza Matt-nek, hogy van pár napjuk elbúcsúzni tőle.
A film arról szól, Matt hogyan kezeli a helyzetet.
Először elhozza a nagyobbik lányát a bentlakásos iskolából, ahol tanul. Majd a dolgok gyorsan felpörögnek. Ugyanis a lányától megtudja, hogy a felesége megcsalta egy másik férfival. Annak ellenére, hogy nem éri váratlanul a hír, hiszen tudta, hogy a házasságuk bajban van, de a halál kézzelfogható közelsége, és véglegessége miatt tulajdonképpen sokkot kap ettől. A film humorral, de nem irreálisan kezeli ezt.
Először dühös lesz. Majd a kezdődő gyász érzésével úgy próbál megküzdeni, hogy küldetésének teszi meg, tudatni a felesége szeretőjével, hogy az meg fog halni.
A film másodlagosan Hawaiiról szól. Matt szélesebb családjának van egy nagy füldbirtoka, ami az egyik utolsó természetes állapotban levő hawaii terület. Jogi okokból pont ekkor készülnek eladni, és ennek érdekében a teljes család összegyűl, minden unokatestvérrel együtt, hogy döntsenek a vevő személyéről.
Gondolatok
Azért választottam ezt a filmet, mert a gyász folyamatáról szól.
Számomra fontos volt az is, hogy egy olyan valakivel kapcsolatos gyászt mutat be, aki nem egy hős, és nem is igazán szimpatikus.
A film végén különösen jól van kezelve a kisebbik lány esete. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a gyerekeket úgy kezeljük, mint egy üres lap, amire még bármit lehet írni, mert úgyis kitörlődik még, és átírható másra később. Ez természetesen tévedés. A filmben a kisebbik lány érthetően, de jellegzetesen gyermekien reagál a helyzetre. Üdítő volt látni, hogy az ő helyzetét emberséggel, és értelmesen kezelték. Hogy figyeltek rá. Nem pedig, ahogy nagyon sokszor szokás, mint egy díszletelemet használták. Érdekes volt látni ezt, és már csak ezért is érdemes megnézni az egész filmet.
Valamint érdekesség, hogy a filmben egyetlen karakter sem fordul Istenhez, vagy a valláshoz vigaszért.
Hogyan haragudj egy haldoklóra?
A történetben több szereplő van, akinek rossz a kapcsolata a haldokló nővel.
A nagyobbik lány egy ideje elidegenedett tőle. Mint kiderül ez azért van, mert ő tudott az anyja viszonyáról, és úgy érezte, hogy az apját ezzel elárulta. A saját erkölcsi mércém szerint a hazugság a legnagyobb, és sőt egyetlen értelmesen bűnnek nevezhető cselekedet. A megcsalás pedig ennek egyik esete. Tehát itt egyet kell értsek a lánnyal. A helyzetében valószínűleg én is így reagáltam volna.
A nő szeretőjének felesége szintén tudott a viszonyról. És ő is szintén küzd az érzéssel, hogy hogyan haragudhat, és egyben hogyan bocsáthat meg valakinek, aki haldoklik, mert őt bántotta míg még élt. Itt felmerül egy érdekes kérdés: muszáj megbocsájtani?
A megcsalt nőnek meg kell bocsájtania a haldokló szeretőnek?
A lánynak meg kell bocsájtani az anyjának?
A férjnek meg kell bocsájtani az őt megcsaló szerelmének?
A vallások, és emiatt a szélesebb kultúra, amit néha népi bölcsességként szoktak nevezni, azt tartja, hogy halottról vagy jót, vagy semmit. Humanistaként én azt mondanám, hogy erre nincs szükség. Amit a tudunk az emberi pszichológiáról azt mutatja, hogy a nép bölcsesség hibás. A gyászfeldolgozás folyamatának nem első lépése a megbocsátás. Valamikor később persze lehetséges az is. De nem kötelező. Igenis lehetünk haragosak valakire, aki haldoklik, ha nekünk ártott életében.
Egy halál utáni életbeli, isteni elszámoltatás nélkül nekünk, az életben maradottnak van dolgunk ezzel. Mi kell ezt feldolgoznunk. De nem egyedül. Segítséget kérhetünk. Például szakemberektől. Vagy támasz lehet a közvetlen családunk, a barátaink, vagy az érzéseink művészet általi kifejezése is. Meg bármi más, ami segít.
A filmben tanúi lehetünk egy ilyen gyászfolyamatnak. Jól mutatja be a konfliktust a szeretet, és a harag közt. Amikor egyszerre érzel dühöt az árulásért, amit a haldokló, vagy a halott, ellened elkövetett, de ugyanakkor továbbra is szereted őt. Hiszen az árulás ténye nem teszi semmissé a vele eltöltött időt, és a kapcsolatotokat.
Jó kérdés, hogy föl lehet ezt valaha dolgozni? Elmúlik valaha a szeretet, amit valaki iránt érzel, ha az illetőt valami külső dolog veszi el tőled? Legyen az egy új párkapcsolat, vagy maga a halál.
Ha a gyászfolyamat vége az, hogy az elvesztett személy nem hiányzik többé, mert már nem szereted, akkor azzal tulajdonképpen veszítettél vagy nyertél valamit?
Ha történt egy árulás, és ez után veszíted el az illetőt, akkor úgy tűnhet, hogy nem csak a vele való jövendőbeli kapcsolatodat veszítetted el, hanem az addigit is. Melyik gyásza erősebb? És magadat gyászolod a veszteség miatt, vagy a halottat?
Fontos ezeken a kérdéseken gondolkodni. Egy emberséges társadalomban pedig beszélni is lehet ezekről. Ez a humanista, szekuláris gyászfolyamat.
Az emberként való létezés része, hogy a minket ért fájdalomra az egyik gyógyír nem az idő, hanem a többi emberrel való kapcsolatunk. Maga a kapcsolódás. A közösség érzésének ismételt megélése. Annak megtapasztalása, hogy nem maradtunk egyedül mégsem. Akkor sem, ha a világban van halál.
Kommentelnél? Katt ide.
Humanista Élet 