Ateista arrogancia

Sokan számára maga az ateizmus szó azonos az arroganciával. Azt gondolják, ha kimondod, hogy nem hiszel egyben azt is jelenti, hogy azt gondolod, a világ összes hívőjénél okosabb vagy, és lenézed őket. A legtöbb ateista ezen azonnal megsértődik.
De mivel az ateizmus nem egy népszerű dolog, és sokkal nyíltabban van jelen az online térben, mint bárhol máshol, sajnos ez azzal is jár, hogy az online térben tényleg a legarrogánsabb, és legagresszívebb ateistákkal találkozol.

Először is szögezzük le, hogy maga a nem-hit (az ateizmus) nem egy arrogáns dolog. Hanem egy értelmes, alátámasztható álláspont, amire a világról való tudásunk alapján lehet jutni.
A gond az, hogy akik arrogánsak azok nem a nemhitükben arrogánsak, aminek erősségében az ateisták ugyanúgy változatosak, mint a hívők esetén. Inkább abban arrogánsak, ami szerintük Isten nem-létéből következik. Ők úgy élik az életüket, mintha nem lenne Isten, és ezért megengednek maguknak bizonyos viselkedéseket. Például azt, hogy lehülyézzenek másokat, mert ők meg hisznek. Hogy olyan dolgokról nyilatkozzanak, amihez tulajdonképpen nem értenek, vagy amit mélységesen félreértenek. Hogy minden másról is véleményük legyen.
Miközben arról prédikálnak, hogy a kritikus (kritikai) gondolkodás mennyire fontos, közben a saját viselkedésükre egyáltalán nem hajlandók reflektálni. Azt nem érheti kritika. Ha akár enyhén is arra utalsz, hogy talán nem kellene mégis ennyire szemellenzősnek lenni, akkor a dühük ellened fordul.
Kapsz a képedbe egy háromoldalas esszét a racionalitás fontosságáról. Mellé pedig egy csokor agressziót. Ha egyértelmű, hogy nő vagy, akkor ez pár női jellegzetességedre utaló lekezelő, megalázó kifejezéssel is meg van fűszerezve.

Az egyik kedvencem, a nyíltan ateista művész Tim Minchin, nagyon jól fogalmazta meg ezt a dilemmát:
„Ha azt kérdezik tőled: azt gondolod, hogy [az isten kérdésben] az emberek többsége téved? Nos, arra csak azt lehet mondani: igen. Nem tudom, hogy tudnám ezt kedvesen mondani, de igen.”
Részben egyetértek ezzel a kijelentéssel, de közben meg elolvasom az aznapi tizedik végtelenül lekezelő, személyeskedő, és támadó kommentet, amit nekem címez egy ateista-társ, és azt gondolom, hogy dehogynem. De igenis el tudtad volna mondani ezt kevésbé bunkó módon is. És a mondanivalód lényegéből semmi nem veszett volna el. De persze itt nem arról van szó, hogy az illető bármit is közölni akarna. Nem. És nem is csupán az Isten létéről. Ez csak az indulatlevezetésről szól. Aminek a jólmegmondás egy formája. Ami csak akkor esik jól az illetőnek, ha a beszélgetőpartnerét porig alázza.
Ennek a fajta, tipikusan online kommunikációnak a lényege a másik megalázása. Nem az információátvitel. Legkevésbé a párbeszéd.
Tisztán az indulatról szól.
Egyes hangos online ateisták ezt nyíltan elismerik. Van, aki azt mesélte, hogy ő azért káromkodik, és amennyire csak tud erőszakos online, mert neki ez segít abban, hogy a dühét levezesse. Azt a dühöt, amit a másik vált ki belőle azzal, hogy valami (szerinte) hülyeséget merészel mondani.
Egy másik ateista lépten-nyomon azt hangoztatja, hogy ha valaki hülyeségekben hisz, akkor ő az illetőt lehülyézheti, mert a másik kell megváltoztassa a saját hülyeségét, és akkor majd nem lesz lehülyézve.
Vegyük észre a másik hibáztatását, ami itt történik. A támadott fél a hibás, hogy támadva lesz. Biztos azért, mert túl rövid szoknyát viselt.

A megközelítés tudatos. És az illető belső világát tükrözi. Nem az ateizmusból ered, hanem az illetőről mond valamit.
Egy pillanatig sincs kétségem felőle, hogy ezek az emberek lettek volna a leghangosabban moralizálók az inkvizíció idején. Függetlenül a saját, tényleges meggyőződésüktől.
Mert akkor az lett volna az elfogadott formája a mások támadásának.
Manapság, a tudomány korában a „hülye hívők” megalázása az elfogadott forma.

Szükség van az arroganciára?
Nincs. Kell ezt magyarázzam?

Kedves olvasó! Mégis hány kérdésben aláztak már téged jobb belátásra? Hányszor vertek okosabbá? És ehhez képest hányszor kellett felkelj és újra próbálkozz amikor járni tanultál? Vagy hány oldal ronda betűt vetettél, mielőtt megtanultál írni? Mit gondolsz, ebben a folyamatban segített volna, ha van valaki, aki közben folyamatosan üvölt, hogy rosszul csinálod? Ha volt hasonló tapasztalatod, akkor javaslom, gondolkodj el rajta, hogy mi itt a különbség?

Az arrogáns ateisták arroganciájának alapja az a hazugság, hogy ők birtokolják az objektív, tudományos igazságot. Erre fel meg jössz te hülye, és valami hibásat mondasz. Tehát nekik szent kötelességük téged felvilágosítani, hogy hol tévedsz.
A szóhasználat nem véletlen. Sok ateista ugyanazzal a hévvel vitatja Isten létét, ahogy egyes apologéták a hitük alapjait védik.
Ez a hév ugyanarról a tőről fakad. A személyes meggyőződésből.
De ahogy egy hívő bármennyire is erős személyes hite nem fog engem meggyőzni arról, hogy a hite hűen tükrözi a valóságot, ugyanúgy egy ateistának sem fogok hinni csupán azért, mert meggyőződéssel mond valamit. Legyen az bármi.
Sőt. Néha magamnak sem hiszek. Mások be tudnak csapni, ha elég ügyesek. De magamról biztosan tudom, hogy tévedek, és meg tudom változtatni a véleményem. Mert megtettem már sokszor életem során. Ezért a saját aktuális véleményemet is mindig kritikai módon személem. Szerintem ez a szkepticizmus.
A puszta ateizmusnál ez ugyanazért erősebb, mint amiért tudományos módszer erősebb, mint a puszta hit alapú elfogadás. Mert rugalmas. A véleményed megváltoztatása nem jár óriási értékvesztéssel, és kiközösítéssel. Hiszen arra törekszel, hogy az álláspontod pontos legyen, nem pedig csak arra, hogy egy adott rendnek megfeleljen.
Hozzátenném, hogy nem csak a pontosság fontos, hanem az emberségesség is. Ezért gondolom azt, hogy az ateistáknak szükséges humanistának is lenni. Mert az ateizmus egy reakció, a humanizmus viszont egy irányadó álláspont.

Mi köze mindennek az ateista közösségekhez?
Mert az arrogancia mindenki ellen irányul. Hiába vagy te is ateista, az arrogáns téged is le fog hülyézni. Téged is ugyanúgy megpróbál megalázni.

De miért nem lehet ezt figyelmen kívül hagyni?
Mert az arrogancia része, hogy a másikat sikeresen megbántsa. Az online térben ugyanis, ahol a figyelem, és a likeok a teljesítmény mércéje, az arrogáns ateisták önértékelésének alapja az, hogy sikerül-e tényleg bántani másokat. Ezért nincs olyan, hogy békésen éljünk egymás mellett. Mert az arrogáns folyton pontosítani akar. Folyton kijavít. Nyelvtannáciskodik. És mindezt kitartóan, hosszú kommentekben, és komment-folyamokon át csinálja.
Ebben a környezetben a közösségek elhalnak. Csak a trollfészkek virágoznak. Amelyek, a racionális szólásszabadság-harcosok számára épphogy ironikus módon pont, hogy ez egy vélemény-buborék.

Ki a hibás? Mi a megoldás?
Tehát az ateisták hülyék?
Nem.
Akkor áldozatok?
Nem csak.

A jelenleg szemünk előtt játszódó a hagyományos és a közösségi média közt zajló hatalmi harc egyik mellékhatása az, hogy ezek mindegyike azon igyekszik, hogy túlharsogja a másikat. Hogy ő legyen a szenzációsabb. Amire többen figyelnek.
Ebben a közegben a „fogyasztók” nehezen tudnak egyedül boldogulni.
És mivel tudjuk, hogy az ateisták mind egyéniségek, ezért nekik ezt nehezebb észrevenni.
Nem azt mondom, hogy mindenki segítsen szegény eltévedt ateistáknak visszatalálni a fényre, hanem azt, hogy mi ateisták gyakoroljuk néha önreflexiót. Rendszeresen vizsgáljuk a saját álláspontjainkat.
És ne felejtsük el, hogy akkor is, ha egy hívővel beszélünk, az illető egy embertársunk, aki legalább az alapvető emberi tiszteletre érdemes. Akkor is, ha szerintünk téved. Minimum.
Nem egy kegy, amit akkor osztunk ki, ha a másik megvakarja a mi hátunkat. Hanem ez az alap amiről a beszélgetés indul.

Harmadik rész.

Kommentelnél? Katt ide.