A hetedik pecsét | Humanista filmek

Egy ember, és a halál sakkoznak a tengerparton. A tét az ember élete.
Egy klasszikus film, amit mindenkinek látnia kell.

Memento mori
Emlékezz, hogy meg fogsz halni. Az egyik jelenetben egy templomban egy ember különböző alakokat fest a falra. Többek közt a halált, és egy csoport embert, akik a halálnak táncolnak. A film végén a szimbolikus jelenet megelevenedik, és a szereplők pontosan előadják a haláltáncot. Beszélgetnek a boldogságról is. A festő azt mondja mindenre, hogy ez sem fogja őket boldoggá tenni. Meg minek őket boldoggá tenni? Jobb őket megijeszteni, mert a halál félelmetes, és elkerülhetetlen. Jobb erre emlékeztetni őket, mint egy figyelemelterelő szórakoztató dolgot biztosítani nekik.

Bár kissé zavaró a középkori megszállott halállal való foglalkozás, de azért maga az alapvető gondolat még mindig értékes lehet. Elvégre a halál továbbra is megoldatlan kihívás. Mindannyian meg fogunk halni, előbb-utóbb.
Mivel a Humanizmus nem hirdet halál utáni életet, sem újjászületést, vagy bármi hasonló a halál általi végső megsemmisülést tagadó gondolatot, ezért a memento mori (emlékezz, hogy meg fogsz halni) hagyományának sincs megfelelője.
Amit szekuláris értelemben teszünk, az, hogy rendszerint nem gondolunk a halálra. Ez felmerül a Hetedik pecsét-ben is. Elhangzik, hogy emberek nem gondolnak a halálra. Manapság a fejlett világban, a békés körülmények közt, és a modern orvostudomány által biztosított hosszú élettartam és ellátás keretei közt a halált leginkább csak az idősekkel asszociáljuk.

Bergman, a film rendezője, egy hitbéli krízis időszakában készítette a filmet, és ez sokszor felmerül a főszereplő szavain keresztül. Bár én magam már jó ideje átmentem egy hasonló krízisen, és nekem már határozott álláspontom van ezekről a kérdésekről, de egy még kételkedő számára a film jó támpontot jelenthet egy kis elmélkedésre.

A filmben ez a következő módon hangzik el:
– „Hogyan higgyünk a hívőknek, amikor magunknak sem hiszünk?”
– „Mi lesz velünk, akik szeretnénk hinni, de nem tudunk? És azokkal akik sem hinni nem tudnak, se nem akarnak?”
– „Tudást akarok, nem hitet.”
Utóbbi gondolat sokaknak ismerős lehet. A hívők válasza erre az, hogy a hit felsőbbrendű, mint a tudás, és végső soron vannak dolgok, amikben az embereknek nem is lehet tudása. Mert Isten útjai kifürkészhetetlenek, és Isten annyival hatalmasabb, mint mi, hogy képtelenek lennénk felfogni a tényleges valóságot, ezért bizonyos dolgok rejtve maradnak előttünk. Mert Isten elrejti előlünk ezeket. Sokak szerint ez egy mély, misztikus, és szépséges gondolat, de én inkább hazugnak, és kegyetlennek nevezném. Ugyanúgy egy arrogáns hatalommal visszaélő attitűdről tesz bizonyságot, mint amikor egy kisgyereknek szándékosan nem magyaráznak el valamit, amit amúgy megértene, csak mert gyerek. Számomra a felszínes, vagy részleges tudás is sokkal jobb, mint a misztikus bizakodás valamiben, aminek csak az ígérete létezik, de amivel kapcsolatban bizonyítékkal szándékosan nem szolgál az aki állítja.

Valamint nem igaz, hogy nem tudunk dolgokat a halálról, Isten, és másvilág nélkül. Nemrég, szintén ennek a sorozatnak a keretében olvastam a Szemben a nappal c. könyvet, ami az öregedés, és a halállal való szembenézést mutatja be, ateista szempontból. Továbbá ajánlom Sherwin B. Nuland Hogyan halunk meg? c. könyvét, ami a halál fizikai folyamatairól szól, különböző betegségek, és halálokokból kiindulva.
Humanistaként nem hiszek abban, hogy a halál után létezik egy jobb élet. Amiben nincs szenvedés, pestis, és rettenetes halálfélelem, mint ahogy a film is kiválóan bemutatja. Viszont van végső megnyugvás. Ez miért nem elég?
A film remekül mutatja be, hogy a halállal kapcsolatban a félelem a legrosszabb. A pestisjárvány közepén, a helyi kocsmában, van egy beszélgetés, amiben egyre hisztérikusabb módon, egyre vadabb világvége lehetőségeket ecsetel az egyik szereplő. Mire a másik rászól, hogy ezzel önmagát ijesztgeti, és hogy hagyja abba. Az illető pedig sértődötten jegyzi meg, hogy hagyja békén, hogy hadd ijessze meg magát, mert ő ezt szeretné. Bergman idején a világot fenyegető legnagyobb katasztrófa nem a pestis volt, hanem egy atomháború. Manapság ez az atomháború, és a terrorizmus jelentette veszélyek közbeszédben való folyamatos felbukkanása formájában él tovább. És annak ellenére, hogy ugyanúgy, mint a kocsmai jelenetben, az ezt hangoztatók szeretik sértődötten ezt megalapozottnak nevezni, valójában ők is magukat ijesztik meg. Nem egyszer figyeltem meg, hogy aki túl sokat beszél a terrorizmus veszélyeiről, az közben nemcsak a beszélgetőpartnerét próbálja megijeszteni, hanem valamilyen szinten magát is próbálja beleijeszteni a cselekvésbe. Vagy pedig egy adott politikai irány (ami általában az autoriter, anti-demokratikus, szélsőjobboldali irányzat) ideológiáját védeni. Mert ettől remél védelmet a fenyegetettségtől. És sokszor a haláltól is. Gondoljunk itt főleg a „fehér faj” kihalásától való rettegésre. Ez is egyfajta halálfélelem, amit az illető magának csinál.

Általánosságban is igaz, hogy a halálfélelem csak bennünk létezik. Amíg élünk, addig nem vagyunk halottak. És az élet mindenképp fájdalommal is jár. Tehát, amíg élünk addig az életet, és a létezést kellene élvezzük, nem pedig arra koncentráljunk, hogy hamarosan meg fogunk halni.
Hiszen, amint a filmben is szimbolikusan láthatjuk, a halál elől nincs menekvés. Nem lehet, még egy trükkös sakkjátszmával sem eltolni annak dátumát.
Az egyik utolsó jelenetben, az addig csendes, és a jelek alapján sokat szenvedett lány fogadja a legnagyobb nyugalommal, sőt örömmel a halált. Talán erre az állapotra kellene törekedni mindenkinek.

A filmben elhangzik, hogy egy valódi másvilág nélkül az élet értelmetlen terror csupán. Hogyan tudunk értelmet adni az életünknek, ha nem hiszünk egy szerető istenben, aki annak ellenére, hogy végtelenül szeret, de pestist, és atomháborúkat küld ránk? Hamarosan elolvasom az egyik leghíresebb könyvet, amely pontosan erről szól majd.

 

Kommentelnél? Katt ide.