Gondoltam, megnézek egy életigenlő, pozitív filmet, amiben egy aranyos kisgyerek a mellékszereplő. Rég nem tévedtem ekkorát. A boldogság nyomában egy érzelmileg megterhelő, és nehéz film.
A cikk a továbbiakban cselekményleírást tartalmaz.
Főhősünk, Chris, egy küszködő házaló, akinek nagyon rosszul alakul az élete. Egy korlátozott hasznosságú orvosi gépet árul, amelyeket az addigi megtakarításaiból vásárolt, és emiatt a családja a feleségére szorul a megélhetés biztosítására. A nő egy mosodában dolgozik, és dupla műszakokat vállal, hogy valamennyire fedezze a költségeiket. Emiatt, érthető módon, dühös, és boldogtalan, amikor Chris egyre huzamosabb ideig nem boldogul a saját munkájával.
Különféle, néhol egyenesen vicces, kalamajkák után Chris találkozik egy részvényügynökkel, és úgy dönt, ő is ezt szeretné csinálni.
Viszont Linda, a felesége, is pont ekkor sokall be végleg, és úgy dönt, hogy elhagyja, és viszi magával a kisfiúkat is. Chris, aki apa nélkül nőtt fel ezt semmiképp nem akarja, ezért visszaköveteli a gyereket. A film ezen a ponton válik enyhén bizarrá. Ugyanis az anya mindenféle komolyabb ellenkezés nélkül átengedi a gyereket a férfinak, akiről tudja, hogy nincs állása, és nem tud rendes életkörülményeket biztosítani a gyereküknek. Valamint az apa-fiú párost érő gondok is egyre abszurdabb mértékeket kezdenek ölteni.
Miután végeztem a filmmel utánanéztem, hogy mennyire valós eseményekre alapul az egész. Megtudtam, hogy a forgatókönyv szándékosan összesűríti több év lassú lecsúszását a drámai hatás kedvéért. Érthető, de maga a film már-már komikus mértékben szórja szegény Chrisre a csapásokat. Még a híres biblia Jób élete sem volt ennyire töményen viszontagságos.
A film Chris Gardner önéletrajzán alapul, és az ezzel kapcsolatos cikkekből az is kiderül, hogy a folyamat valóban kb. egy évig tartott, valamint a fia is sokkal fiatalabb volt, mint a filmben.
Utóbbi néhol fájdalmasan jelenik meg a filmben. Ifjabb Chris először tipikus, de alapvetően boldog kisgyereknek tűnik, szülei anyagi, és párkapcsolati gondjainak ellenére. Ahogy az életük egyre jobban kiesik a normális keretek közül, a kisfiú egyre passzívabbá válik. Egyik, különösen felkavaró jelentben, amikor végre gyerekhez méltón panaszkodni kezd az ellen, hogy csak úgy rángatják egyik helyről a másikra, az apja üvöltözni kezd vele, hogy kussoljon. Megszeppenve tudomásul veszi, és ennyi. Az esetnek nincsenek különösebb következményei. Nem válik nyűgössé, vagy ellenségessé, ami normális esetben ilyenkor elvárnál. Egyszerűen passzív marad.
Elszalasztott lehetőség, ugyanis nagyon jó alkalom lett volna arra, hogy fiktív közegben legyünk tanúi annak, milyen hatással van egy gyerekre a nélkülözés, és a család felbomlása.
Ehelyett a film, sajnos, arra kezd koncentrálni, hogy egy leckét adjon a kitartás, és a megalázkodás szükségességéről.
A film erőteljesen azt az üzenetet közvetíti, hogy ha okos vagy, beleadsz mindent, és közben nem panaszkodsz a főnök előtt, akkor kapsz lehetőséget. Kiborulni viszont csak nálad szerencsétlenebbek (a filmben a mentális zavarral küszködő hajléktalan), vagy a családod előtt lehet. A főnöknek viszont az utolsó öt dollárodat is mosolyogva kell odaadnod, taxira, mert a szegénység egy titkolandó dolog.
Továbbá teljesen irreális az is, hogy a kollégái nem vették észre, miért hordja mindig ugyanazokat a táskákat magával a munkahelyre. Hiába hazudja azt, hogy egy hétvégi hivatalos útra megy, és azért. Ha mégis, akkor ez sokat elmond az amerikai társadalom közönyéről, és kegyetlenségéről.
Az egész film tulajdonképpen ezért annyira mélységesen felkavaró, mert olyan mértékű közöny, és szociális háló hiányáról üvölt, hogy fájdalmas nézni.
Létezik egy fogalom, amit úgy neveznek szenvedéspornó. Ez a film kicsit az.
A főhős annyira erőteljesen szenved, hogy már-már örülsz, hogy ez nem a te életed. Akkor sem, ha a végén minden jóra fordul.
Kicsit azt az érzést is hagyta bennem, hogy rendben van szenvedni, mert ez az ára a boldogságnak, vagy legalábbis a boldogulásnak. Tipikus amerikai mentalitás, és tulajdonképp a modern amerikai legendák misztikumáról van itt szó. Ugyanilyen alapon mondják a szenvedés nélkül nincs növekedés mantrát a testedzés világában. Van ennek egy sötét, misztikus íze, ami valamiért az amerikai ízlésnek rendkívül vonzó.
Hasonló okokból volt, és talán most is, népszerű Teréz anya, aki szintén a szenvedés általi üdvözülést hirdette. Az általa vezetett intézményekben a betegek nem kaptak segítséget, ami a fájdalom enyhítését illeti, mert Teréz anya szerint a szenvedés közelebb hozza az embereket Istenhez.
Ez a fajta szenvedés-fétist nem tartom egészségesnek. A szenvedés ugyanis elveszi az ember méltóságát. Vagy legalább jelentősen csökkenti azt.
Lehet, hogy Chris, ha nem alázkodik meg, és nem adja oda az utolsó öt dollárját, amikor kérik, talán nem kapja meg a zsíros állást, de legalább ember maradhat. Az ilyen tanonckodásnak, melynek kizárólagos célja az alanyok teljes megtörése, majd a törött darabokból, az úr kénye-kedve szerinti újjáépítése, a lehető legembertelenebb dolog, amit valakivel tenni lehet. Tulajdonképpen egyfajta gyilkosság.
Arra kényszeríteni valakit, hogy adja fel magát teljesen, és szűnjön meg önmaga lenni, és inkább legyen valaki más, mert különben éhen halhat, és hajléktalanná válik, nos ez számomra kegyetlenség.
Rosszabb már csak az, ha azt is mondod az illetőnek, hogy nem is tud olyanná válni, ami elfogadható, és ezért számára csak a szenvedés maradhat. Ez az üzenet áll minden rasszista, xenofób, és antiszemita gyűlölködés mögött is. A barna bőrű ember nem tudja levedleni a bőrét, a zsidó nem tud árjává születni, ah akarna sem.
Elég sok bizonyíték van arra, hogy az intelligencia nagyrészt egy született képesség, és csak korlátozott módon lehet fejleszteni tanulással, és készségfejlesztéssel. Valamint van elég bizonyítékunk arra is, hogy a képességeket csak megfelelő körülmények közt lehet fejleszteni. Gondolok itt anyagi, és pszichológiai körülményekre. Egy korgó gyomrú, bántalmazott, vagy zaklatást megélő gyerek nem fog ugyanúgy fejlődni, mint egy azonos intelligenciájú, és képességű társa, akinek nincsenek ilyen jellegű problémái.
Ezért teljesen irreális arról beszélni, hogy ha eléggé odateszed magad, és igazán, de igazán-igazán akarod, akkor neked is teljesülhet az amerikai álmod. Ez nemhogy álom, hanem egyenesen tündérmese. Amiben a tündérek persze a cég vezetői, akik eldöntik, hogy melyik gyakornok kap majd állást.
Végül pedig, ne feledjük azt a több tucat szintén keményen dolgozó, szintén intelligens, szintén lelkes gyakornokot, akik a fél éves, ingyenes gürcölés után mégsem kapták meg az állást.
Az ők történetüket nem halljuk ebben a filmben, mert ez a lottónyertes Chrisről szól, aki a hajléktalanságból felküzdi magát a brókerügynökségig. De ne feledjük, hogy Chris, és társai nem csak valamit dolgozgattak. Konkrétan elhangzik, hogy legalább nyolcszázezer dollárnyi új pénzt kell behozzanak a cégnek, annak érdekében, hogy egyáltalán esélyük legyen az állásra.
Tehát, ha valaki mondjuk csak félmilliót hoz be, míg a másik hétszázezret, akkor előbbi kiesik a rostán. A félmilliós szerződéseket viszont megtartja a cég. Miközben, aki dolgozott ezekért a szerződések megszületéséért nem kap egyetlen centet sem, fél éven keresztül.
Én elhiszem, hogy sokaknak még ez is teljesen elfogadható, mert ott van az esély a főnyereményre. Akkor is, ha ez az esély nagyon alacsony. Aki hajlamos az ilyen gondolkodásra az azt gondolja, hogy majd ő lesz a kivétel. Hasonlít ez a szerencsejáték-függők mentalitásához.
Ez a film emlékeztetett arra, hogy a szenvedéssel való megküzdés, ha segítség nélkül megy át rajta valaki, mindig valamiféle babonás, és irreális viselkedésben végzi. Mert másképp nem tud a helyzettel megbirkózni az ember. Mert csak kibírni egyedül nem lehet. Ezért kell Isten. Ezért kell a szerencse istennője rámosolyogjon a játékosra. Ezért kell a karmában hinni. Mert nincs valós kegyelem, szeretet, támogatás, vagy igazságosság az életünkben. Ezért az emberek azzal nyugtatják magukat, hogy ha mi nem is, és a mi közegünk nem is, de majd valami természetfeletti hatalom, ami erősebb, mint mi, és erősebb, mint a minket szívató háziúr, adóhivatal, vagy főnök, és majd ez a felsőbb hatalom elintézi, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Nekünk meg csak az a dolgunk, hogy rájöjjünk miként nyerhetjük el ezek kegyét.
Értékeltem, hogy a film nem mondja ki ezt, de van benne egy jelent, hogy a hajléktalanság közepén elmennek egy templomba, és részt vesznek egy vidám istentiszteleten. Majd később a kisfiú kérdi, hogy mikor mennek vissza a templomba. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak hasonló jó élményei vannak az egyházzal kapcsolatban, és ezért gondolják azt, hogy az egyházak közhasznú tevékenysége felülír bármi mást, és ezért nem lehet őket kritizálni.
A filmben, Chris tényleg nagyon jó emberismerettel kezeli a tőzsdecég vezetésével, és a közvetlen főnökével való kapcsolatát. De közben olyan mértékben sérül az emberi méltósága, ami egy ténylegesen jó, és emberséges társadalomban nem lenne szabad megengedni.
Persze belemehetünk a játékéba, mint Chris, és egy nagyon kis százalékuknak talán sikeres is lesz. De nem lenne jobb mindannyiunknak, ha ehelyett mind kapnánk egy kicsivel több segítséget a bajban, és megtartva az emberi méltóságunkat elehetnénk az életünket?
Nem csak egyesek végtelen vagyonának növekedéséhez, és növekedésért önmagáért, hanem mindannyiunk boldogság-keresésének útján, a boldogság nyomában, együtt.
Kommentelnél? Katt ide.
Humanista Élet 