Kapcsolat | Humanista filmek

Nagy rajongója vagyok az igazmondásnak. És a legnagyobb ember által ember ellen elkövetett bűnnek tartom a hazugságot. Erről már már írtam korábban.
A Kapcsolat c. filmben elhangzik az a vád, amit én is sokszor megkapok, miszerint a világ nem úgy működik, hogy a jóhiszeműség eredményre vezessen. A filmben maga a cinikus, akadékoskodó ellenségfigura mondja ezt, és a főszereplő megfogalmazza azt, amit én is gondolok: a világ olyan amilyenné tesszük.
Magának az őszinteségnek a támadása, sőt a kigúnyolása része a problémának. Nem azzal van a gond, aki őszinte és következetes akar maradni a hazugsággal szemben.

A cikk a továbbiakban spoilereket tartalmaz.

A filmben Ellie, a tudós, miután kiderül, hogy az utazás, amit ő maga tizennyolc órának élt meg a külvilág számára csak pár másodpercig tartott, rögtön felteszi a helyes kérdést: mit mutat a fejére szerelt kamera? Mire a politikai hatalomra törekvő alak hazudik, ennek tartalmával kapcsolatban, és rögtön Ellie-t vádolja azzal, hogy hallucinált.

Érdekes dilemma továbbá, hogy a tények ismeretében, amikor azok ellentmondanak a saját tapasztalatuknak vajon hányan lennének képesek megőrizni a saját integritásukat, és egyben a tudomány módszeréhez való elköteleződésüket, mint Ellie.
Tudománytisztelő, ateista, és humanista szempontból ez lenne az ideális. Addig követni az ismert tényeket, amíg ellentmondásmentes következtetésekre nem jutunk. De mi van akkor, ha ez ellentmond a saját, mély, belső tapasztalásunknak?

Hit vs tények
Egyesek szerint pontosan ebben rejlik a vakon hívők, és a felvilágosult ateisták közti lényeges különbség. Míg a hívő úgy dönt, hogy a saját, személyes tapasztalata fontosabb, mint az ismert tények, addig az ateista az, aki a tényekre hallgat.
Bizonyos fokig ez akár igaz is lehetne, ha ez nem vezetne oda, hogy azok, akik a tényeket választják ezzel együtt nem söpörnék félre teljesen a tapasztatlatokat, különösen pedig a saját érzéseik létjogosultságának elismerését is.
Nagyon sokszor találkozom olyan attitűddel miszerint a „hülye hívők” juszt is hinni akarnak, és soha semmivel nem lehet meggyőzni őket. Pedig, ha nem a vélemény-különbség okait vizsgálod, és csupán a saját létező következtetéseid ismételgeted, akkor ne csodálkozz, ha nem jutsz egyről a kettőre. Mivel hívővé sem tények tesznek senkit, ezért nem hívővé sem a tények szajkózása fog.
Mint egykori hívő, és jelenleg ateista azt gondolom, nem elsősorban a világ működését kell megmagyarázni, bármennyire is érdekes az, hanem a tapasztalatokra kell egy jobb magyarázatot adni a hívőknek, mint amit a vallásos hit nyújt.
Mert akár az is megtörténhet, mint, amit az elmúlt időben világméretű trendként megfigyelhetünk: növekszik azok száma, akik felekezeteken kívülinek, de nem ateistának azonosítják magukat.
Persze, néhány ilyen felmérés még csak lehetőséget sem ad arra, hogy ateistaként azonosítsd magad, de sokan még lehetőség mellett is inkább az egyik sem kategóriát választják.
Egyesek úgy fogalmaznak, hogy ők természetesen nem hisznek az egyház baromságaiban, mert tudják jól, hogy „azok” mind kapzsi, ingyenélők. De mélyen, és teljes bizonyossággal hisznek egy feljebbvaló erőben, amit minden további nélkül istennek hívnak. Vagy van egy homályos elképzelésük arról, milyen rejtélyes, és pusztán tudományos eszközökkel megmagyarázhatatlan erők működtetik valóban a világot.
Mindezt saját tapasztalataik alapján.
Ezt nem lehet azzal cáfolni, hogy a tények mást mondanak, mert az csakis ellenkezést vált ki.
A Kapcsolat-ban ez úgy játszódik le, hogy az egyik kihallgatás során megkérdezik Ellie-t, hisz-e Istenben? Ő megpróbálja diplomatikusan kikerülni a kérdést, de ez nem elegendő. És elhangzik, hogy hogyan tudna az emberiség nagykövete lenni egy idegen civilizáció előtt, ha ő maga azt gondolja, az emberiség 95%-a egy tömeges hallucinációban szenved, ami az istenhitet illeti.
Bár Ellie maga egy kedves, gyengéd nő, aki nem akar senkinek a lelkébe tiporni, de kikényszerítik belőle a választ, ezáltal nem adva meg neki magának a lehetőséget, hogy saját magánvéleménye lehessen. Őt magát csak a tudomány érdekli, de ebben akadályozza a többiek istenigénye.
Nem számít, hogy valaki más pedig cinikus számításból hajlandó ugyanebben a kérdésben hazudni. Maga az igazság, és a nemhit nem fogadható el.

Ateizmus mint kisebbségi állapot
Léteznek valós felmérések, amelyek tanulsága szerint az ateisták számítanak a legmegbízhatatlanabb csoportnak.
Ennek az eredménynek egy részét lehet azzal magyarázni, hogy Amerikában nagyon kevés a nyíltan ateista. (Bezzeg nálunk.) De ez semmit sem von le abból, a filmben helyesen elhangzó vádból, és és csendes gyanúból, hogy azok, akik nem nem hisznek azt gondolják, a hívő embertársaikról, hogy azok mind egy nagy téveszmében élnek. És titokban megvetik őket.
Nem segít, hogy sok ateista tényleg így is gondolja, és ennek hangot is ad. Van aki ezt élőszóban, akár a karácsonyi vacsora közepén, míg más a legnépszerűbb online közösségi felületeken.
Sokaknál ez odáig fajuk, hogy konkrétan kimondják, hogy szerintük jogukban áll a hívőket megalázni, ha azok valami tudományosan hibás dolgot mondanak. És itt térünk vissza a két kedvenc témámhoz: az önismeret, és az őszinteség fontosságához.

Őszinteség
Nem akkor vagyok igazán őszinte amikor bárkit, bármikor, következmények nélkül lehülyézhetek. Akkor sem, ha egyes médiaszemélyiségek ebből teljes karriert építettek fel. Ugyanis ez a másik ember méltóságának súlyos megsértése. A „hülye” ugyanis nem ember. Őt lehet rúgni, és alázni. Egy másik embernek pedig alapvető emberi joga, hogy emberhez méltón bánjanak vele. Aki erre tudatosan nem hajlandó, erőszakot követ el.
Az önismeret pedig ott jön be, hogy felismerjük, és elismerjük, ha valami zavar minket, és ennek orvoslására ne a hazugságot, és a másik bántását használjuk.
A filmben jó példa erre ahogy Palmer, tudva, hogy Ellie nem hisz, nyíltan rákérdez, és követeli, hogy a nő nyilatkozzon a kérdésben, ezáltal szabotálva az esélyét a földönkívüli civilizációval való találkozásra. Ezáltal olyan mértékű bizalomszegést követ el, ami egyszerre felkavaró, és dühítő.
Később elismeri, hogy azért tette ezt, mert ő maga félt elveszíteni a nőt. Magyarán, a saját félelme miatt, nyilvánosan, olyan helyzetbe hozta a nőt, amiben az meg lett alázva, és elveszített egy történelmi jelentőségű lehetőséget.
Bár magánemberként nincs ilyen magas tétje egy-egy vallást illetve istenhitet érintő vitának, de maga a dinamika azonos. A támadó fél sokszor maga sincs tisztában azzal, mi zavarja őt abban, hogy a másik valamiben hisz, de mégsem tudja hagyni, hogy az illető, akár tévedve is, de létezhessen a saját lehetőségeihez mérten. Neki, mint az igazság birtokosának, ki kell a másikat oktatnia, és nem szabad hagynia, hogy ő nyerjen a vitában.
A támadott fél pedig megalázva érezheti magát, és ebből a negatív érzésből következően akár jogosan is neheztelhet a másikra.
Persze vannak térítő hadjáratot folytató hívők is, akik a saját vallásos elképzeléseiket nyomják hasonló elkötelezettséggel. De míg a hívők ezt sokszor mások által, előre megírt, és tesztelt forgatókönyvek alapján teszik, és sokuknak a hitrendszerük részeként mindezt szeretettel mondják, addig a harcias, csípős ateisták részéről ez a fajta hitvita mindig a saját frusztrációik mentén szólal meg.
Tudom, mert sokáig én magam is közéjük tartoztam. És elfogadtam azt a hamis, és bántó állítást miszerint a tényeket nem érdeklik a te személyes érzéseid. Viszont ahogy feldolgoztam a vallásos múltam, és mélyítettem a saját önismeretem rájöttem, hogy az elfogadás kulcsa a megértés. Legyen szó vallásos hittételről, vagy tudományos modellekről. És, hogy laikusként egyikben sincs szükség tökéletességre.
Nem kell tökéletes önfegyelmű hívő légy, de nem kell az összes tudomány legnagyobb fokát elért zseninek lenned, hogy emberként létezhess a világban. Az emberi státuszt nem azzal érdemled ki, hogy tévedhetetlenné válsz.
Másrészt pedig nem kell diplomás tudósnak lenned, és nem kell mindent lefedő magyarázatot adnod bármire, ami felmerülhet, különben te is csak hiszel dolgokban.
Az ilyen alapvetően téves kiindulópontok miatt beszélnek el egymás mellett a hívők, és ateisták.

Humanista alternatíva
Hittel emberek rendelkeznek. Kezeld őket ekként. És igen, lehet, hogy rossz alapokra épül a teljes világképük, és ebből következően akár borzalmas dolgokat támogathatnak. Vagy egyenesen a te jogaidat tiporják. De ne feledd, ezt azért teszik, mert emberek. Ahogyan te is az vagy.
Tanulj Ellie-től. Lehet, hogy neked volt egy nagyon mély, és fontos, saját tapasztalatod, de ez nem jelent abszolút igazságot.
Kérdezd meg, mit gondol a másik, hallgasd meg, és a saját álláspontod úgy mondd el, ami: a véleményed vagy a tapasztalatod.
Ne légy kegyetlen, és ne alázz másokat, mert erre senkinek sincs joga. Akik a saját érdekük, igazuk érvényesítéséért bármire hajlandók, és bármilyen eszközt bevetnek, azok a rosszak.
Törekedj arra, hogy önmagadhoz hű maradj, kövesd a tudományos módszert addig, amíg lehetséges. Bánj emberségesen másokkal, mert nekik is ez a legmagasabb minőség, amire törekedhetnek.
A világ azzá válik, amivé mi magunk tesszük. Akkor is, ha még nem voltunk képesek ennek minden részletét kidolgozni, de amíg ezt kutatjuk legyünk emberségesek egymással, mert együtt talán képesek leszünk megtalálni a válaszokat.
Ebben a folyamatban pedig elfér minden álláspont, ha a helyén kezeljük őket, és nem esünk olyan egészségtelen dinamikába, amelyen belül a döntő az lesz, melyik fél az erőszakosabb.
A tudományos-alapú igazságkeresésnek nincs szüksége erőszakra. Viszont egy kis emberség ráférne. Mert a tudomány sem csak önmagáért, és önmagában van, hanem értünk, és bennünk, emberekben él.

Kommentelnél? Katt ide.

Gran Torino | Humanista filmek

Walt Kowalski, az egykori koreai veterán története az öregségről, és a halál elfogadásáról szól. De nagyon amerikai módon.

A cikk cselekményleírást tartalmaz.

Kowalski úr – ahogy ragaszkodik hozzá, hogy szólítsák – egy régi vágású férfi, aki felesége halála után ráeszmél, hogy egyedüli fehérként maradt a környéken ahol a feleségével és a családjával az életüket töltötték.
Néha meglátogatja ugyan a Janovich atya, akit a felesége, még halála előtt, bízott meg azzal, hogy vigyázzon a férjére. Kowalski viszont nem hajlandó komolyan venni az atyát, a papi öltözete ellenére, mert túlságosan fiatalnak és tapasztalatlannak tartja.
Meg úgy általában rendkívül morcos. Morog a családjával, mert az unokái tiszteletlenek, és csak az érdekli őket, hogy mikor fog meghalni, és mit örökölnek majd tőle. Morog magában, vagy néha a kutyájához intézve a szavait, a sok nem fehér szomszéddal kapcsolatban. Morog, de ezúttal bajtársias kacsintással a fodrászával, akivel vaskos rasszista, és agresszív macsó szócsatákat vívnak.
Közben meg tényleg rendkívüli kézügyességű, és önálló ember. Jó állapotban tartja a házát, és többek közt a büszkeségének számító, címbeli Gran Torino autóját.
Majd egy este zajra ébred, és rajtakapja a szomszéd fiút, amint az megpróbálja ellopni az autót. Nem akárhogy, hanem egy jókora puskával üldözi el a fiút, és majdhogynem tényleg rá is lő.
Később a fiúval különös, mentori, vagy inkább apai kapcsolatot alakít ki.
Mindeközben pedig tombol körülöttük az amerikai gettó, ami majdnem beszippantja a fiút.
Kowalski rájön, hogy a fiúnak nincs sok esélye egyedül szembeszállni a közössége nyomásával, és előbb-utóbb ő is bandatagként, vagy börtönben, esetleg holtan végzi.
Ahogy az idős férfi egyre jobban megnyílik a túlságosan barátságos, és nők által dominált vietnami származású szomszédai társaságában, egyre egyértelműbbé válik, hogy a morcos öregember szerep csak egy álarc, amit azért visel, hogy a koreai háborúban megélt, és fel nem dolgozott borzalmakat palástolja.
A film csúcspontján, ezt konkrétan meg is mondja Thao-nak, akit addig arra tanított, hogy hogyan legyen igazi macsó amerikai férfi. Elmondja, hogy az a fajta valódi férfiasság, amikor ölésben csúcsosodik ki, tulajdonképpen múlhatatlan sebet jelent, és ezért nem javasolja neki, hogy a bosszút hajszolja.
Mivel rájött, hogy a helyzet részben az ő beavatkozása miatt mérgesedett el, és ezáltal a fiú családját a banda soha nem fogja békén hagyni, ezért úgy dönt, hogy feláldozza magát annak érdekében, hogy a fiút, és a nővérét megvédje a gettóélettől.
Bár még mindig nagyon amerikaias stílusban, de ezúttal nem a megszokott magányos hős, egyedül bosszút áll vonalon végződik a történet. A banda csak az agresszió nyelvét beszéli, és ezért, amikor Kowalski megjelenik a házuk előtt, annak ellenére, hogy tényleg fegyvertelen, mégis brutálisan meggyilkolják. Tulajdonképpen egyfajta modern véráldozatot látunk.
A nagy tett előtt még meglátogatja a papot, és hosszú idő után először gyón neki. Majd feláldoztatik a jövő generáció érdekében. Hogy ők élni tudjanak.

A film sok szempontból egy vallástalan misztikum. Nincsenek benne természetfeletti elemek, bár a nyolcvan éves öregember meglepő vitalitása is eléggé hihetetlen, de ez még elfogadhatjuk.
Ami viszont nagyon hasonló a filmben, és sok vallás példabeszédeiben az viszont a mód, ahogy a szereplőket felépíti, és a példák, amit a segítségükkel bemutat.
Van gyarlóság, kegyetlenség, ellenségeskedés, de van barátság, és alázat is. A végén pedig a végső szembesülés a főhős saját halálával.
A film felénél Kowalski rájön, hogy komolyan beteg, és elmegy egy orvoshoz, aki valamilyen ki nem mondott, de elég komolynak tűnő betegséget diagnosztizál nála.
Eredetileg azért választottam a filmet, mert az öregedéssel, és az elmúlással foglalkozik. Viszont ez a konkrét film egy nagyon jó példája annak, hogy egyesek úgy küzdenek meg a halálfélelemmel, hogy tagadják annak valóságát. Csak rendkívüli helyzetben, és magához a halálhoz nagyon közel ismerik el, hogy félnek, és, hogy a dolgok fájdalmasak.
Kowalski végig úgy tesz, mintha nem lenne beteg, mintha nem érezne fájdalmat, és mintha nem érezne szeretetet sem senki iránt. Csak a Gran Torinoja iránt.
Nincs egyértelműen kimondva, de én azért azt mondanám, hogy a végső áldozat meghozatalával kapcsolatos döntésben az is közrejátszott, hogy a volt katona nem akart vért köhögve, ágyban, párnák közt meghalni. Méltóbbnak érezte az erőszakos, golyó általi halált. Mert az egy olyan félelem volt, amit már ismert, és amivel szembe tudott nézni.

Különösen érdekes látni ezt egy olyan színésszel, és egyben rendezővel, aki fiatalabb korában a legférfiasabb, és legamerikaibb filmes szerepeket játszotta. A keménykezű western hőst. Az új évezredben, megöregedve pedig eljutott arra a pontra, hogy nem a gyorsabb, és nagyobb pisztolyt látja megoldásnak, hanem az önfeláldozást. Többször használja a morcos kinézetét, és viselkedését annak érdekében, hogy megvédjen másokat. Mint amikor megvédi a szomszéd lányt az őt zaklatóktól, vagy a fiút a saját bosszúvágya által okozott elvakult dühtől, ami megpecsételné a hátralevő életét.
Jó dolog látni ezt a fejlődést, viszont szomorú, és egyben ijesztő látni a modern, extrém erőszakosságot, ami viszont a közösségben megjelenik.
Az ellenfél képe még mindig kicsit felületes, viszont az áldozatok már valóságosabbak. Sue, a szomszéd lány, nem csupán a megmentésre váró kis hölgy, hanem egy okos, kedves lány, aki tudatában van annak, milyen közegben él, és akit a saját közössége tör meg. A lány karaktere, bár néha klisékben beszél, és nem soha nem derül ki honnan ered hirtelen szimpátiája a morcos öregúrral szemben, mégis egész jól kidolgozott, és öröm nézni.

A film felvet egy nehéz, és ijesztő témát, de az én ízlésemnek, és az én tudásomnak túlságosan is individualista-alapú választ ad. Kowalski, annak ellenére, hogy csak rövid ideig volt tulajdonképpen a környék kis híressége, önfeláldozásával olyan hatás tud kiváltani, amit maga a közösség addig valahogy nem tudott megvalósítani. Amerikai film esetén, különösen a faji együttélés konfliktusainak ennyire erőteljes hangsúlyozása mellett, különösen problematikus a végén az az állítás, hogy miután Kowalski-t meggyilkolja a környék lakói hirtelen hajlandók tanúskodni a banda ellen. Mindegy, hogy ez azért van, mert hirtelen mindenki annyira megkedvelte az öreg Kowalski-t, vagy pedig azért, mert a hatóságok jobban foglalkoznak egy fehér ember meggyilkolásával, mint egy vietnami lány megerőszakolásával. A kontextusban, ahol a film játszódik azt mondani, hogy a veterán, régimódi, fehér férfi beavatkozására van szükség, annak érdekében, hogy a dolgok jóra forduljanak enyhén szólva is problémás.
A közösségek problémái, és a gettósodás ennél sokkal nehezebb, és sokkal inkább társadalmi szintű kérdés, nem pedig egyéni hősöket igénylő mese.
Kicsit elszalasztott lehetőségnek érzem, hogy az öregedéssel, és a halállal való szembesülés helyett egy ilyen modern amerikai legendát láthatunk csupán.
James Baldwin, afroamerikai író, aki sokat írt a faji megkülönböztetésről, és annak gyökereiről úgy fogalmaz, hogy az amerikai művészet, amit a fehér készítenek, és amelyben szerepel más faji hovatartozású ember mind sántít egy kicsit. Mert az amerikai kultúrában nincs feldolgozva a rabszolgaság történelmi ténye. A fehér embernek szüksége van arra, hogy illúziókat építsen, és hazudjon magának arról a világról, amiben él. Ezért van szüksége többek közt a néger fogalmára is, amire rávetíthet mindenféle hamis előítéletet, és vágyat is.

A fiktív Kowalski figurájában megtestesülő élő amerikai legendának pedig arra van szüksége, hogy tagadja a saját halandóságát. Mert nem tudja, hogyan nézzen szembe vele. A kultúrában, amiben él, a halállal kapcsolatos hagyomány abban merül ki, hogy a hiszékeny öregasszonyok reményért járnak a templomba, és zöldfülű fiatal papok prédikálnak a halálról. Egy igazi férfi viszont, miután tanúja volt bajtársai tömeges pusztulásának, és ő maga is gyilkolt, nem tud mást tenni, mint letagadni, hogy fél az elmúlástól. Ő nem törhet meg, annak ellenére, hogy megtörték a háborúban. Neki helyt kell állnia, és igazi férfiként, agresszív pózt kell felvennie, hogy megvédje magát, és szeretteit a fájdalomtól.

Talán ez még szomorúbbá is teszi a történetet.

Kommentelnél? Katt ide.

A boldogság nyomában | Humanista filmek

Gondoltam, megnézek egy életigenlő, pozitív filmet, amiben egy aranyos kisgyerek a mellékszereplő. Rég nem tévedtem ekkorát. A boldogság nyomában egy érzelmileg megterhelő, és nehéz film.

A cikk a továbbiakban cselekményleírást tartalmaz.

Főhősünk, Chris, egy küszködő házaló, akinek nagyon rosszul alakul az élete. Egy korlátozott hasznosságú orvosi gépet árul, amelyeket az addigi megtakarításaiból vásárolt, és emiatt a családja a feleségére szorul a megélhetés biztosítására. A nő egy mosodában dolgozik, és dupla műszakokat vállal, hogy valamennyire fedezze a költségeiket. Emiatt, érthető módon, dühös, és boldogtalan, amikor Chris egyre huzamosabb ideig nem boldogul a saját munkájával.
Különféle, néhol egyenesen vicces, kalamajkák után Chris találkozik egy részvényügynökkel, és úgy dönt, ő is ezt szeretné csinálni.
Viszont Linda, a felesége, is pont ekkor sokall be végleg, és úgy dönt, hogy elhagyja, és viszi magával a kisfiúkat is. Chris, aki apa nélkül nőtt fel ezt semmiképp nem akarja, ezért visszaköveteli a gyereket. A film ezen a ponton válik enyhén bizarrá. Ugyanis az anya mindenféle komolyabb ellenkezés nélkül átengedi a gyereket a férfinak, akiről tudja, hogy nincs állása, és nem tud rendes életkörülményeket biztosítani a gyereküknek. Valamint az apa-fiú párost érő gondok is egyre abszurdabb mértékeket kezdenek ölteni.
Miután végeztem a filmmel utánanéztem, hogy mennyire valós eseményekre alapul az egész. Megtudtam, hogy a forgatókönyv szándékosan összesűríti több év lassú lecsúszását a drámai hatás kedvéért. Érthető, de maga a film már-már komikus mértékben szórja szegény Chrisre a csapásokat. Még a híres biblia Jób élete sem volt ennyire töményen viszontagságos.
A film Chris Gardner önéletrajzán alapul, és az ezzel kapcsolatos cikkekből az is kiderül, hogy a folyamat valóban kb. egy évig tartott, valamint a fia is sokkal fiatalabb volt, mint a filmben.
Utóbbi néhol fájdalmasan jelenik meg a filmben. Ifjabb Chris először tipikus, de alapvetően boldog kisgyereknek tűnik, szülei anyagi, és párkapcsolati gondjainak ellenére. Ahogy az életük egyre jobban kiesik a normális keretek közül, a kisfiú egyre passzívabbá válik. Egyik, különösen felkavaró jelentben, amikor végre gyerekhez méltón panaszkodni kezd az ellen, hogy csak úgy rángatják egyik helyről a másikra, az apja üvöltözni kezd vele, hogy kussoljon. Megszeppenve tudomásul veszi, és ennyi. Az esetnek nincsenek különösebb következményei. Nem válik nyűgössé, vagy ellenségessé, ami normális esetben ilyenkor elvárnál. Egyszerűen passzív marad.
Elszalasztott lehetőség, ugyanis nagyon jó alkalom lett volna arra, hogy fiktív közegben legyünk tanúi annak, milyen hatással van egy gyerekre a nélkülözés, és a család felbomlása.
Ehelyett a film, sajnos, arra kezd koncentrálni, hogy egy leckét adjon a kitartás, és a megalázkodás szükségességéről.
A film erőteljesen azt az üzenetet közvetíti, hogy ha okos vagy, beleadsz mindent, és közben nem panaszkodsz a főnök előtt, akkor kapsz lehetőséget. Kiborulni viszont csak nálad szerencsétlenebbek (a filmben a mentális zavarral küszködő hajléktalan), vagy a családod előtt lehet. A főnöknek viszont az utolsó öt dollárodat is mosolyogva kell odaadnod, taxira, mert a szegénység egy titkolandó dolog.
Továbbá teljesen irreális az is, hogy a kollégái nem vették észre, miért hordja mindig ugyanazokat a táskákat magával a munkahelyre. Hiába hazudja azt, hogy egy hétvégi hivatalos útra megy, és azért. Ha mégis, akkor ez sokat elmond az amerikai társadalom közönyéről, és kegyetlenségéről.
Az egész film tulajdonképpen ezért annyira mélységesen felkavaró, mert olyan mértékű közöny, és szociális háló hiányáról üvölt, hogy fájdalmas nézni.
Létezik egy fogalom, amit úgy neveznek szenvedéspornó. Ez a film kicsit az.
A főhős annyira erőteljesen szenved, hogy már-már örülsz, hogy ez nem a te életed. Akkor sem, ha a végén minden jóra fordul.
Kicsit azt az érzést is hagyta bennem, hogy rendben van szenvedni, mert ez az ára a boldogságnak, vagy legalábbis a boldogulásnak. Tipikus amerikai mentalitás, és tulajdonképp a modern amerikai legendák misztikumáról van itt szó. Ugyanilyen alapon mondják a szenvedés nélkül nincs növekedés mantrát a testedzés világában. Van ennek egy sötét, misztikus íze, ami valamiért az amerikai ízlésnek rendkívül vonzó.
Hasonló okokból volt, és talán most is, népszerű Teréz anya, aki szintén a szenvedés általi üdvözülést hirdette. Az általa vezetett intézményekben a betegek nem kaptak segítséget, ami a fájdalom enyhítését illeti, mert Teréz anya szerint a szenvedés közelebb hozza az embereket Istenhez.
Ez a fajta szenvedés-fétist nem tartom egészségesnek. A szenvedés ugyanis elveszi az ember méltóságát. Vagy legalább jelentősen csökkenti azt.
Lehet, hogy Chris, ha nem alázkodik meg, és nem adja oda az utolsó öt dollárját, amikor kérik, talán nem kapja meg a zsíros állást, de legalább ember maradhat. Az ilyen tanonckodásnak, melynek kizárólagos célja az alanyok teljes megtörése, majd a törött darabokból, az úr kénye-kedve szerinti újjáépítése, a lehető legembertelenebb dolog, amit valakivel tenni lehet. Tulajdonképpen egyfajta gyilkosság.
Arra kényszeríteni valakit, hogy adja fel magát teljesen, és szűnjön meg önmaga lenni, és inkább legyen valaki más, mert különben éhen halhat, és hajléktalanná válik, nos ez számomra kegyetlenség.
Rosszabb már csak az, ha azt is mondod az illetőnek, hogy nem is tud olyanná válni, ami elfogadható, és ezért számára csak a szenvedés maradhat. Ez az üzenet áll minden rasszista, xenofób, és antiszemita gyűlölködés mögött is. A barna bőrű ember nem tudja levedleni a bőrét, a zsidó nem tud árjává születni, ah akarna sem.
Elég sok bizonyíték van arra, hogy az intelligencia nagyrészt egy született képesség, és csak korlátozott módon lehet fejleszteni tanulással, és készségfejlesztéssel. Valamint van elég bizonyítékunk arra is, hogy a képességeket csak megfelelő körülmények közt lehet fejleszteni. Gondolok itt anyagi, és pszichológiai körülményekre. Egy korgó gyomrú, bántalmazott, vagy zaklatást megélő gyerek nem fog ugyanúgy fejlődni, mint egy azonos intelligenciájú, és képességű társa, akinek nincsenek ilyen jellegű problémái.
Ezért teljesen irreális arról beszélni, hogy ha eléggé odateszed magad, és igazán, de igazán-igazán akarod, akkor neked is teljesülhet az amerikai álmod. Ez nemhogy álom, hanem egyenesen tündérmese. Amiben a tündérek persze a cég vezetői, akik eldöntik, hogy melyik gyakornok kap majd állást.
Végül pedig, ne feledjük azt a több tucat szintén keményen dolgozó, szintén intelligens, szintén lelkes gyakornokot, akik a fél éves, ingyenes gürcölés után mégsem kapták meg az állást.
Az ők történetüket nem halljuk ebben a filmben, mert ez a lottónyertes Chrisről szól, aki a hajléktalanságból felküzdi magát a brókerügynökségig. De ne feledjük, hogy Chris, és társai nem csak valamit dolgozgattak. Konkrétan elhangzik, hogy legalább nyolcszázezer dollárnyi új pénzt kell behozzanak a cégnek, annak érdekében, hogy egyáltalán esélyük legyen az állásra.
Tehát, ha valaki mondjuk csak félmilliót hoz be, míg a másik hétszázezret, akkor előbbi kiesik a rostán. A félmilliós szerződéseket viszont megtartja a cég. Miközben, aki dolgozott ezekért a szerződések megszületéséért nem kap egyetlen centet sem, fél éven keresztül.
Én elhiszem, hogy sokaknak még ez is teljesen elfogadható, mert ott van az esély a főnyereményre. Akkor is, ha ez az esély nagyon alacsony. Aki hajlamos az ilyen gondolkodásra az azt gondolja, hogy majd ő lesz a kivétel. Hasonlít ez a szerencsejáték-függők mentalitásához.
Ez a film emlékeztetett arra, hogy a szenvedéssel való megküzdés, ha segítség nélkül megy át rajta valaki, mindig valamiféle babonás, és irreális viselkedésben végzi. Mert másképp nem tud a helyzettel megbirkózni az ember. Mert csak kibírni egyedül nem lehet. Ezért kell Isten. Ezért kell a szerencse istennője rámosolyogjon a játékosra. Ezért kell a karmában hinni. Mert nincs valós kegyelem, szeretet, támogatás, vagy igazságosság az életünkben. Ezért az emberek azzal nyugtatják magukat, hogy ha mi nem is, és a mi közegünk nem is, de majd valami természetfeletti hatalom, ami erősebb, mint mi, és erősebb, mint a minket szívató háziúr, adóhivatal, vagy főnök, és majd ez a felsőbb hatalom elintézi, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Nekünk meg csak az a dolgunk, hogy rájöjjünk miként nyerhetjük el ezek kegyét.
Értékeltem, hogy a film nem mondja ki ezt, de van benne egy jelent, hogy a hajléktalanság közepén elmennek egy templomba, és részt vesznek egy vidám istentiszteleten. Majd később a kisfiú kérdi, hogy mikor mennek vissza a templomba. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak hasonló jó élményei vannak az egyházzal kapcsolatban, és ezért gondolják azt, hogy az egyházak közhasznú tevékenysége felülír bármi mást, és ezért nem lehet őket kritizálni.

A filmben, Chris tényleg nagyon jó emberismerettel kezeli a tőzsdecég vezetésével, és a közvetlen főnökével való kapcsolatát. De közben olyan mértékben sérül az emberi méltósága, ami egy ténylegesen jó, és emberséges társadalomban nem lenne szabad megengedni.
Persze belemehetünk a játékéba, mint Chris, és egy nagyon kis százalékuknak talán sikeres is lesz. De nem lenne jobb mindannyiunknak, ha ehelyett mind kapnánk egy kicsivel több segítséget a bajban, és megtartva az emberi méltóságunkat elehetnénk az életünket?
Nem csak egyesek végtelen vagyonának növekedéséhez, és növekedésért önmagáért, hanem mindannyiunk boldogság-keresésének útján, a boldogság nyomában, együtt.

 

Kommentelnél? Katt ide.

Billy Elliot | Humanista filmek

Légy önmagad, akkor is, ha ez nem passzol a környezeted elvárásaiba.

A Billy Elliot egy aranyos, szívmelengető film arról, hogy ha találsz valamit, amit szeretsz, és amiben jó vagy, tarts ki mellette, akkor is, ha másoknak ez nem tetszik.

Sok hasonló történet van, és ezek mindig szívszorítóak. Amikor fikcióról van szó, akkor általában van egy boldog végkifejlet is, de az alapvető konfliktus gyakran az, hogy adott egy gyerek, aki felfedezi, hogy jó valamiben, és szeretné azt csinálni, a felnőttek pedig nem engedik.
Nagyon sok fantasy, és kortárs ifjúsági mű erről a konfliktusról szól.
Miért ennyire gyakori történet ez?

Gyereknek lenni nehéz
A probléma forrása az, hogy a gyerekeket nem tartjuk teljes jogú emberi lényeknek. Ezért elfogadható, hogy felnőttként, helyettük hozzunk döntéseket az ők életükről.
És igen, vannak kérdések, amiben egy gyerek nem tud egyedül döntést hozni. Viszont nincs olyan kérdés, ami őt illeti, és amiben nem lehetne vele beszélni, és utána, a gyerek kívánsága szerint valamit megvalósítani.

Szülőnek lenni nehéz
Problémáink vannak az egyenjogúság fogalmával, és a közös döntéshozatallal. Nem tudjuk, mi az egyenlő bánásmód, mert gyerekként velünk sem bántak hasonlóan.
Ez egy ördögi kör, amit valahol viszont meg kell szakítani.

Billy Elliot a modern tanmese
Az ehhez hasonló filmek tulajdonképpen a modern kor tanmeséi. A történet végén a szereplők rájönnek valamire, és tanulnak valamit, ezáltal tanítva valamit a nézőknek is. Billy apja például rájön (spoiler), hogy mégiscsak jó lenne a gyerek véleményét is meghallgatni, különben ő maga teszi boldogtalanná a saját gyerekét. Ha pedig szereted a gyereked, akkor nem akarod, hogy boldogtalan legyen miattad. És képes vagy elengedni az ő élete feletti teljes kontrollt.

A való életben sokan nem képesek erre, és ezért van annyi ideges, és kontrollmániás ember a világban. Aki nem tudja a dolgokat elengedni. Aki nem tud továbblépni egy vélt sértésen.
A filmben (szintén spoiler) ezt úgy jelenik meg, hogy a vágyva vágyott balett iskolába való felvételi után, Billy úgy érzi, kudarcot vallott, és egy másik gyerek azzal vigasztalja, hogy ha most nem ment jól, majd jövőre ismét próbálkozhat. Ekkor Billy, mivel nem tudja másképp kezelni a feszültségét erőszakban robban ki, és megüti a másik gyereket.
A gyerekként megélt krízis, vagy sebezhetőség, ha nem gyengédséggel és szeretettel találkozik, hanem hatalmaskodással, és erőszakkal, tud ilyen reakciót kiváltani. Később pedig érzelmi kontroll problémákhoz vezethet. Vagy erőszakos viselkedéshez.
Ha egy gyereknek azt tanítjuk, hogy nem lehet gyenge – mert akkor bántják – és az egyetlen elfogadható reakció az erőszak, akkor ő maga is erőszakos felnőtté válik.

Nagyon sok probléma megoldódna, ha több szülő jönne rá, ahogy a filmben a Billy apja, hogy a gyereke fontosabb, mint a saját büszkesége, és hajlandó lenne elismerni, ha tévedett. Valamint, ha a szülők támogatnák a gyereket abban, ami őt érdekli.
Nem a balett a lényeg, mert az érdeklődés gyerekenként változik. Ami fontos az, hogy elfogadjuk, és támogassuk a gyerekeinket, mert az életük akkor is az övék, ha még „csak gyerekek”. Önmeghatározásra mindenkinek joga van. A „mindenki” kategóriába pedig a gyerekek is beletartoznak.

 

Kommentelnél? Katt ide.

Az elnök emberei | Humanista filmek

Eredetileg azzal a céllal tettem ezt a filmet a listára, hogy a hazugságról beszéljek. Mert ez a film egy híres hazugság leleplezésről szól. Maga a film nagyon nem jött be, de ennek ellenére beszéljünk kicsit a hazugságról.

Miért nem fogadható el a hazugság?
Sokan cinikusan legyintenek, és naivnak neveznek, ha azt merészelem mondani, hogy a politikai életben sincs helye a hazugságnak. Ugyanúgy, mint ahogy a magánéletben sincs. Hazudni erkölcstelen.
Számomra a cinikus megjegyzések inkább fárasztóak, mintsem bosszantók. Egy-egy ilyen beszólás annak a jele, hogy az illető már feladta. Elérkezett az elfogadás szintjére. Ami szerintem baj. Nem pedig, ahogy a nép bölcsesség tartja: a felnőttség jele, és a politizálásra valós jogosultság első lépése. Épp ellenkezőleg. A cinizmus a vereség jele. Az „úgysincs mint tenni” attitűd a visszaélés melegágya. Elvégre, ha az emberek többsége azt várja, hogy becsapják, akkor be is fogják csapni. És nem lesz következménye a dolognak, mert mindenki számított rá.
Lásd: az autópálya költsége már eleve úgy van számolva, hogy X összeg korrupcióra megy el.

Hiba úgy tenni, mintha a tisztesség, és a nyíltság elvárása túl sok lenne. Nem az. Alapvető, minimális elvárás. Nem pedig irreális, naiv, utópisztikus izé. Amiért az embernek szégyellenie kell magát. Én nem szégyellem, hogy a hazugságot bűnnek tartom.
Igen, nem vallásos emberként, Humanistaként, a hazugságot bűnnek tartom. Sőt, az egyetlen valós bűnnek, amit ember, a másik ember ellen elkövethet. Mivel nem hiszek egy természetfeletti lényben, akinek a szabályait csak azért kell követnem, mert az illető lény hatalmasabb mint én, ezért csak azt tudom elítélendőnek nevezni, amit az emberek egymás ellen vétnek. És itt konkrét cselekedetekre gondolok. Amelyek közül az egyetlen, ami megközelíti a bűn fogalmát az a hazugság.
A bűnt vallásos hagyomány nélkül úgy határozhatjuk meg, mint egy olyan cselekedetet, amit valamilyen szabály tilt, vagy pedig ami elítélendő. Szerintem a hazugság ilyen dolog.

A hazugság megfosztja az embert a valóság ismeretétől. Megakadályozza abban, hogy a problémákkal a saját teljességükben foglalkozzon. Mert, ha valaki nem rendelkezik pontos információval valamiről, akkor téves következtetésre jut. Ha ennek az oka egy hiányosság, akkor az elfogadható. Viszont, ha ugyanennek a téves következtetésnek az oka egy másik ember cselekedete – a hazugság – akkor abban az estben a tévedés okozója a hazugságot elkövető illető.
A hazugság tehát azért rossz, mert a másik embernek árt. Nem azért, mert egy isten úgy döntött, hogy a hazugság rossz, és azt isteni törvénnyel megtiltja a teremtményeinek. A hazugság azért rossz, mert a másik embernek árt. Aki pedig embertársásnak árt, az emberellenes.

Ha elfogadjuk ezt az előző gondolatot, akkor máris jöhet a kérdés, hogy mindez érvényes a politikai életre is? Teszünk valamivel kivételt?
Jelenleg szeretném azt a radikálisnak tűnő álláspontot képviselni, hogy nem. Nincs különbség a személyes hazugság, és a politikai hazugság közt. A jó házasság reményében fűt-fát ígérő ember, és a jó politikai pozíció érdekében lehetetlen dolgokat ígérő politikus-ember közt nincs különbség.

Mindez a fake-news, azaz a szándékos álhírek terjesztése korában különösen fontos. Utóbbiról, bár egyre többet írnak, de nekem az a benyomásom, hogy mindez csupán divatos szó. Régebb ezt nyíltan propagandának nevezték. És maga a tevékenység nem változott. Csupán az eszközei lettek modernebbek. Tehát a „propaganda” kifejezés még mindig teljesen érvényes.
És igen, van egy negatív felhangja manapság a propaganda szónak, ami nem hiba. Amikor manipulálni akarnak, anyagi, és/vagy politikai haszon reményében, akkor valami rossz dolog történik. Nem hiba negatív kifejezéssel illetni.

A manipuláció negatív dolog
Nem hiba továbbá nem elnézni a manipulációt, a hazugságot, és a csalást. Ezek negatív dolgok. És mindenkit érintenek. Mindenkit próbálnak valami módon manipulálni.
Sőt, mondok még durvábbat: ezzel a szöveggel én is manipulálni akarom az ezt olvasók véleményét. Hogy ez mennyire sikeres, az már más kérdés.
Viszont vannak nálam sokkal jobb manipulátorok. És az ők eszköztárukban valahogy a hazugság mindig előkelő helyet foglal el.
Ezen az oldalon én nem árulok semmit. Nem próbálok erőszakos ismétléssel, és érzelmi manipulációval kényszeríteni senkit semmire. És nem is hazudok annak érdekében, hogy követőket nyerjek. Nem ígérek lehetetlen dolgokat. Csodás lehetőségeket, ha megtérsz az én Humanista szektámba. Nem ígérek örök életet, és végtelen boldogságot.
Aki viszont hajlandó hazudni neked, annak a motivációival kapcsolatban légy nagyon szkeptikus. Mert nincs olyan, hogy a te érdekedben hazudnak neked. Ez a kijelentés maga is egy hazugság. Gondolj csak bele. Mi lenne az a helyzet, amiben inkább szeretnél egy valótlan dolgot hallani, mintsem az igazságot? Amikor ígérnek neked egy jól fizető szerződést? Amikor a kedvesed azt mondja, hogy szeret? Amikor az orvosod azt mondja, hogy még éveid vannak hátra? Mikor szeretnéd a valóság ellenkezőjét hallani? Ha őszinte vagy magaddal, akkor ezekre a kérdésekre tudod a választ. És akkor második lépésben, kérlek, azt is mondd el magadnak őszintén, hogy miért van mindez?
A blogon szándékosan nincs kommentelési lehetőség. Többek közt azért, mert nem akarok senkit képmutatásra kényszeríteni. Nem akarom, hogy bárki késztetést érezzen, hogy a cikkekben írtakkal csak azért ellenkezzen, mert nyilvánosan olvasható, amit ír. Mert ez is egyfajta hazugság.
És persze, ezt is kihasználná a politikai propaganda gépezet, ami válogatás nélkül terjeszti a saját mondanivalóját. És ami ellen nincs az a rettegett vélemény-buborék, ami megvédene.

Őszinteség
A hazugság ellentéte az őszinteség. Fontos megjegyezni, hogy az őszinteség meghatározása az igazsággal, mint értékkel összhangban álló cselekvésben, és kommunikációban kifejezésre kerülő emberi tulajdonság. Nem pedig a nagyotmondás. Nem a hangosan üvöltött, provokatív vélemény. Nem a gyűlölködés.
Egyes propagandagépezetek szeretnék, ha elfelejtenénk, hogy az őszinteség egy emberi tulajdonság, nem pedig egy adott közszereplő személyes brandje. Őszintének lenni tett, és attitűd. Gyűlölködő propagandával tömni embertársaink fejét, és lelkét nem őszinteség, hanem épp ellenkezőleg: az is egy formája a hazugságnak. Mert eltorzít egy alapvető igazságot: hogy mindannyian emberek vagyunk. Hibákkal, és erényekkel.
Azt mondani, hogy egyes embereknek, vagy embercsoportoknak csak hibáik, míg másoknak csak erényeik vannak, talán az egyik legnagyobb hazugságok egyike. Mert ezáltal elveszi a másik lehetőségét. Ha ugyanis az erényesek közé tartozom, akkor hibáznom nem lehet. Viszont ha a hibákkal teliek közé tartozom, akkor erényeim nem lehetnek. Mindkét esetben elvesz valamit az emberségemből, és ezáltal le akarja tagadni, hogy emberként jogom van hibázni, de lehetőségem van erényesnek lenni. És erre senkinek sincs joga. Sem magánemberként, ítélkezve azon, ahogy az életem élem. Sem pedig politikusként nincs joga megtagadni tőlem emberi mivoltomból származó lehetőségeimet.
A hazugság nélküli létezés szabadsága emberi jog. Talán azt is mondhatjuk, hogy a politikai okokból leggyakrabban megsértett emberi jog. Mert az összes jelenlegi politikai rendszer alkalmazza a hazugságot. Ennek ellenére szerintem követelhetjük, hogy ne sértsék meg ezt a legalapvetőbb emberi jogunkat. Ezt kérni nem naivitás, és nem felesleges, hanem szükséges.
Amint beletörődünk, hogy hazudnak nekünk, és amint nem kérjük azt számon, akkor vesztettük el a harcot igazán.

 

Kommentelnél? Katt ide.

Truman show | Humanista filmek

A Truman show egy 1998-as film, egy fiktív valóságshow-ról, melynek Truman Burbank tudta nélkül születése óta főszereplője. A film nem sokkal a valóságshowk széleskörű népszerűsége előtt készült, és sok szempontból ezek problémáit vetíti előre.
A cikk cselekményleírást tartalmaz.

A film elsősorban a magánélethez való jog, és a közönség által elvárt szerep közti néha szürke határvonalról szól. Mivel születése óta követik, és manipulálják az életét egyesek azt gondolják, hogy joguk van a saját döntéseiket ráerőltethetik Trumanra. Például megpróbálják megakadályozni, hogy beszéljen a halottnak hitt apjával. Vagy, a film végén, akár komoly veszélynek teszik ki annak érdekében, hogy megakadályozzák a filmstúdióból való szabadulását.
Halvány emlékeim vannak gyerekkoromból arról, hogy láttam ezt a filmet, vagy részeket belőle. És emlékszem, hogy mennyire abszurdnak találtam az egészet. „Áh, ez csak egy film. A valóságban soha nem történne ilyesmi.”
Az azóta eltelt években viszont eljutottunk oda, hogy egyesek a teljes, valós családéletüket, minden mozdulatukat, és gyakorlatilag életük minden fontos pillanatát online elérhetővé teszik.
A Truman show-ban egy cég örökbe fogad egy csecsemőt, és egy múltban játszódó, mesterséges világban szerepelteti, és ez egy szórakoztató műsor. Közben a való világban, a szabad, és normálisnak tartott interneten a szomszédod, a barátaid, és akár a nagyanyád mindenféle intimnél intimebb dolgokat posztolgat. Több közösségi platformon. Beleértve videókat is. Úgy a Youtube-on, mint a különféle élő videó közvetítő oldalakon. Mások pedig fizetnek azért, hogy lássák ahogy egy család él, vagy egy adott civil, nem profi tévés valamiről beszél.
De akár a blogokat – beleértve ezt is – azok közé a szórakoztató termékek közé sorolhatjuk, amit a szerző vagy szerkesztő a saját életéből merítve hoz létre.
Amin ezzel kapcsolatban elgondolkodhatunk az, hogy mennyire elfogadható, és etikus a mások valódi életén való szórakozás. Mert egy dolog egy kitalált történeten szórakozni, amit a szerző élete ihletett, és egy teljesen más dolog, amikor valakinek az épp folyamatban levő életét nézed szórakozásként.
Magam is nagy rajongója vagyok a blogoknak, és mostanság a vlogoknak. De néha van olyan érzésem, hogy ezzel kicsit túl közel mentem egy másik személy magánszférájához. Pedig maga az illető enged be. Ennek ellenére, ismeretlenül, és anélkül, hogy valaha a fizikai valóságban találkoztam volna az illetővel, mégis tudok róla dolgokat, amit talán olyanok sem, akik a barátai vagy a családja. És ez néha fura érzés.
Főleg olyankor, amikor azok, akik ilyen jellegű tartalmat tesznek fel az internetre beszélnek róla, hogy egyes rajongók, vagy követők milyen felkavaró, néha pedig fenyegető üzeneteket küldenek nekik.
Ezt a fajta tartalomkészítő és rajongói közti viszonyt paraszociális kapcsolatnak nevezik. Mint minden ami a szórakoztatóiparban jön létre, ez a fajta kapcsolat is mesterségesen ápolt, és manipulált. Természetesen pénzért. Beszélhetünk arról, hogy az egész azzal kezdődött, ahogy a régi nagy hollywoodi stúdiók egy külön életet találtak ki a szerződött sztárjaiknak. Ami az újságokban szerepelt, akkor is, ha ez nem tükrözte az illető emberi lény valós életét. Az egyre fejlettebb, és olcsóbb technika segítségével ez a képzelt világ átalakult a paparazzi kultúrába, majd a nap 24 órájában hírességek életét közvetítő bulvárújságok, TV csatornák, később pedig a weboldalak révén azzá, amit manapság látunk. A folyamatosan ontott tartalmak híres, vagy hírhedt személyek életéről. Mindezt a profit érdekében.
Napjainkban nemcsak a nagy cégek által saját kezűleg kiválasztott személyek rendelkeznek rajongói táborral, hanem olyanok is, akik nem hivatalosan alkalmazottai egy-egy nagy cégnek. Hanem például együttműködők. Gyakorlatilag külső szolgáltatók. Akiknek viszont továbbra is az a dolguk, hogy a cégnek profitot termeljenek. Ezt lehet, hogy azáltal teszik, hogy egy adott cég szolgáltatásait reklámozzák, vagy akár egyes adott terméket bemutatnak a videóikban, vagy a közösségi oldalukon. A stratégia alapvetően az, hogy adott egy személy, aki létrehoz egy adott tartalmat, és mert hasznos információkat ad, vagy pedig valamiért érdekes őt nézni ezért rajongói/követői lesznek. Ez lehet egyszerűen a jó kinézet, vagy pedig valamilyen szakértelem. A lényeg az, hogy erre lehet alapozni. Ezért egy cég megkeresi, hogy adott termékeket helyezzen be a saját termékébe, például írjon róla a blogján, vagy mutassa be a videójában. És ezért a tartalomkészítőnek fizet a cég. Mert ez egy fajta reklám.
Közben pedig az illető nem alkalmazottja a cégnek, tehát nem rendelkezik azzal a biztonsági hálóval, amit egy legális alkalmazottnak a törvény biztosít. Például, ha az illető tartalomkészítőt valaki zaklatni vagy fenyegetni kezdi, akkor a cégek, akiknek a termékeit addig reklámozta nem fognak neki biztonsági szolgálatot biztosítani. Ezt ő maga kell intézze, ha biztonságban szeretné tudni magát. Vagy egyszerűen nem kell többé szerepeljen. Mondja a népi bölcsesség. Viszont sokaknak ez az egyetlen jövedelme, és ez a tényleges karrierje. És nem amatőrök, ahogy szintén sokan gondolják. Egy-egy minőségi online tartalmat összerakni nem egyszerű. Sokan élnek abban a hiszemben, hogy az online tartalmak csak úgy lesznek, és nincs semmiféle szelekció köztük. Miközben a valóságban minden, ami a legnagyobb közösségi platformokon szembejön veled, erőteljes szelekció után került oda. Azért a tartalomkészítőnek keményen meg kellett dolgoznia, és konkrét munkát fektet bele.
És egyeseknek erről szól az élete. A filmben Truman nem tud róla, hogy egy műsorban szerepel, de azok a valós emberek, akiknek a munkáit napi szinten online fogyasztja mindenki ebbe az újfajta iparba álltak be. Vannak, akik ennek tudatában vannak, és próbálják védeni a saját magánéletünket, és munkaként tekintenek erre a tevékenységre. És vannak mások, akik ebben kiégnek, mert túl közel engedték az internetet. Ami mindig kielégítetlen, mert sok millió emberből tevődik össze.
Mert amíg te alszol, addig a tartalomkészítőnek a dolga, hogy dolgozzon, és létrehozzon valamit, ami téged majd szórakoztat, amikor felkelsz. És ez neked jár. És ha ezt a pozitív élményt nem kapod meg, akkor dühöt érzel. Amit az illető tartalomkészítőn akarsz majd levezetni.
Vagy csak egész egyszerűen a tartalomkészítőt egy használható célpontnak látod.
A filmben Truman egy zárt gömbben él, amiben néha megpróbálnak betörni ismertségre vágyók, de a műsor készítői mindent megtesznek azért, hogy megvédjék ettől. Truman nem tudja, hogy híres. A valóságban az internet nyitott, és mindenhol ott van. Nem egy adott készülékhez kötött, és mindenhová visszük magunkkal a zsebünkben. Tehát még az a lehetőség sincs, mint Trumannek a film végén, hogy kilépj a gömbből, és végre valódi magánéleted legyen.
Nem tartom egészségesnek ezt a fajta összemosását a magánéletek, és a munkának. Egy tartalomkészítő is ember, és joga van a magánéletre. A jelenlegi online kultúrában pedig ez nem része az alapvető etikettnek. Ezért történhet meg az, hogy tartalomkészítőket, és ismert embereket online zaklatják a rajongók, hogy mikor hozzák létre a következő terméküket. Hogy tolakodó kérdéseket tesznek fel a magánéletükkel kapcsolatban. Amit személyes ismeretség esetén akár meg sem mernének kérdezni. De az online szűrő miatt, felbátorodva a távolságot adó képernyő mögött, olyan dolgokat mondanak, ami túlmegy a határon. Az a személy pedig, aki ezt több ezer, vagy akár millió számban kapja a „rajongói”-tól ettől konkrét értelemben traumatizálódik. Ebből jönnek a kiégések. És az online tartalomkészítés krízise, majd teljes kudarca.
Mert nem látják embernek őket. Mert a kapcsolatuk alapján az illető csak eszköze a rajongó szórakozásának. Ha nem végzi elég gyorsan vagy jól a munkáját, akkor pedig büntethető. Sokszor ez csak a legnagyobb online érték: a figyelem, megvonásával jár. De van amikor tényleges gyilkosságig fajul a dolog.
És ez nincs így rendben. Egy képernyőn levő ember is ember. Jusson néha eszünkbe.

 

Kommentelnél? Katt ide.

A hetedik pecsét | Humanista filmek

Egy ember, és a halál sakkoznak a tengerparton. A tét az ember élete.
Egy klasszikus film, amit mindenkinek látnia kell.

Memento mori
Emlékezz, hogy meg fogsz halni. Az egyik jelenetben egy templomban egy ember különböző alakokat fest a falra. Többek közt a halált, és egy csoport embert, akik a halálnak táncolnak. A film végén a szimbolikus jelenet megelevenedik, és a szereplők pontosan előadják a haláltáncot. Beszélgetnek a boldogságról is. A festő azt mondja mindenre, hogy ez sem fogja őket boldoggá tenni. Meg minek őket boldoggá tenni? Jobb őket megijeszteni, mert a halál félelmetes, és elkerülhetetlen. Jobb erre emlékeztetni őket, mint egy figyelemelterelő szórakoztató dolgot biztosítani nekik.

Bár kissé zavaró a középkori megszállott halállal való foglalkozás, de azért maga az alapvető gondolat még mindig értékes lehet. Elvégre a halál továbbra is megoldatlan kihívás. Mindannyian meg fogunk halni, előbb-utóbb.
Mivel a Humanizmus nem hirdet halál utáni életet, sem újjászületést, vagy bármi hasonló a halál általi végső megsemmisülést tagadó gondolatot, ezért a memento mori (emlékezz, hogy meg fogsz halni) hagyományának sincs megfelelője.
Amit szekuláris értelemben teszünk, az, hogy rendszerint nem gondolunk a halálra. Ez felmerül a Hetedik pecsét-ben is. Elhangzik, hogy emberek nem gondolnak a halálra. Manapság a fejlett világban, a békés körülmények közt, és a modern orvostudomány által biztosított hosszú élettartam és ellátás keretei közt a halált leginkább csak az idősekkel asszociáljuk.

Bergman, a film rendezője, egy hitbéli krízis időszakában készítette a filmet, és ez sokszor felmerül a főszereplő szavain keresztül. Bár én magam már jó ideje átmentem egy hasonló krízisen, és nekem már határozott álláspontom van ezekről a kérdésekről, de egy még kételkedő számára a film jó támpontot jelenthet egy kis elmélkedésre.

A filmben ez a következő módon hangzik el:
– „Hogyan higgyünk a hívőknek, amikor magunknak sem hiszünk?”
– „Mi lesz velünk, akik szeretnénk hinni, de nem tudunk? És azokkal akik sem hinni nem tudnak, se nem akarnak?”
– „Tudást akarok, nem hitet.”
Utóbbi gondolat sokaknak ismerős lehet. A hívők válasza erre az, hogy a hit felsőbbrendű, mint a tudás, és végső soron vannak dolgok, amikben az embereknek nem is lehet tudása. Mert Isten útjai kifürkészhetetlenek, és Isten annyival hatalmasabb, mint mi, hogy képtelenek lennénk felfogni a tényleges valóságot, ezért bizonyos dolgok rejtve maradnak előttünk. Mert Isten elrejti előlünk ezeket. Sokak szerint ez egy mély, misztikus, és szépséges gondolat, de én inkább hazugnak, és kegyetlennek nevezném. Ugyanúgy egy arrogáns hatalommal visszaélő attitűdről tesz bizonyságot, mint amikor egy kisgyereknek szándékosan nem magyaráznak el valamit, amit amúgy megértene, csak mert gyerek. Számomra a felszínes, vagy részleges tudás is sokkal jobb, mint a misztikus bizakodás valamiben, aminek csak az ígérete létezik, de amivel kapcsolatban bizonyítékkal szándékosan nem szolgál az aki állítja.

Valamint nem igaz, hogy nem tudunk dolgokat a halálról, Isten, és másvilág nélkül. Nemrég, szintén ennek a sorozatnak a keretében olvastam a Szemben a nappal c. könyvet, ami az öregedés, és a halállal való szembenézést mutatja be, ateista szempontból. Továbbá ajánlom Sherwin B. Nuland Hogyan halunk meg? c. könyvét, ami a halál fizikai folyamatairól szól, különböző betegségek, és halálokokból kiindulva.
Humanistaként nem hiszek abban, hogy a halál után létezik egy jobb élet. Amiben nincs szenvedés, pestis, és rettenetes halálfélelem, mint ahogy a film is kiválóan bemutatja. Viszont van végső megnyugvás. Ez miért nem elég?
A film remekül mutatja be, hogy a halállal kapcsolatban a félelem a legrosszabb. A pestisjárvány közepén, a helyi kocsmában, van egy beszélgetés, amiben egyre hisztérikusabb módon, egyre vadabb világvége lehetőségeket ecsetel az egyik szereplő. Mire a másik rászól, hogy ezzel önmagát ijesztgeti, és hogy hagyja abba. Az illető pedig sértődötten jegyzi meg, hogy hagyja békén, hogy hadd ijessze meg magát, mert ő ezt szeretné. Bergman idején a világot fenyegető legnagyobb katasztrófa nem a pestis volt, hanem egy atomháború. Manapság ez az atomháború, és a terrorizmus jelentette veszélyek közbeszédben való folyamatos felbukkanása formájában él tovább. És annak ellenére, hogy ugyanúgy, mint a kocsmai jelenetben, az ezt hangoztatók szeretik sértődötten ezt megalapozottnak nevezni, valójában ők is magukat ijesztik meg. Nem egyszer figyeltem meg, hogy aki túl sokat beszél a terrorizmus veszélyeiről, az közben nemcsak a beszélgetőpartnerét próbálja megijeszteni, hanem valamilyen szinten magát is próbálja beleijeszteni a cselekvésbe. Vagy pedig egy adott politikai irány (ami általában az autoriter, anti-demokratikus, szélsőjobboldali irányzat) ideológiáját védeni. Mert ettől remél védelmet a fenyegetettségtől. És sokszor a haláltól is. Gondoljunk itt főleg a „fehér faj” kihalásától való rettegésre. Ez is egyfajta halálfélelem, amit az illető magának csinál.

Általánosságban is igaz, hogy a halálfélelem csak bennünk létezik. Amíg élünk, addig nem vagyunk halottak. És az élet mindenképp fájdalommal is jár. Tehát, amíg élünk addig az életet, és a létezést kellene élvezzük, nem pedig arra koncentráljunk, hogy hamarosan meg fogunk halni.
Hiszen, amint a filmben is szimbolikusan láthatjuk, a halál elől nincs menekvés. Nem lehet, még egy trükkös sakkjátszmával sem eltolni annak dátumát.
Az egyik utolsó jelenetben, az addig csendes, és a jelek alapján sokat szenvedett lány fogadja a legnagyobb nyugalommal, sőt örömmel a halált. Talán erre az állapotra kellene törekedni mindenkinek.

A filmben elhangzik, hogy egy valódi másvilág nélkül az élet értelmetlen terror csupán. Hogyan tudunk értelmet adni az életünknek, ha nem hiszünk egy szerető istenben, aki annak ellenére, hogy végtelenül szeret, de pestist, és atomháborúkat küld ránk? Hamarosan elolvasom az egyik leghíresebb könyvet, amely pontosan erről szól majd.

 

Kommentelnél? Katt ide.

Kozmosz | Humanista könyvek

Korábban már írtam itt a Kozmosz sorozat második évadáról, amit nem Carl Sagan vezetett. Ez a könyv 1980-ban jelent meg, és az eredeti sorozat társa. Magyarul nem jelent meg. Szándékosan hagytam egy kis időt a sorozat, és a könyv közt, hogy mindkettőt önmagában tudjam értékelni.
A könyv sok értelemben kiegészítése a sorozatnak, de nem szó szerinti átirata. A nagyobb elemek, és főbb történetek ismétlődnek, mint például a szamuráj-szellem rákok (Heikegani rák) története, a tunguszkai esemény, vagy a hieroglifák megfejtése.
Nem tudom, hogy ettől a könyvtől eredeztethető, vagy pedig ez is egyike azoknak a számomra hagyományos csillagászati/természettudományos, általában nagy-méretű, fényes lapra nyomtatott, rengeteg színes asztrofotóval fűszerezett könyveknek, amit annyira szerettem gyerekkoromban. Anno volt két könyvem a Mi Micsoda sorozatból ami a csillagokról, és az űrkutatásról szólt. Emlékszem, hogy többször újraolvastam őket, és nem tudtam betelni velük. Szerettem volna, hogy több információ legyen bennük. A Kozmosz könyv tökéletes lett volna.
Humanista szempontból fontos, hogy foglalkozzunk a világ természettudományos értelemben vett megismerésével. Ebben a sorozatban ezért választottam olyan filmeket, és könyveket, amelyek fizikával foglalkoznak. Mert bár a matematika a tudományok királynője, de a hozzá közel eső fizika az, ami laikusokat is ámulattal tud eltölteni.
A könyv rengeteg olyan dolgokról beszél, amelyek kimaradt a tv-sorozatból. Könnyen érthetően, és élvezetesen mutat be sok tudománytörténeti felfedezést, és fogalmat.
Amire viszont nem számítottam, az, hogy szó esik benne olyan társadalmi kérdésekről is, amelyek a filmes változatban nem voltak említve. Egyáltalán nem ez a könyv fő fókusza, de én értékeltem Sagan mélyen emberséges meglátását ezekről a kérdésekről is.
A gondolat, amely leginkább megmaradt nekem az volt, hogy a híres alexandriai könyvtár fénykorában, amikor az volt talán a világ legpezsgőbb tudományos központja, és rengeteg okos ember élt és dolgozott a városban, ennek ellenére maga a társadalom mégis rabszolgamunka alapján működött. Sőt, maga a munka egy olyan tevékenységnek számított, amit rabszolgák végeznek, és ezért ez nem méltó a filozófusokhoz, akik akkoriban a tudás legfelsőbb fokát jelentették. Ezért inkább az elméletre koncentráltak, és nem kísérleteztek, illetve nem próbálták gyakorlati alkalmazást találni a felfedezéseiknek. Fontos volt, hogy a „munkát” rabszolgák végezték, és csak ők végezzék. Éppen ezért nem volt szükség arra sem, hogy a munkát, mint olyan, könnyebbé tegyék.
Megdöbbentőnek, de érthetőnek találom ezt a gondolatot. Érthetőnek olyan értelemben, hogy végre értem, miért volt olyan a világ amilyen egészen a modern időkig. Hasonló gondolkodást akár manapság is találunk. Lásd napjaink műanyag-használattal kapcsolatos, vagy a Kínában kényszermunka által gyártott tucattermékek körüli vitákat.
A könyv végén kitér az atomfegyverek, és a klímaváltozás jelentette veszélyekre, ami elég erős előrelátást jelent. Viszont sajnos sok hasonló tudós figyelmeztetése ellenére sem látunk jelentős előrelépést ami a környezetvédelmet illeti. Sőt akár hatalmas visszalépésékről is beszélhetnénk.

De ez már egy más téma.

 

Kommentelnél? Katt ide.

Bolygónk, a Föld | Humanista filmek

Az egyik leghíresebb, és legnagyobb léptékű BBC dokumentumfilm sorozat a Bolygónk, a Föld, amit a híres David Attenborough narrál. Öt év alatt, mintegy 200 helyszínen forgatták, és igazán látványos az egész. A sorozat régiónként mutatja be a Földet, figyelmet szentelve minden egyes típusú környezet élővilágának. Végigkövethetjük a Sarkkörök, a hegyek, a szavannák, az erdők, és a különféle vízi élőhelyek néhány rendkívüli lakójának mindennapjait. Nagyon erőteljesen emlékeztetett gyerekkorom meghatározó természetfilmjeire, amelyeket általában a Discovery csatorna sugárzott.
Gondolhatnánk, hogy természetfilmek esetén megszokott azt látni, ahogy egyes állatok gyilkolják egymást, de nekem most ez valahogy nagyon kiemelkedett ebben a sorozatban. Elgondolkodtam rajta, hogy egyáltalán mennyire találó a „gyilkolják” kifejezést használni, ha állatokról van szó? Főleg, mert ahogy ebben a sorozatban is láthatjuk, a szabály az, hogy ahol van élet, ott vannak ragadozók.
Humanista körökben, különösen az angolszász régióban, egyre népszerűbb a veganizmus, vagy legalább a vegetarianizmus. Sok Humanista etikai, vagy legalább környezetvédelmi alapon vegán. A Bolygónk, a Föld nézése közben folyamatosan a ragadozóknak való drukkolás, és a prédának való szurkolás közt ugráltak az érzéseim. Lehet, hogy ez csupán a narráció miatt volt, ami szimpatikusan mutatja be mindkét oldalt. De egy idő után ez az érzés kezdett kényelmetlenné válni. Rossz volt látni sok nélkülözést, és véres, éltre-halálra menő harcot. És erre ráadásnak az erkölcsi dilemmát, hogy kinek drukkoljak: a prédának, hogy ne szörnyű halált haljon, vagy a ragadozónak, hogy ne haljon éhen?

Hasonló gondolataim voltak pár éve, amikor feladtam a vegetariánus életmódot. Ha utánaolvasol kicsit a biológiának, és megérted, hogyan működik egy ökoszféra, mennyire összefügg minden kis és nagy környezet, akkor az erkölcsi alapon való vegánság tévesnek tűnik. De legalábbis természetellenesnek.
Persze lehet azzal is érvelni, hogy szupermarketben vásárolni is természetellenes. Illetve, az élelmiszeripar annyira jó minőségű és kalóriadús ételeket termel, ami szükségtelenné teszi a húsfogyasztást. Mindez pedig különbséget jelent köztünk, emberek közt, és egy hónapok óta éhező jegesmedve közt. De ez inkább egy gyakorlati szempont, nem pedig erkölcsi.
Feladni a vegetarianizmust nálam több hónapos folyamat volt, és nem csak etikai szempontok alapján döntöttem úgy, hogy végül visszatérek a húsevéshez. Viszont mindaz, amit az élővilágról tudok, és amit az ilyen természetfilmek is megerősítenek, az, hogy ezt a fajta egymástól való függést semelyik élőlény nem tudja kikerülni. Tehát a húsfogyasztás nem egy erkölcsi bukás, hanem egy nagyon is kézenfekvő, normális folyamat része.
Tudom, hogy ezen az aktivista vegánok nagyon kiakadnak, és most rengetegen konkrét gyűlöletet éreznek majd irántam, de nem gondolom tarthatónak az etikai alapú veganizmust.
Érdekes, ahogy néha a több tudás, és a világ jobb megismerése olyan következtetésekre vezet, amit eredetileg, még kevesebb tudással egyértelműnek gondoltál.

Amikor a veganizmusról van szó online nagyon el tudnak szabadulni az indulatok, de az érvek mindig ugyanazon a vonalon folynak. A vegán aktivisták elsősorban az érzelmi alapú érveket részesítik előnyben, ezért erős érzelmeket hozzák előtérbe. És mivel az erős, kiprovokált, sokkoló benyomások nyomán született érzésekkel nem igazán lehet vitatkozni, ezért ilyen kiindulópontról nehéz értelmi szinten beszélgetni.

Nem utolsó sorban szeretném megjegyezni, hogy semmi gondom nincs azzal, ha valaki a saját története, problémái, vagy egyszerűen kedvtelése miatt úgy dönt, hogy egy adott módon fog táplálkozni. Viszont ez egy másik embernek nem érv. Ugyanúgy, ahogy a mások, bármennyire is mély istenhite sem teszi Istent létezővé. Sem engem hívővé.
A veganizmus, és a húsevés is egy-egy döntés, és mindkettő rendben van. Egyik sem felsőbbrendűbb. Az egyetlen dolog, amit kerülendőnek tartok az a felesleges szenvedés okozása. Ha ezt amennyire lehetséges elkerüljük, nekem az már elég.

 

Kommentelnél? Katt ide.

Kozmosz: Történetek a világegyetemről | Humanista filmek

A sorozat magyar alcíme „Történeket a világegyetemről”, de maga a sorozat sokkal inkább emberi élet-történeteket mutat be. Az emberi társadalom nyomasztó oldaláról mesél, és csak kis részben a tudományról.
Az első, nyolcvanas években készült sorozat érdekes, és tudományos tudást is átadott, ami úgy gondolom, az oka annak, hogy a sorozatra még mindig emlékezünk, és továbbra is meg lehet nézni.
Az új Kozmosz viszont nem hozza ezt. Felsorakoztat pár népszerű közhelyet, és leönti ezeket a modern animáció festékével, de újdonságot nem mond, ismeretet nem ad át.
Tulajdonképpen inkább egy egyéniségeket magasztaló műről van szó. Egy nagy (tudomány)történetről, amiben a társadalom az ellenfél. A rendkívüli egyéniségek pedig a hősök. A legemlékezetesebb történetek pedig azok voltak, amelyekben egyéni zsenik, saját tudományos törekvései szembefeszültek az akkori társadalommal.
Nem szeretem, amikor egy műsor ilyen lelkesen ecsetel különféle üldöztetéseket, és emberi kegyetlenségeket, de közben magára hagyja a nézőt ezekkel a tényekkel. Mint amikor egy akciófilmben, vagy egy horrorfilmben valakit meggyilkolnak, de ez csak egyike a látványelemeknek, és az események pörögnek tovább.
Néhány történet végigköveti egy tudós életét, és sikereit, de azokat is elég szenvtelenül, és csak életrajzi adatok felsorolásával teszi. Ami a legjobban zavar ebben a fajta történetmesélésben az, hogy ez mennyire egyénisekedő (negatív értelemben) és közösség-ellenes. Lehet, hogy pár száz éve még lehetett úttörőnek lenni, egyéni, magányos zseniként, de a Kozmosz is pontosan bemutatja, hogy csak az okosság nem elég. Rájönni valami fontos, és igaz dologra, ami tudományosan alátámasztható, önmagában nem elég. Társadalmi támogatottság is kell. Szükség van a tanulásra, és nyugodt gyerekkorra. Szükség van tanulási lehetőségre, és kutatás támogatásra. Mert ezek nélkül csak a szerencsén múlik, és egy millióból csak egy zseni tud kitörni a nyomorból a tudomány fényes színpadára.
Az egyéni zseni kultusza, és az egyéniségek (nem „egyén” hanem „karakter” értelemben) pont ezért káros. Mert úgy tűnhet ez alapján, hogy a tudomány csak Newtonokból áll, és Einsteinokkal halad. Mindenki más meg csak mérnöknek jó. Viszont a modern tudomány egy nagy közösségi munka. Nem lehet, és soha nem is lehetett egyedül csinálni.
Valószínűleg nem ez volt a célja, de bennem mélységes szomorúságot ébresztett a sok történet különféle tudósokról, akik életük során rengeteget kellett, küzdjenek azért, hogy dolgozhassanak azon, amit felfedeztek. Sokszor még utána is kellett küzdjenek a felfedezésük elismeréséért.

Pozitívan is megfogalmazhatnám ezt, mert a sorozat emlékeztetett arra, mennyire örülök, hogy most élek, és nem pár száz éve. Amikor nemhogy kevesebb tudásunk volt, de a gyerekek mérgező gázok közt öntöttek üveget tanulás, vagy gyerekkor helyett. Amikor embereket égettek el, mert a gondolataik összeegyeztethetetlenek voltak az egyház dogmáival. És amikor egy kérdés felülvizsgálata helyett inkább megsemmisítettek egy embert. Vagy amikor nőként azért nem veszik komolyan a tudományos (pontos, és helytálló) következtetéseid. Vagy ami még rosszabb: amikor nőként, Shakespeare húgával együtt, a felejtés, a semmi homályába száműz a társadalom, és a történelem.
Mint minden fizikával kapcsolatos sorozatban, itt is szó van a fekete lyukakról, és arról az elképesztő képességükről, hogy még magát a fényt is elnyeljék. Az a sok nő, aki az emberi történelem során élt pedig ugyanúgy eltűnik a múlt sötétjében, mint a fény a fekete lyukban. Alexandriai Hüpatia, és az első számítógépek ideje közt rengeteg idő telt el. Szó szerint csoda kellett volna történjen, hogy ennyi idő alatt egyetlen nő sem tudott volna, a Kozmoszban bemutatott tudós férfiakkal összehasonlítható szintű intellektuális teljesítményt, felmutatni. Csodák pedig, mint tudjuk, nincsenek. Társadalmak viszont vannak. Azok a társadalmak pedig, amelyek Giordano Bruno-t eretnek gondolatai miatt elégették, a nőket a felejtés sötétjébe száműzték. Mintha soha nem is léteztek volna. Mintha nem lettek volna képesek látni ugyanazt, amit a férfi tudósok.
A Kozmosz dicséretére legyen mondva, említ egy pár női tudóst is. És végre nem csak Marie Curie-t. De a kontraszt így is sokkoló.

Összességében a sorozat nekem csalódás volt a látványos, számítógépes animációk ellenére.
A nosztalgia, és az elődök tisztelete egy dolog, de ahogy ez a sorozat visszakacsintgat az első, ikonikus Kozmosz sorozatra, számomra unalmas volt. Kicsit az volt az érzésem, hogy olyan konzervatív nézőkre apellál, akiknek ez a fajta tisztelet fontos. Nem feltétlen várok el folyamatos új dolgokkal való bombázást, de azért szeretnék valami érdekeset látni egy ismeretterjesztő műsorban. Az első Kozmosz pontosan ezért volt érdekes, mert nagyon jól magyaráz el tudományos fogalmakat. Az új sorozatban viszont a visszaemlékezésre, anekdotákra, és a sci-fi-szerű spekulációkon van a hangsúly.
Youtube-on van egy Veritasium nevű csatorna, ahol egy szintén fizikus pasas magyaráz fizikával kapcsolatos dolgokat. Az évek során az általa gyártott videók egyre profibb, és jobb minőségűvé váltak. Amikor pedig, egy elvileg amatőr filmes, jobb műsort csinál, mint egy nagy költségvetésű produkció, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy miért utóbbi a hiteles, és elfogadott? Ebben a környezetben virágzik az online laposföld kultúra is. Azok a videók is tudnak minőségiek lenni, és fenn vannak a Youtube-on. Az egyszeri néző pedig mi alapján tegyen különbséget? Miért hitelesebb deGrasse Tyson, mint Veritasium Derek, vagy bármely laposföldes próféta?
Egy tv-műsor sorsát a producerek döntik el. Miért lenne egy tv-producer kompetensebb, miért tudná jobban kiszűrni, hogy mi a a helyes tudományos álláspont, ami alapján jóváhagyja a Kozmoszt, de nem a Történetek a laposföldről-t?
Kapuőrzésnek szokták nevezni ezt a fajta szűrést, amit a filmiparban a producerek csinálnak. De ha megnézed, hogy mi alapján kerül valami fel a képernyőre, akkor láthatod, hogy nincs szükség arra, hogy bárki létrehozzon egy tudományos igényű dokumentumot annak érdekében, hogy egy tv-műsort jóváhagyjanak. Így történhet meg, hogy az Ősi idegenek című műsor is futott egy ismeretterjesztő csatornán egy időben.

Végül is a Kozmosz elgondolkodtatott több dolgon, de nem mondott túl sok újat a világról. Nem hiszem, hogy ez szándékos lett volna a készítők részéről. Talán a tudományos tudásunk ezen a pontján már nem lehetséges olyan átfogó ismeretterjesztő sorozatot csinálni, ami elég kérdést, elég mélységben érintsen, és közben ne legyen unalmas, vagy követhetetlen a laikus nézők számára.
Lehet persze panaszkodni, hogy az oktatás minősége mennyit romlott, és hogy ez az oka, hogy az emberek túl tájékozatlanok, és buták ahhoz, hogy ennél nehezebb műsort nézzenek. De ugyanúgy, ahogy a sorozatban említett példák esetén, itt is a szélesebb társadalmi hajlandóság, és a társadalmi berendezkedés a kulcs. Ha ott nincs támogatottsága a műveltségnek, úgy elvi, mint anyagi szinte, akkor hiába várjuk, hogy a társadalom, valami csoda folytán sokkal okosabb legyen.

 

Kommentelnél? Katt ide.