Génmanipuláció | Humanista válaszok

Hallgasd meg a posztot itt.

„GMO (genetikailag módosított szervezet) olyan szervezet, az ember kivételével, amelyben a genetikai anyagot olyan módon változtatták meg, amely nem fordulna elő a természetben párosodás, illetve természetes rekombináció útján.” (Az Európai Parlament és a Tanács 2001/18/EK irányelve szerinti meghatározás)
A magyar kormány hivatalos álláspontja szerint „nemzetstratégiai érdek Magyarország GMO-mentes állapotának fenntartása”.
Máshol a világban egyes kutatók már (állítólag) emberi magzatokon végeznek génmanipulációs kísérleteket.
Tényleg gonosz dolog a GMO? Vagy egészségre káros?

A buddhista hit szerint az emberi test állapota tükröződik az elmében, valamint fordítva, az elme (lélek) állapota is tükröződik a testben. Ezért hangsúlyozzák a tiszta test, és a tiszta elme gondolatát, mert a buddhista tanítás szerint ezek feltételei a spirituális fejlődésnek.
Úgy tartják, hogy a természet az érző lények összesített karmájának tükröződése. Ezért, egyesek azt gondolják, hogy mindaz, ami mesterségesen van létrehozva soha nem fog tudni olyan lenni, mint ami a természetben előfordul. Hitükben az emberi élet végső célja a megvilágosodás. Ezért egyes buddhista tanítók szerint ennek akadálya az emberi gondolkodás, mivel korlátolt, és természetellenes.
Mivel még nem ismert, hogy az embereken végzett genetikai beavatkozások milyen módon befolyásolnák a buddhizmus által előírt lelki fejlődést, ezért egyelőre aggodalmat fejeznek ki a technológia iránt. Egyes buddhisták szerint, mivel a tudomány csakis a fizikai testet vizsgálja, és a lelket nem, ezért nem képes választ adni ezekre a vallási kérdésekre.
Elutasítják a kísérleteket, beleértve az állatokon végzett kísérleteket is, mivel szerintük ez megszegi a buddhizmus egyik lényegi tanítását: a nem ártás elvét. Bár elismerik, hogy a géntechnológia segíthet enyhíteni a szenvedésen például a szükséges élelem biztosításával, de mégis gyanakvással tekintenek rá, és inkább tartózkodó álláspontot vesznek fel.
Hasonló módon rossznak tartják a génekkel való kísérletezést, és ezek kereskedelmi felhasználását, mert értelmezésükben ez lopásnak minősül. Buddha egyik példabeszédére hivatkoznak, miszerint a dolgokat csakis úgy lehet használni, ahogyan a méh használja a pollent. Tehát úgy, hogy mindkét félnek kölcsönösen előnyös legyen a művelet.

A zsidó valláson belül különböző vélemények léteznek a géntechnológiával kapcsolatban.
Az egyik szerint, mivel a Tóra kimondja hogy az emberek vonják uralmuk alá a világot, ezért szerintük megengedett a géntechnológia is. Hiszik, hogy Isten képességet, és hatalmat adott az embernek, hogy az Ő akaratával összhangban tegyen az állatokkal, növényekkel, és az élettelen anyaggal.
Míg egyes istenhívők azzal érvelnek a géntechnológia ellen, hogy az Isten munkájába való illetéktelen beavatkozás jelentene, addig a zsidó felfogás szerint ez megengedett. A búzához hasonlítják, amiből az emberek kenyeret készítenek, és ami a teremtés befejezése, nem pedig tilos tevékenység.
Szerintük a géntechnológia csak akkor tilos, ha kiderül róla, hogy ártalmas az embereknek valamilyen módon. Akkor viszont automatikusan vallásilag is tilossá válik.
A judaizmusban fontos vallási szabály az emberi élet megőrzésének előírása (pikháh nefes), ami kimondja, hogy a gyilkosság, a bálványimádás, és a szexuális vétkeken kívül minden megengedhető az élet védelmében. Ilyen alapon a géntechnológia is megengedett, ha az emberi élet védelmében van használva.
Vannak viszont zsidók, akik szerint igenis tilos, vagy legalábbis nem kóser (szefárd kiejtéssel kásér, askenázival kóser), azaz alkalmas, vagy megfelelő. Mivel a géntechnológiában vegyesen termesztik a különféle terményeket, ez ellenkezik a kilayim szabállyal, amely szabályozza, hogy mely gabonaféléket lehet együtt termeszteni.

A kereszténységen belül is megoszlanak a vélemények a géntechnológiáról.
Egyesek, a zsidókhoz hasonlóan, azzal érvelnek mellette, hogy az Isten által adott képességeket arra használni, hogy változtassunk a környezetünkön Isten által jóváhagyott.
Mások viszont veszélyesnek tartják a természet határainak feszegetését. Szerintük Isten egy jó világot hozott létre, és az embernek ebben kiemelt szerepe van. Ugyanis ő királyi méltóságot kapott Istentől, a teremtésen belül. Ez viszont felelősséget is hoz magával, és nem jogosítja fel az embert arra, hogy tönkretegye a királyság többi részét, vagy annak lakóit leigázza.
Vannak keresztények, akik szerint a technikai fejlődés az embert hibás mindenhatóság képzetével ruházta fel. És ez különösen veszélyes a második világháború eseményeinek tükrében.
Szerintük a világ egyensúlya összefügg a mi egyensúlyunkkal, és léte a mi létünk tétje. Ezért fontos, hogy ne az emberi elvárásoknak megfelelően próbáljuk módosítani.

A hinduizmus szigorúan elutasítja a géntechnológiát.
Szerintük soha nem engedhető meg, és nincs rá szükség, mert Isten teremtése teljes, és tökéletesen van berendezve. Hitük szerint a világban minden termetmenynek megvan a maga szerepe, és ennek rendszere az emberek számára átláthatatlan. Ezért nem is próbálhatják meg módosítani azt.
A hindu hit szerint az emberi élet célja összhangban élni Istennel. Embernek lenni ugyanis egyedülálló lehetőség a lelki fejlődésre.
Szerintük Isten mindennel ellátott bennünket, amire szükségünk van, ezért csakis az alternatívnak minősített gyógymódok, mint a hagyományos indiai orvoslás (azaz az Ájurvéda) a megengedett.

Az iszlám nem határolódik el a génmódosítástól, és nem tiltja kifejezetten, ha lehetséges ezt az emberiség érdekében használni.
Szerintük minden tudomány használható rosszra is. Ezért az alapelvük az, hogy a kárt el kell hárítani, de ennek során nem szabad több kárt okozni.
Mivel a géntechnológia következményei még nem ismertek, ezért nincs egyértelmű állásfoglalás az iszlámon belül a kérdésben.
Emberi alkalmazásban viszont az ivarsejtek módosítását már erkölcsileg elfogadhatatlannak tartják.

A humanisták nem hisznek abban, hogy a Föld élőlényeit egy természetfeletti, és természeten kívüli lény hozta volna létre. Szerintük a természet egy önálló létező, és ennek a rendszernek a része minden élőlény, beleértve az embereket is.
Nem tartják bűnnek, vagy hibásnak ha módosítani próbáljuk a környezetünket, hiszen ezt tettük évezredeken keresztül, és ettől lett sikeres a fajunk. Hacsak nem kegyetlen módon alkalmazzuk a tudásunkat, akkor nem látják erkölcstelennek a természet bármely részének módosítását sem.
Sőt, a humanisták közül sokan szeretnék sokkal szélesebb körben használni, és elérhetővé tenni a géntechnológia eredményeit.
Szerintük a géntechnológia az emberek által több ezer éve folytatott nemesítési folyamatok modern változata. A különbség csakis abban rejlik, hogy most a technológia segítségével sokkal hatékonyabban, és gyorsabban tudnánk a kívánt módosításokat létrehozni. Fontos szempont számukra az, hogy csak ezzel a technológiával tudnánk olyan terményeket létrehozni, amelyek az egyre növekvő szárazságnak, és a globális felmelegedés kihívásainak ellen tudnának állni.
Valamint, mivel lehetséges olyan növényeket előállítani, amelyek nem igényelnének műtrágyát, ezáltal a mezőgazdaság ökológiai lábnyomát is lehetne csökkenteni, ami szintén rendkívül fontos. Vannak akik rettegésnek, és butaságnak tartják a géntechnológia ellenzését. De a humanisták elismerik, hogy ezek a félelmek igenis lehetnek megalapozottak, és azt gondolják, hogy ezért komolyan kell őket venni. De véleményükben ezeknek a kérdéseknek a tisztázására még mindig a tudomány a legjobb módszerünk. Fontosnak tartják, hogy az esetleges kritikánkat szintén tudományos alapon, és a tények ismeretében tegyük, ne pusztán vélemények, és félelem alapján.
Számukra az egyik legfontosabb cél, hogy a nagyközönség számára elérhetővé tett információk tudományosan megalapozottak legyenek, nem pedig áltudományosak. Utóbbinak ugyanis megvan az a veszélye, hogy az emberek elutasítanak életmentő, vagy fontos tudományos eredményeket is.
Legjobb példa erre az utóbbi évek oltásellenes mozgalmai. Ezeknek hatására ugyanis megelőzhető betegségek továbbra is megbetegítenek kisgyerekeket, pusztán azért, mert a szüleik hibás információt kaptak, és áltudományos dolgokról győzték meg őket.
Végül pedig annak ellenére, hogy a humanisták, tudományos alapon támogatják magát a géntechnológiát, de sokan közülük kritikusak egyes géntechnológiával foglalkozó cégek káros tevékenységeivel kapcsolatban.

 

Források
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (1st ed.) Central könyvek, Budapest
A TANÁCS (EU) 2019/1904 HATÁROZATA
DIRECTIVE 2001/18/EC OF THE EUROPEAN PARLIAMENT AND OF THE COUNCIL of 12 March 2001
Miko azok a GMOk? – Kezdőknek
GMO-jelentés: zéró tolerancia a szennyezett vetőmagokra
Egy kínai kutató azt állítja, megszülettek a világ első génmódosított ikrei
Ki fog meggazdagodni a genetika jövőjén?
Filtering Fact from Fiction: A Humanist Response to GMOs
What Does the Term “GMO” Mean?
Genetic Engineering: A Buddhist Assessment
Kóser (Wikipedia)
The three main monotheistic religions and gm food technology: an overview of perspectives

Kommentelnél? Katt ide.

Halál után | Humanista válaszok

Hallgasd meg a posztot itt.

Tudjuk, hogy mit jelent élni, de vajon mi van a halál után? Meg tudjuk egyáltalán tapasztalni a halált? Létezik olyan kutatás, ami szerint, képesek vagyunk felfogni körülöttünk zajló eseményeket akár a hivatalos, úgynevezett klinikai halál beállta után is.
Tényleg csak a vallások tudják megválaszolni a kérdést, hogy mi történik velünk a halál után?

A zsidó vallásban nincs egységes tanítás a halál utáni létről, ehelyett metaforákat, és példabeszédeket használnak a túlvilági érzékeltetésére. Viszont minden zsidó irányzat tanítja a halhatatlan lélek tanát, miszerint a léleknek öt szintje van. Egy részével az ember rendelkezik, másik részük viszont tőlünk független. De ezek mindegyike Istentől származik. Hitük szerint ez a lélek örök, és mindentudó, mint Isten. Ennek bizonyítékának tartják az előrelátó álmokat, és a déjà vu érzését.
Hiszik, hogy a tettek következményei a túlvilágban egyenlítődnek ki, és ott nyerik el a bűnösök a megérdemelt büntetésüket, valamint az igazak a jutalmukat.
A posztbiblikus időszak enciklopédiája, a Talmud, rendkívül különböző módon tárgyalja a kérdést. Nincs benne konkrétum a túlvilágról, vagy a feltámadásról, hanem csupán az ígéret, hogy Isten megtartja „a porban aluvóknak adott szavát”.
Az ebben említett “Gyehenna”, azaz a pokol, ahol a bűnösök szenvednek, egyes értelmezések szerint a valóságban egy létező hely a mai Jeruzsálemben (a Hinom völgye, Gé Hinom). A paradicsom pedig szintén metaforikusan értendő, ugyanis az egy perzsa eredetű görög szó, amely „parkot” vagy „kertet” jelent. Vannak akik szerint ez csupán egy utalás az Édenkertre (Gán Éden), ahol Ádám és Éva élt, és ahol nem létezett szenvedés, és az élőlények az eredeti, teremtett tökéletességükben éltek a bűnbeesésig. A modern zsidók példabeszédeknek tartják, és elutasítják, hogy ezek valós helyek lennének. Szerintük nincs pontos tudásunk arról, hogy hol van, és milyen a másvilág.
Más zsidó gondolkodók szerint a túlvilág nem egy másik világ, hanem egy eljövendő világ, aminek eggyé kell válnia a jelenlegi világunkkal. A bibliai tanítások célja pedig ennek megvalósítása. Ezért tanítják azt például, hogy a zsidóknak tenniük kell azért, hogy a világ javuljon.

A keresztények szerint a hit lényege a halál utáni élettel kapcsolatos tanításokban fogalmazódik meg, és ezek nélkül a szent könyvek nem lennének többek erkölcstankönyveknél. Tanításuk szerint a földi lét célja, hogy az ember megértse, és felkészüljön a halál utáni létre, Isten birodalmában.
A legtöbb keresztény irányzat szerint az emberi történelem végén Isten mindenki felett ítéletet hirdet, és aszerint büntet vagy jutalmaz meg mindenkit, hogy milyen életet élt. Ebben az értelmezésben a földi lét csupán próbaidőnek számít a valódi létezés előtt.
Figyelembe véve a tudomány eredményeit, a keresztények manapság a feltámadás hit és reménység jellegét hangsúlyozzák inkább. Elismerik, hogy mindez nem tapintható, és nem vizsgálható, mert „a lélek birodalmába tartozik”. Ezért hitükben hangsúlyos a bizonyíték nélkül való hit. Lásd hitetlen Tamás történetét, akinek Jézus egyesen azt mondja, hogy jó az ő hite, mert hiszi, amit lát, de azok, akik nem láthatják ezt, és ennek ellenére is hisznek, azok felsőbbrendűbbek nála. (Jn 20, 29)
A feltámadásban való hit annyira alapvető, hogy azt tartják, hogy ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a teljes igehirdetés. (1Kor 15 14,19)

A muszlim vallás tanai sokban hasonlítanak a keresztény tanításra. Az iszlám tanítása szerint az ember élete különböző időközökből áll, amelyek mind egy-egy kapuval kapcsolódnak egymáshoz.
Hitükben a lélek a terhesség negyedik hónapjában kerül a magzatba, és a születés a kapu amin át az e világi létbe kerül. Ezt a halál zárja, ami után a lélek egy köztes, sírvilágba kerül, ahol az Ítélet napjáig várakozik. Ekkor a lélek áthaladhat a következő kapun, és feltámad. Ugyanakkor megkapja a tettei függvényében vagy az örök jutalmat (Paradicsom) vagy az örökké tartó büntetését (Pokol). Az ebben való hit az iszlám egyik alappillére.
Ezen kívül hiszik még, hogy az ember élete során a lélek különböző időközökben más, és más erősségű kapcsolatban áll a testével. Így magyarázzák a halálközeli, és a testen-kívüli élményeket. Szerintük az e világi lét során a lélek időnként kiléphet a testből, például alvás során, de amikor újraélesztésre van szükség, akkor a lélek csakis Isten akaratából tudja visszanyerni a tudatát.

A hindu kozmológiában a világegyetem három világra (trailokja vagy trilokja) van osztva. A legfelsőbb a mennyország, ezt követi a föld, majd pedig a pokol.
Ezek mindegyike további alegységekre van osztva. A hindu hitrendszerben a különböző világokat különféle istenségek irányítják. A buddhizmus hasonló tanításában az istenségeket a buddhák vagy más néven a bódhiszattvák illetve démonok helyettesítik.
A hindu hitben amikor a test meghal, a lélek tovább létezik, és az élete során végrehajtott tettek függvényében új testbe születik újjá. Előző életében elkövetett bűnei büntetést, a jó cselekedetei pedig jutalmat hoznak számára.
A hindu hit szerint csakis a legfelsőbb istenség, Brahman, tölt ki időt és teret, minden más csupán az ő elméjének a kibontakozása, és ezért illúzió (májá). Ettől a káprázattól csakis az isteni hatalom előtti meghódolással lehet megszabadulni.
Az emberekben levő lélek (atmán) az istenség elválaszthatatlan részecskéje. Ennek jelenléte a testben a tudat által ismerhető fel. A puszta anyag nem rendelkezik tudattal, ezért nincs is lelke.
A kortárs hindu gondolkodók szerint a tudat nem az agy működésnek terméke, hanem a lélek kisugárzásának jele. A napsugárzás metaforáját használják, ennek magyarázatára. Eszerint ahogy a Nap sugarai bevilágítják a világűrt, úgy az emberi testet is beragyogja a lélek, a tudat formájában.
Szerintük a testre gyakorolt hatások, mint a kábítószerek hatása, vagy az agy sérülései csupán annak a jele, hogy a test visszahat a lélekre, de szerintük nem ez az elsődleges, hanem a szellemi lény, amely benne lakozik. Ezért a testre úgy tekintenek, mint egy ruhára, amit a lélek, az újjászületés során levet. Maga a lélek viszont örökké létezik.

A buddhista tanítás, hasonló módon azt tartja, hogy a test csupán egy hajó, amelyet annak kormányosa (a tudat) vezet és irányít. Ezért hiszik például, hogy a nagy tanítómestereik olyan szintén voltak képesek összehangolni a tudatukat (lelküket), és a testüket, hogy az nem öregedett, és hetekig nem indult bomlásnak még a vérkeringésük, és a lelégzésük leállta után sem.
De mivel a buddhizmus a hindu vallásból alakult ki, ezért sok elemét használja, beleértve a másvilággal kapcsolatos tanításokat.
A buddhizmus szintén a három részre felosztott világegyetemet tanítja, és hitük szerint a lélek, tettei függvényében ezek bármelyikébe újjászülethet.
Ezek közül az első a Kámalóka, azaz az érzéki vágyak birodalma. Itt a lények függenek az érzéki vágyaktól, és ezek szenvedést okoznak számukra. Ez a szint Mára démon uralma alá tartozik.
Ezt követi a rúpa-vacsara avagy az „alakok birodalma”, ahol az élőlények teste finom anyagból készült, nemtelen, és lakói nem érzékelik az öröm, és a fájdalom szélsőséges formáit. Ez egyike azoknak a céloknak, ahová a helyesen végzett vallási gyakorlat következtében újjá lehet születni a hívőknek.
Végül pedig az arúpa-vacsara avagy a „forma nélküli birodalom”, ahol a lakóknak nincs se formája se elhelyezkedése. Ezen belül létezik a négy mennyország, ahová azok a lelkek tudnak újjászületni, amelyek már majdnem elérték a teljes felszabadulás állapotát.
A buddhista tanítás szerint a lélek, a tettei következményeként, azaz a karmája szerint születik újra és újra. Ez lehet állatok vagy akár félistenek, sőt istenek formájában is. Embernek születni hitük szerint különleges lehetőség, mert ennek a létezésnek a során lehet az újjászületések ciklusából (szamszára) végleg megszabadulni a léleknek, és elérnie a nirvána állapotát, amikor nem születik többé újjá semelyik világban.
Ennek érdekében viszont a Buddha tanításait kell követni, amelyeket a négy nemes igazság foglalja össze. Ezek a következők:
1. az emberi élet lényegében szenvedéssel teli;
2. a szenvedés oka az emberi önzés és a vágyakozás;
3. van egy út, amelyen keresztül meg lehet szabadulni az önzéstől és a vágyakozástól;
4. a megszabaduláshoz az ún. „nemes nyolcrétű ösvény” (astángika-márga) vezet: a helyes szemlélet, a helyes gondolkodás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes élet, a helyes törekvés, a helyes vizsgálódás, és a helyes elmélyedés.

A tibeti buddhizmuson belül a halottas könyv (Bardo Tödöl) leírja azt is, hogy hogyan kell helyesen meghalni.
Ennek a keresztény hagyományban az ars moriendi („a meghalás művészete”) a megfelelője, amely olyan művek gyűjteménye, melyeknek célja a betegek, és haldoklók lelki gondozását segíteni.

A humanisták a halállal, és a halál utáni léttel kapcsolatban a tudományos ismereteinkre támaszkodnak. Fontos számukra, hogy a vágyaink, és a félelmeink helyett olyan ellenőrizhető, és megbízható információkra alapozzák a véleményüket amelyek tudományosan vizsgálhatók. Nem tartják elegendőnek sem a hagyomány, sem pedig mások személyes beszámolóit arra, hogy a halálról és az emberi létről gondolkodjanak. A halál utáni életet kívánságnak és inkább vágynak látják mintsem megalapozott nézetnek.
Antropológiai ismereteink szerint már elődeink is hittek a halál utáni létben, és ennek megfelelően, ki-ki a saját hagyománya szerint készítette elő a halottait a másvilági életre. Őseink számára az egyik biztos dolog az életben az a megfigyelés volt, miszerint az emberek tettei hatással vannak a világra. Innen már csak kevés kellett ahhoz az elképzeléshez, amit isteneknek nevezünk, és amelyek hatalmukkal befolyásolják, és meghatározzák az emberek életét, és jóllétét. Manapság viszont, az egyre bővülő ismereteink miatt, egyre kevésbé van szükség arra, hogy isteni közbenjárást feltételezzünk bármely esemény mögött.
Létező tudásunk birtokában nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy emberként mi is ugyanúgy része vagyunk az ökoszisztémának, mint bármely másik állat vagy növényfaj, és nincs különbség köztünk. Mivel biológiai értelemben vagyunk élőlények, ezért a létünket a sejtjeink határozzák meg. Nap mint nap rengeteg sejtünk pusztul el, és ezek halála leggyakrabban előre meghatározott, pusztán abból kifolyólag, hogy milyen szerepet töltenek be a testünk rendszerén belül. A humanisták szerint nincs ez másképp az agyunkkal sem. Mi magunk, az énünk, vagy költőien, és a vallásokból átvett kifejezéssel, a lelkünk ugyanis is nem más, mint az agysejtjeink együttes működése során létrejött tulajdonság, amely éppen ezért elválaszthatatlan tőle. Az agyunk mi magunk vagyunk. És bár egyes sejtjeink halálából fel tudunk épülni, sőt ez gyakran folyamatosan meg kell újuljon (mint például a bőr), de más sejtek (konkrétan az agysejtek) halála a mi halálunkkal egyenlő. Megfigyelhetjük ezt abban is, ahogy az agyunk betegség, vagy baleset következtében károsodik. Az agyi sérülések hatással vannak a személyiségünkre. Ha az Alzheimer meg tudja szüntetni a lelkünket, ami addig létezett, akkor a halál miben lenne más? A lélek nem lassan költözik át egy másik dimenzióba, hanem az agyunk hozza létre. Ha az agyunk károsodik, és ha végül leáll, akkor mi is megszűnünk létezni.
A humanisták azt tartják, hogy a halál egy természetes folyamat, amivel minden létező tudásunk ellenére hiába küzdünk, mert elkerülhetetlen, és nem áll módunkban uralni. Szerintük éppen azért fontos, hogy a lehető legjobban tisztában legyünk úgy a testünk működésével, mint annak megbetegedéseivel, és ezek következményeivel, mint a halálunk folyamatával is, mert ez a tudás az ami valóban megnyugvást hoz, nem pedig a vallások által ígért másvilág, ami csupán reménység, és kívánság. Maga a vágy teljesen érthető, de egy hamis megnyugtató hazugság összeomlik, akármennyire is jó szándékkal volt mondva.
Továbbá, a humanisták szerint, azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a vallások halál utáni élet ígéretei feltételekkel járnak. Már ez önmagában is gyanakvást keltő kell legyen. A halál utáni élet ugyanis egyszerre ígéret, és fenyegetés. Boldog öröklét, vagy újabb megtestesülés, a vallások szerint, csakis azokra vár, akik betartják a vallás szabályait. Azok, akik nem örök kárhozatra, vagy szenvedéssel teli létre vannak ítélve. Beleértve azokat, akik a rossz vallásban hittek.
Manapság, a tudomány térnyerésével, a hívők a halálközeli élményekre hivatkozva próbálják tudományosabbnak beállítani a létező másvilág elképzelésüket, mint amilyen az valójában. Minden vallás természetesen csakis a saját elképzeléseit próbálja alátámasztani. A humanisták szerint viszont ezeket az élményeket tudományosan kell vizsgálni, és ezek a jelenségek sokkal jobban magyarázható az agyunk biológiai működésével, mintsem bármely vallás misztikus magyarázataival.
A humanisták fontosabbnak tartják a méltósággal való életet, és a méltósággal való halált, mintsem a halál utáni léttel kapcsolatos reményeket.
A teljes földi létben egyedül az emberek képesek félni a haláltól közvetlen életveszély hiányában is. Ezért, szerintük fontos erre, a mindenki számára elkerülhetetlen dologra felkészülni. Ha hosszas betegség vár ránk, akkor valamennyire fel tudunk készülni a halálra, de máskülönben egy ijesztő, és sokkoló dolog tud lenni. A humanisták, mivel nem hisznek a halál utáni létben, ezért az életben való élményeinkre, és a magunk után hagyott emlékekre koncentrálnak. Szerintük éppen a halál véglegessége miatt kell a világ problémáit még életünkben orvosolni, és a világot jobb helyként hagyni, mint ahogy mi magunk kaptuk. Továbbá pedig fontos, hogy úgy intellektuálisan, mint pedig érzelmileg felkészüljünk a saját életünk megszűnésére. Ugyanis a halál után nincs semmi. Nincs esély magyarázkodni, vagy ismét próbálkozni.
A haldoklás folyamatában fontosnak tartják, hogy az emberek tisztában legyenek a saját testük működésével, és korlátaival, annak érdekében, hogy amennyire lehet fel tudjanak készülni a halálra. Valamint fontosnak tartják, hogy a haldokló tudjon arról, hogy meg fog halni, és ebben a folyamatban ne legyen magára hagyva. Egy annyira társas faj esetén, mint az ember ennek rendkívüli jelentősége van.
Az angolszász országokban már létezik humanista káplán szerepkör, amelynek a betegeket, vagy rászorulókat támogatni hivatott papok és lelkészek szerepkörével azonos feladatai vannak. Ezek az emberek segítenek felkészülni a haldoklóknak a saját halálukra, mindezt humanista elvek mentén, istenek, és másvilág ígérete nélkül.
Mivel a saját halálunk egy dolog, amire senki sem tud valóban felkészülni, ezért a humanisták szerint egy képzelt, idealizált halálnál fontosabb a méltósággal élt élet, valamint a haldoklás során minél tovább megőrizni az illető emberi méltóságát.
Vannak akik csak akkor tartják értelmesnek az életet, ha az örökké tart, és ezért képtelenek elfogadni, hogy valaha is vége legyen. Pedig ahogy egy ateista férfi, aki kétszer tapasztalta meg a klinikai halál állapotát fogalmaz: „Az egyetlen dolog, ami a halálom után tovább él majd, az a hatás, amit azok életére gyakoroltam, akik még életben maradtak. És remélhetőleg a hatásom pozitív lesz.”

Források
Nuland, S. B. (2002) Hogyan halunk meg?, Akkord Kiadó, Budapest
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiadás) Central könyvek, Budapest
Sacks, O. (2015) A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét (2. kiadás) Park kiadó, Budapest
Swaab, D. (2013) Az agyunk mi vagyunk, Libri, Budapest
Tribe, D. (1968, július). The Case for Eutanasia. Humanist, (July), 204.-206.
Wolpert, L. (2017). Don’t Fear the Reaper. New Humanist, (Winter), 54.-56.
Ez lenne az élet a halál után? Miután meghalunk, a tudat még tovább működik – állítják tudósok
What does a humanist believe?
Understanding Humanism – Life and Death
A Humanist view of death
Ilyen halottnak lenni egy férfi szerint, aki meghalt egy kis időre
Being Christian in Western Europe
Emergens vonások (Wikipedia)
What is a Humanist Chaplain?
Equal access to pastoral support or chaplaincy
Végítélet (Wikipedia)
Hogyan kell segíteni a haldoklónak?
Loka (Hinduism)
Trailokja (Wikipedia)
Hinduizmus: megjelenése, fejlődési szakaszok, vallási és filozófiai alapok és eloszlási földrajz
Májá, az illúzió tana
A halál
A zsidóság eszméi
ars moriendi
Life after death
Négy nemes igazság (Wikipedia)

 

Kommentelnél? Katt ide.

Regények | Humanista könyvek

Az év utolsó humanista könyveként egy regényt akartam olvasni. Mivel az év utolsó hónapja a jövőre való felkészülést is jelenti, ezért próbáltam valami futurisztikus, mégis témába illő művet találni. Erre a célra egy sci-fi tűnt a legjobb választásnak. Sok sci-fi foglalkozik az emberiség jövőjével, néha pedig egyenesen azzal, hogy mi lesz az emberiség végső sorsa. Már olvastam pár hasonló tematikájú művet, mint például A gyermekkor vége, Arthur C. Clarke-tól, vagy A végső kérdés Isaac Asimovtól.
Ezért az Utolsó és első emberek című könyvet választottam, ami a műfaj egyik klasszikusának számít. Ebben, az eredetileg 1930-ban megjelent könyvben, az emberiség fiktív elkövetkező kétmilliárd évéről olvashatunk. Az alap felvetés az, hogy az emberiség evolúciója nem ért véget, és ennek további lépcsőfokai nem csak a biológiára, hanem a technológiára is épülhetnek.
Sajnos olvasás közben rájöttem, hogy nagyon, de nagyon nem bírom az alternatív történelmet, akkor sem, ha a jövőben játszódik. Ezért abbahagytam a könyvet.
Ugyanazon a napon olvastam egy hosszabb cikket, egy másik könyvről, amiben a cikk szerzője azért kritizálja a könyvet, mert a benne vázolt társadalomkép, és ennek elméleti kerete kicsit túlegyszerűsítő. A kettő együttes hatására elgondolkodtam azon, hogy miért nem tudjuk soha modellezni a társadalmat, és miért nem tudunk egy olyan valós emberi jövőképet elképzelni, ami nem butítja le a dolgokat?
Persze vannak részletes, futurisztikus sci-fik, amelyeknek legalább egy része ténylegesen meg is valósult. De sem a pozitív, egyenesen humanista elképzelések, mint például a Star Trek sorozat, de a negatív (disztópikus) változatok sem, mint például az Éhezők viadala, tudják igazán úgy bemutatni a saját világukat, hogy elhiggyem, ezek lehetségesek.
Talán az a tanulság, hogy a jövő még a tudomány segítségével sem teljesen megjósolható, hiszen közben tudunk rajta változtatni. És így, év végre, a legpozitívabb üzenet, amit mondani tudok az, hogy a jövő nyitott, és rajtunk is múlik, mi valósul meg belőle.

 

Kommentelnél? Katt ide.

A szélesedő kör | Humanista könyvek

Peter Singer „A szélesedő kör” c. könyve nem jelent meg magyarul, viszont humanista szempontból elég érdekes gondolatot fogalmaz meg ahhoz, hogy itt beszéljek róla.

Ha az erkölcsi szabályokat nem arra hivatkozva ajánljuk, ahogy azok jót tesznek a csoportnak, akkor mégis milyen alapon ajánljuk őket?

Amikor egyesek azt állítják, hogy bizonyos erkölcsi szabályokat kell követni, de ezt semmilyen objektív indokkal nem tudják alátámasztani, akkor tulajdonképpen csak a saját, személyes preferenciájukra hivatkoznak. Objektív szempontból viszont egyetlen preferencia sem esik nagyobb latba, mint bármely másik. Akkor sem, ha egyesek hasonló erősséggel vannak róla meggyőződve róluk.
Ezért meg kell kérdőjeleznünk minden olyan objektívnek nyilvánított erkölcsi igazságot, amit az ilyen állítások feltételeznek.
Bár a könyv nem mondja ezt ki, de én ebbe a kategóriába sorolnám a vallásos dogmákat, és bármely olyan babonás meggyőződést, amiben emberek erőteljesen hisznek, de amit nem tudnak igazából megindokolni. Ha kitartóan kérdezed őket, akkor előbb-utóbb ott kötnek ki, hogy a dolog egyértelmű, és azt mindenki tudja. És pontosan erre számítanánk, ha olyan személyes preferenciákról van szó, amelyek nem igazabbak, és nem szentebbek csupán attól, hogy valaki igazából hisz bennük.
De nem kell arra gondolni, hogy a könyv valamiféle abszolút relativizmust hirdetne, mert akkor én sem ajánlanám. Sőt, egy nagyon érdekes erkölcsfejlődési modellt mutat be.

Az erkölcs evolúciója
Singer szerint az erkölcs a társas ösztöneink, és az értelmes gondolkodásra való képességünk közös terméke. Szerinte az erkölcs egyfajta érvelési mód.
Az emberi együttélés csoportos jellege miatt szükség volt bizonyos fokú altruizmusra, és ez, mivel hasznosnak bizonyult, biológiailag öröklődővé vált, és elterjedt az emberiségben. Majd, az értelmes gondolkodás kialakulásával, ehhez csatlakozott a racionális erkölcsi érvelés is. E két elem találkozásából jött létre az emberi erkölcs.
A könyv hosszasan elemzi egy E. O. Wilson nevű filozófus szocio-biológiai erkölcselméletét, és kimutatja, hogy az emberi erkölcs nem magyarázható csak és kizárólag biológiai alapon.
Manapság divatos mindent a biológiára visszavezetni, és mindent a génekkel magyarázni, de ez a fajta érvelés figyelmen kívül hagyja, hogy az emberek racionálisan gondolkodó, eszközöket, és kultúrát építő lények, nem pedig csupán biológiai gépezetek. Az emberi kultúra által létrehozott mentális, és fizikai eszközök visszahatnak az emberi gondolkodásra, és ezáltal az erkölcsi gondolkodásra, vagy ítéletalkotásra.
Ennek a visszahatásnak következtében pedig szükségessé válik, hogy az emberi erkölcs egyre univerzálisabb, és egyre objektívebb próbáljon lenni.
Mert az emberi társadalomban nem lesz elég csupán a saját érdekeinkre hivatkozni. Hanem egyre inkább arra kell törekednünk, hogy az erkölcsi kérdésekben adott indoklásaink minél több ember számára érthetőek, és ezáltal elfogadhatók legyenek.

Az emberi jogok általáltalánosulása
Erkölcsi álláspontjainkat meg kell tudjuk védeni másokkal szemben. Különben elutasításba ütközhetünk.
Tény, hogy vannak érdekeink, de ezen túl van elég értelmünk is ahhoz, hogy belássuk, nem csupán a mi érdekeink léteznek, és felismerhetjük, hogy a saját érdekeink nem fontosabbak, mint mások érdekei.
Ehhez elsősorban arra van szükség, hogy képesek legyünk a másik nézőpontjából látni a dolgokat, ahonnan a saját érdekeink nem számítanak. Bármely személyes érdekeinkre való hivatkozást egy valamilyen szélesebb körű, független érdekhez kell kapcsolódjon.
Valami más indokot kell adni, mert nem elég csak arra hivatkozni, hogy az én tetteim nekem, a családomnak, a közösségemnek jók, míg te arra hivatkozol, hogy a te tetteid neked, a te családodnak, a te közösségednek jók. Egy ilyen érvelés mindenképp döntetlenhez – később pedig konfliktushoz – vezet.
Ezért van az, hogy a minden emberre, és nem csupán kis létszámú emberi közösségekre való hivatkozást használ mindenki. Egyszerűen azért, mert ennek az emberiség kategóriának akkora presztízse van. Egy olyan érv, ami minden emberre vonatkozik sokkal erősebb, mint az, ami egyértelműen csak egy szűk csoport érdekeit fedi. Ez akkor is igaz, ha maga az állítás hamis, és manipulatív szándékkal hangzik el.
De nem volt ez mindig így.

Modern erkölcsök
Egyetemes emberiségre hivatkozni egy modern kori fejlemény. Az ókorban, például Platón idején, a „mindenki”-re való hivatkozás egy sokkal kisebb csoportot jelentett, nem pedig a teljes emberiséget.
Korábban ugyanis a kisebb mobilitás, a kevesebb intellektuális párbeszéd és vita miatt az embereknek sokkal kevesebb lehetősége volt arra, hogy találkozzon a sajátjától különböző értékrendekkel. Ezért nem is kellett megküzdenie az értékrendje konfliktusaival. Manapság ez elkerülhetetlen.
Ezért az erkölcsi kör, azaz azok köre, akikre az erkölcs vonatkozik, és akiknek meg kell indokolnunk az erkölcsi döntéseinket, sokkal szélesebb, mint régen.
Az erkölcsi kérdések a szűk családi körtől kezdődően, a nemzetközi konferenciák asztaláig minden szinten megvitatásra kerülnek. Miután pedig ez a fajta párbeszéd elindul, nekifeszül az eredetileg korlátolt erkölcsi határainknak, és kifelé feszíti azt. Az erkölcsi kör ezáltal tágul.
Napjainkban ez oda vezetett, hogy az erkölcsöt egyre több embercsoportra, továbbá más élőlények csoportjára is, sőt a környezetünkre, és a bolygóra is kierjesztettük. Lásd a különféle civil jogi mozgalmakat, a szexuális orientáció, és szexuális identitás elismeréséért küzdő mozgalmat. Vagy az állati jogok kiterjesztését, és az állatkísérletek szabályozásainak módosítását. Valamint az egyre sürgetőbb fontosságú, bár néhol már-már misztikumba forduló zöld mozgalmakat.

A kör tágul
Át kellene tehát fogalmaznunk az erkölcs fogalmunkat.
Mivel az emberek mindig is társas csoportokban éltek, ezért már kezdettől fogva szükség volt a közösségi viselkedés szabályozására, és megfelelő keretekben való tartására. A racionális gondolkodásunk fejlődésével többé nem csupán az ösztönös, vagy pusztán érzelmi alapú kölcsönösségre alapoztuk a viselkedésünket, hanem a megfontolt, racionális, és erkölcsös gondolatokra is.
Az evolúciós folyamatok szerepe nem elhanyagolandó, de a modern ember erkölcsét sokkal inkább az határozza meg, hogy milyen kulturális, és milyen erkölcsi hatások érik. Egyénként nagyon sok olyan dolgot csinálunk, aminek nincs evolúciós értelme. Viszont a társas közösségünkben nagyon is sok értelme van annak ahogy érvelünk, és cselekszünk.
Az erkölcsi szabályok nem kivétel nélküli igazságok. Ahogy a világról alkotott tudásunk, és az értelmünk hatásköre tágul, úgy növekszik azon kérdések, és csoportok köre is, amelyre az emberi erkölcsöt alkalmazzuk.
És ez a folyamat még mindig nem ért véget.

A ma felvilágosult gondolkodása gyakran válik a holnap maradi konzervativizmusává.

Kőbe vésett szabályokat osztogató istenek nélkül pedig ennek iránya rajtunk múlik.

 

Kommentelnél? Katt ide.

Flow – Az áramlat | Humanista könyvek

Minden, amit tapasztalunk – legyen az öröm, vagy fájdalom, érdeklődés vagy unalom – információként jelenik meg az agyban. Ha képesek vagyunk irányításunk alá vonni és kontrollálni ezt az információt, eldönthetjük, milyen legyen az életünk.

Hogyan lehetünk boldogok?
Sok ember számára a boldogság elképzelhetetlen Isten nélkül. Nem tudják, mi módon lehet boldognak lenni, és ha esetleg jól alakulnak a dolgok, akkor kinek lehet majd hálát adni ezért.
Csíkszentmihályi Mihály, magyar származású amerikai pszichológus könyve a tökéletes élmények pszichológiájáról, akaratlanul is erre ad szekuláris alternatívát. A könyv az úgynevezett pozitív pszichológia egyik alapművének számít. Aki nem tudná, a pozitív pszichológia a pszichológia egy új ága, melynek célja a normális, és optimális pszichikai állapotok tanulmányozása. Míg az általános pszichológia a mentális betegségekkel, és ezek kezelésével foglalkozik, a pozitív pszichológia a normális mentális állapotú emberek életének, és élményeinek teljesebbé, és életük boldogabbá tételére fókuszál.

Bár nem explicit ateista mű, sőt többször pozitívan említi a vallást, és a vallásos rituálékat, ennek ellenére mégis az eddigi legszekulárisabb, és leginkább tudományos magyarázat, amit eddig olvastam arról, hogyan lehet természetfeletti elemek nélkül, és a szerencsére való várakozás nélkül boldognak lenni.
A könyv leírja, elemzi, majd gyakorlatilag receptet ad, a szerző által tökéletes élménynek nevezett jelenség eléréséhez.

A modell szerint a tudat alap-állapota a káosz, és ennek ellentéte a rend, amit az egyén kellemesnek, és akár ideális mentális állapotnak él meg.
Tulajdonképpen úgy is gondolhatunk rá, hogy minden céltudatos cselekedet célja valójában a káosz elleni védekezés. Azért vannak hobbink, azért csinálunk dolgokat, amelyeket nem muszáj, és azért beszélgetünk emberekkel, hogy efelett a mentális káosz felett uralkodni tudjunk. A normális állapot az, amikor tudunk erre törekedni. Amikor elveszítjük az uralmat a tudatunk tartalma felett, akkor beszélhetünk mentális zavarokról.

Csíkszentmihályi kutatásai alapján bemutatja, hogyan néznek ki azok az élmények, amelyekről az emberek azt mondták a legnagyobb örömet okoztak életük során. Ezeket nevezi ő tökéletes-, vagy csúcsélménynek. Azaz flow-nak.

A tökéletes élmény építőelemei a következők:
1. Olyan feladat, amit jó esélyünk van elvégezni.
2. Képesek vagyunk összpontosítani rá.
3. A célok világosak.
4. Létezik benne azonnali visszacsatolás.
5. Képesek vagyunk elköteleződni mellette, és figyelmen kívül hagyva a mindennapi aggodalmakat tudunk a feladatra koncentrálni.
6. Elősegíti a saját cselekedeteink feletti kontrollt.
7. Megszűnik a léttel való foglalkozás. De az élmény után az Én-érzés megerősödve tér vissza.
8. Közben megváltozik az időérzékelésünk.

Maga a tevékenység szinte bármi lehet, ami a mi saját esetünkben lehetővé teszi ezt a fajta élményt. A kutatásai során nagyon sokféle tevékenységet végző, sokféle hátterű embert vizsgált, és ami közös volt bennük az maga az élmény volt, nem pedig a konkrét tevékenység. Voltak akik hegyet másztak, mások zenét hallgattak, míg az egyik alany összetett locsolórendszert épített a saját kertjében, azért, hogy gombnyomásra szivárványt tudjon varázsolni, amikor kedve tartja.
Csak arra van szükség, hogy az ember valamilyen módon aktívan részt vegyen. A TV-nézés például azért nem tud ilyen tökéletes élményt nyújtani, annak ellenére, hogy vannak nagyon jó műsorok is, mert a tartalom fogyasztása passzív tevékenység, és nem ad lehetőséget az egyénnek arra, hogy ezáltal rendet teremtsen az elméjében.

Élvezet vs. öröm
Nem elég csak élvezetekkel teli életet élni, mert pusztán az élvezetek nem fejlesztik az Én-t. Az örömteli cselekvések, leginkább azok, amelyek képességeket, és teljes figyelmet igényelnek viszont fejlesztik az Én-t. A drogok is megváltoztatják a tudat tartalmát, de nem növelik az én uralmát a tudat felett.
Az öröm, a flow, akkor jelenik meg, amikor uraljuk a tudatunkat, és a kihívás nagysága arányban áll az egyén cselekvési képességével. Más szóval a feladat pont annyira nehéz, hogy még épp meg tudod csinálni, ha teszel még egy kis erőfeszítést. De ugyanakkor még nem annyira nehéz, hogy lehetetlen legyen.
Az énünk sérülékeny, és rengeteg pszichikai energiát vesztegetünk el arra, hogy megpróbáljuk helyreállítani a tudat rendjét, egy-egy sérülés – csalódás, vagy kudarc – után.
Mivel az áramlatban nincs helye az önvizsgálatnak, ezért a teljes figyelmünket maga a tevékenység köti le, és közben nem tudunk aggódni olyan dolgokon, amelyek nem tartoznak közvetlenül a feladathoz. Ez segíthet azoknak, akik például szoronganak, vagy valamilyen krízisen mennek keresztül. Ezért, ha van valamilyen hobbink, és beüt egy életkrízis, akkor a hobbinkba menekülünk, mert utána nyugodtabbak vagyunk, mint ha csak a problémán rágódtunk volna.

Ahhoz, hogy csúcsélményt éljünk meg a következő lépéseket javasolt követni:
1. Tűzzünk ki egy általános célt, és ezen belül annyi reális célt, amit meg tudunk valósítani.
2. Találjuk meg, hogyan tudjuk mérni a célhoz képest a haladásunkat.
3. Összpontosítsunk a tevékenységre, és ha lehet finomítsunk a feladatvégzésen.
4. Fejlesszük a készségeinket, melyek szükségesek a feladatokhoz.
5. Ha unalmas kezd lenni, emeljük a tétet addig, amíg ismét kihívás lesz.

Ha sikerül valamilyen tevékenységgel ezt a sajátos, rendkívül kellemesnek megélt állapotot elég gyakran, elég hosszú ideig megélnünk, akkor Csíkszentmihályi szerint tulajdonképpen ez maga a boldogság.
A teljes, avagy a boldog élet mércéje az, hogy minél gyakrabban ilyen optimális állapotban legyünk, és megéljük ezt a fajta tökéletes élményt. Ez akkor is segít, ha az életünk többi része messze van a tökéletestől.
Mivel az életünk minősége, és a boldogságunk szintje egy mélységesen személyes dolog, ezért nem létezik egyetemes recept arra, hogyan legyünk boldogok. Viszont, mindaz, ami történik velünk a tudatunkon belül, a saját, személyes tapasztalásunkon keresztül jut el hozzánk. Az életünket azok a végtelenül sok apró pillanatok alkotják, amelyekben többé vagy kevésbé voltunk boldogok. Ha elsajátítjuk azt a képességet, hogy uralni, vagy legalábbis időnként rendezni tudjuk a tudatunk tartalmát, akkor közelebb kerültünk az egyetlen valós boldogsághoz.
Ahhoz, hogy boldogok legyünk ugyanis nem szükséges, hogy teljesen rendben legyen az életünk, vagy gazdagok, és sikeresek legyünk. Szerény körülmények közt, egyszerű emberként is lehetnek saját, személyre szabott tökéletes élményeink, amelyek következtében rendkívül boldogok lehetünk. A boldogság tulajdonképpen a belső élet komplexitásának, és a tudat rendezettségének, illetve a saját képességeink feletti uralom együttes érzésének következménye. Ehhez pedig arra van szükség, hogy úgy legyünk képesek irányítani a saját tudatunkat, hogy a rend létrejöjjön, és megéljük a tökéletes élményt.
Ehhez nincs szükség külső, netán természetfeletti, dolgokra. Elég vagyunk mi magunk, és a saját elménk. Az egyetlen otthon, ahol tulajdonképpen mind élünk.

Mi lehet flow-forrás?
Bármilyen tevékenység, melynek során az idegrendszer információt kell feldolgozzon. Ez lehet jóga, hegymászás, vagy bármilyen sporttevékenység, amely a testet megmozgatja. De lehet zenélés, vagy akár zenehallgatás. De nem háttérzeneként, hanem tudatosan hallgatott zene.
Vagy lehet írás. Akár naplóírás, ami sokszor fontos része a pszichoterápiás folyamatnak is. Az írás ugyanis lehetőséget ad, hogy tudatosan elemezzük, és megértsük a saját élményeinket. Ezáltal fejlesztve a saját magunkkal való kommunikációt, a saját élményeink feldolgozását, és rendet teremtve a gondolatainkban.
Csíkszentmihályi szerint amióta a siker és a teljesítmény vált mértékadóvá sokkal kevesebbre értékeljük a szubjektív élmények minőségét. Pedig a saját életminőségünk szempontjából pont ez az, ami fontos.
Nekem is például hasonló indokom van ennek a blognak az írására. Akkor is, ha nem keresek vele pénzt, de az írás által igyekszem rendszerezni a humanista szemlélettel kapcsolatos gondolataimat. Nem csak magamnak, de elsősorban magamon keresztül.

Amikor azt érezzük, hogy akaratunk ellenére kell valamire odafigyelnünk, az olyan, mintha elvesztegetnénk a pszichikai energiánkat. Ahelyett, hogy a saját céljaink elérésében segítene, valaki másnak a vágyait testesíti meg. Ekkor úgy érezzük, mintha az ilyen feladatokra fordított időt elrabolnánk az életünkből.

Kutatások szerint az emberek akkor a legboldogabbak, amikor a barátaikkal, családjukkal lehetnek, vagy egyszerűen mások társaságában.
Az emberi kapcsolatok alakíthatók, formálhatók, ha valaki rendelkezik megfelelő képességekkel.
Minden új kapcsolat magában hordozza a lehetőségét az Én átformálásának. Nekünk csak nyitottnak kell lenni másokra. De ne feledjük közben azért használni a józan eszünket sem.
Viszont fontos, hogy folyamatosan új kihívásokra leljünk mások társaságában. Pusztán belső eszközökre támaszkodva ugyanis nagyon nehéz rendet teremteni az elmében.

A tökéletes tökéletes élmény
Nem gondolom, hogy valaha is teljesen uralkodni tudunk a belső tapasztalásunkon, vagy a gondolatainkon. Ez egyike azoknak a buddhista filozófiából, és vallásgyakorlásból eredő gondolatoknak, amelyek a való életben, az átlagembernek egyszerűen lehetetlenek. Viszont ebben is, mint minden másban, a vallásos extrémek, és a tökéletességre való törekvés inkább akadály, mintsem valódi segítség.
Amire viszont lehet törekedni az az, hogy hogyan tudunk a lehető legközelebb jutni a számunkra elérhető, de kényelmes szintű önuralomhoz. És nem baj, ha tulajdonképpen soha nem érünk oda.
Ha futni kezdünk, akkor a célunk nem lehet az, hogy megdöntsük a jelenlegi világrekordot hosszútávfutásban. Akkor sem, ha ez egyeseknek valós lehetőség. Ha kiderül, hogy mi vagyunk az a kivételes személy, aki abban a dologban világklasszis lesz, akkor az majd kiderül a folyamat során. De az első lépés után mindig azt kell szem előtt tartsuk, hogy mi magunk miért tesszük ezt? Nekünk mi motiváló? A mi testünknek miért jó ez a fajta mozgás? Ha erre megvan a válaszunk, akkor el tudunk merülni a tevékenységben, a magunk örömére, és nem fog számítani a verseny, és nem lesz zavaró nyomás.
Ne feledjük, hogy a céloknak reálisnak, azaz megvalósíthatónak kell lenni. Számunkra megvalósíthatónak. Nem valaki másnak, valahol távol, vagy a TV-ben.
A boldog élethez pedig ez a fajta attitűd kell. Nem a legjobbnak kell lenni, hanem nekünk kell jónak lenni azoknak a tevékenységeknek, amelyekkel kitöltjük az életet.

Önuralom
Jelenlegi kultúránk nem becsüli sokra az önuralom képességét. Lásd a sok online vitát, a politikát, vagy akár a közbeszédet uraló hangnemet. Mindenhol kontroll nélküli érzelmi viharok söpörnek végig, és tesznek kárt. Korunk egyik nagy kihívása visszaszerezni a tudatunk feletti kontrollt. Fontos, hogy milyen, és mennyi információt engedünk be a tudatunkba, mert ez határozza meg az életünk tartalmát, és minőségét.

Ha boldogok akarunk lenni, Csíkszentmihályi szerint, drasztikusan változtatnunk kell azon, mit tartunk fontosnak, és mit nem. Azt javasolja, függetlenítsük magunkat a társadalom jutalmaitól, és helyettesítsük ezeket az általunk kiszabott célokkal és jutalmakkal.

A csúcsélmény, a flow, nem abszolút értelemben jó. Egyáltalán nem egy új vallást, vagy babonásan hajszolandó, irreális célt javaslok ezzel az egésszel. A flow megtapasztalása azért jó, mert az erre való törekvés során megtanítod magad a saját tested, és Éned uralására. Ezáltal megerősödsz, és a személyiséged is fejlődni tud. Mert megtapasztalod, hogy képes vagy, és megismered a saját határaidat.
Ezek olyan fontos képességek, amelyet nem tanítanak az iskolában, és amit a passzív fogyasztás-alapú kultúránk soha nem fog tudni eladni neked, mert ez nem egy késztermék. A saját képességeid fejlődése, és a saját tudatod uralása nem található meg egyetlen webshopban sem.
Egy élmény azért lesz tökéletes, számodra, mert egyezik a te képességeiddel, és céljaiddal. Maga a kitűzött cél tesz rendet a tudatban. Ha van valami, amire tudunk koncentrálni, és ami célt ad az elménkben tobzódó energiának, akkor ezek az erőforrások arra fognak összpontosulni, és minden más háttérbe szorul. Beleértve az aggodalmainkat is. Ezáltal a boldogtalanság hiánya lép fel. Azaz a boldogság.

Röviden
A Flow – az áramlat könyv tanácsa a boldogságról csupán annyi, hogy akkor lelünk harmóniára mindabban, amit csinálunk, ha az egész életünket átalakítjuk egyetlen áramlat-tevékenységgé, melynek céljai egységesek, és állandóak. Akkor élünk értelmes életet, ha egy kellően nehéz célt tűzünk ki magunknak, és az életünket azzal töltjük, hogy elsajátítsuk az ennek megvalósításához szükséges képességeket.
A pszichikai energiánkat csak ebbe érdemes fektetni. Kerüljük, ha lehet, minden más fajta, ettől eltérő célokkal való foglalkozást, és az üres időtöltést, illetve a passzív tartalomfogyasztást.
Ehhez első lépésben ismerjük meg az emberi akarat határait, és fogadjuk el, hogy nem tudunk uralkodni a világegyetem felett, hanem együtt kell működnünk vele annak érdekében, hogy elérjük a saját céljainkat.
Ha ezt sikerül megtennünk, akkor megkönnyebbülve tudunk végre arra koncentrálni, ami igazán boldoggá tesz minket, és ami által kiteljesedik az életünk. A boldogság pedig itt kezdődik.

 

Kommentelnél? Katt ide.

Sziszüphosz mítosza|Humanista könyvek

Filozófiai tanulmánygyűjtemény a Nobel-díjas Albert Camus-től.

Nincs semmi az értelmen túl

Az abszurd elmének az értelem haszontalan, és nincs semmi az értelmen túl.

Mi magunk az agyunk vagyunk. Csakis az agyunkban létezünk. Mindaz, ami minket, a legbelsőbb énünket, minden vágyunkat, minket jelent, az csakis az agyunkban jön létre, és ott is ér véget. A koponyánk otthont ad, de egyben be is határol, és ebből csakis a szavainkkal tudunk időlegesen kitörni. Sokan panaszkodnak az emberi kommunikáció korlátoltságára, de tényleges telepátia nélkül, arra vagyunk kényszerítve, hogy pontatlan, és olykor mélységesen elégtelen szavakat használjunk arra, hogy magunkból valamit továbbadjunk másoknak. Ez az egyetlen eszközünk arra, hogy közel kerüljünk egy másik emberhez.
Nem hiszek abban, hogy gesztusokkal, vagy pillantásokkal többet lehet mondani száz szónál. Annak vagyok a híve, hogy, amit – bár nehezen is – szavakkal ki tudunk fejezni, az tulajdonképp értelmünk, és önmagunk kifejezése. Végső soron pedig mi magunk. És nincs több. Nincs lélek, ami majd a halál után jobban átadja azt, amit életében érzett. Nincs megmagyarázhatatlan szimpátia, és metakommunikációs varázs. Utóbbi különösen túlértékelt. Éppen ezért nem tudjuk a véletlennél jobban megtippelni, ha valaki hazudik.
Nincs semmi, ami az emberi értelmen túl létezne. Ezért embernek lenni azt jelenti, hogy emberi értelemmel rendelkezel. Ha ez megszűnik, akkor megszűnsz embernek lenni.
Ha nem tudsz többé gondolkodni, akkor nem vagy többé. Igen, ez azt is jelenti, hogy a demencia, és az értelmet támadó betegségek, vagy sérülések következtében kialakult agyi állapotok megszüntetik az illetőt. Éppen ebben rejlik az ilyen esetek tragédiája.
Részemről ezt a szomorú valóságot akkor tapasztaltam meg a saját bőrömön, amikor az anyám agyérgörcsöt kapott, és utána teljesen megváltozott. Elvesztett néhány olyan lényeges személyiségjellemzőt, ami miatt gyakorlatilag egy másik emberré vált.
Hasonló jelenségekről számolnak be az Alzheimer-kórral küzdők rokonai, vagy a különböző agyi vagy idegrendszeri sérülésekkel rendelkezők hozzátartozói, és ápolói. Előbbire ajánlom olvasásra a Megmaradt Alice-nek c. könyvet. A filmet viszont nem.
Utóbbira pedig Oliver Sacks könyveit, melyek megjelentek magyarul is.

Az egyetlen fontos filozófiai kérdés
Camus szerint:

az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy értelmes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.

De mi van akkor, ha a válasz „nem, az életnek nincs értelme”?
Az élet értelme egyike azoknak a kérdéseknek, amelyet mindig úgy tesznek fel, mintha létezne rá egységes, örökkévaló válasz, miközben csakis egyéni válaszok lehetségesek. Mivel nincs mindenkinek egy, közös élete, hanem mindenkinek csakis a saját külön élete van, ezért maga a kérdésfelvetés is hibás. Helyesen ez úgy hangzik, hogy „létezik a TE életednek értelme? És ha igen, akkor mi az”? Erre lehet válaszolni. Olyan választ adni, ami mindenkire érvényes, lehetetlen. Még akkor is, ha valami nagyon általános dolgoz mondanál, mint amilyen jóslatokat például a horoszkópok tesznek.
Azok épp azért elégtelenek, mert túlságosan általánosak, és bár alkalmazhatók a saját életünkre, valahogy mégsem tudjuk magunkénak érezni ezeket.

Ezért igenis van olyan ember, aki ezt a kérdést őszintén nemmel tudja megválaszolni. Itt viszont látok egy újabb választóvonalat az emberek közt. Ez pedig a nemet követő mondat. Két lehetőség van ugyanis:
1. Nem, az életemnek nincs értelme. De dolgozok rajta, hogy találjak neki értelmet.
2. Nem, az életemnek nincs értelme. És nem is lesz soha, amíg élek.

Utóbbi, még ha első pillantásra egyesek szerint, egyértelműen öngyilkossági hajlamra utalhat, szerintem nem feltétlen jele annak, hogy valaki meg is akar halni. Rengeteg olyan embert ismerek, akiknek elég csak létezni. Nagyon sokakat nem foglalkoztat aktívan az élet értelmének a keresése. Ők megelégednek azzal, hogy egyik nap követi a másikat. Fiatalságra jön az öregség, és előbb-utóbb talán az elmúlás is. Ezeknek az embereknek az élet értelmének keresése felesleges időpocsékolásnak minősül.

Viszont ott van a másik kategória, aki úgy érzi, hogy az életének nincs értelme, nem is lesz soha, és emiatt szeretne meghalni. Sőt, konkrét halálvágya van.
Ez az a pont, ahol a közvélekedés, és az én véleményem eltér egymástól. Szerintem ugyanis az ilyen embereknek lehetővé kell tenni az elmúlást. A saját elképzelésük szerint, és a lehető legtöbb méltósággal.
Létezni szenvedés. Ha nem akarsz létezni, akkor még inkább az. És senkinek nincs joga életre, és szenvedésre ítélni a másikat.

Reménytelen jövő

A jövőre gondolni, célokat kitűzni, kedvtelésekkel rendelkezni, mindezek abból a feltételezésből származnak, hogy létezik szabadság, akkor is, ha ennek minden tény ellentmond.

A depresszió egyik jelének a kilátástalanságot szokták megnevezni. Ha az illető nem tud terveket készíteni a jövőre vonatkozóan, és nem reménykedik többé abban, hogy a helyzet javulni fog, akkor a szakirodalom szerint erős az öngyilkosság veszélye.
Csak az a gond, hogy ez egyben feltételezi azt is, hogy mindig, minden helyzetre van megoldás, és aki meg akar halni valamiért nem látja tisztán a dolgokat, és a saját életét.

Magára a kilátástalanságra a megoldás az erősebb szociális háló. Ha segítünk egymásnak a bajban, akkor kevesebb lesz az olyan ember, aki öngyilkosságot kell megkíséreljen ahhoz, hogy végre tényleges segítséget kapjon. Mert megkapja anélkül is. Mert hiszünk neki, ha azt mondja, hogy bajban van, és segítségre van szüksége. Ha nem utasítjuk el a gyengeséget, és nem látjuk ezt alapvető, és megbocsájthatatlan bűnnek, akkor nem fogunk embereket úgymond öngyilkosságba kergetni.
És akkor már csak azok maradnak, akiknek tényleges, megoldhatatlan okuk van arra, hogy meg akarjanak szűnni létezni. Mert nem módosult tudatállapotban, nem agyi hiba miatt, nem figyelemfelkeltésből, hanem valós, értelmes okból, ismervén a saját életüket, és a lehetőségeket döntenek úgy, hogy nem akarnak többé létezni. Ezt a fajta saját-élet-beszünetetést igenis el kellene fogadni.

Beszélünk a halálról, és a méltósággal való meghalásról, és beszélünk az öngyilkosság megelőzéséről. De nem beszélünk arról, hogy igenis vannak olyan életek, amelyekre a halál az egyetlen elfogadható válasz. Szerintem ez része az emberi jogoknak, és része az ember öndefinícióhoz való jogának, hogy ne kelljen egy hamis személyt kialakítanod azért, hogy tovább tudj létezni. Valaki más érdekében.
Én ezt inkább hazugságnak nevezném. Hazugságra kényszeríteni valakit, főleg önmagával szemben, csak azért, mert te félsz a haláltól, vagy félsz az illető elvesztésének fájdalmától, akkor is hibás, ha vannak olyanok, akik azt állítják, hogy nekik jobb lett terápia vagy idő múlása után. Mert vannak akiknek sosem lesz jobb. És ezt csakis ők maguk dönthetik el, nem pedig valaki más.

Szabadság
Az ember saját életének ura kell legyen. Különben nem szabad. A szabadság magába foglalja a befejezés feletti kontrollt is. Ha ez nincs, akkor nincs szabadság.
Lehet filozófiai szinten vitatkozni a szabad akarat létezéséről, de ha a saját élet feletti uralmat más emberek akadályozzák, akkor az igenis korlátozása az egyéni szabadságnak. Akkor is, ha ezt az illető érdekének mentsége alatt teszik. Sok más esetben is láttuk, hogy az emberek, vagy a társadalom érdekét ürügynek használják arra, hogy az emberek jogait korlátozzák.
A mögöttes motiváció pedig ugyanúgy a hatalomról szól, és nem az egyén érdekeiről, mint az összes többi visszaélés esetén. Egy állam, vagy egy társadalom ugyanúgy nem döntheti el, hogy mi a legjobb halál egy adott egyén számára, mint ahogy azt sem döntheti el, hogy mi a legjobb politikai jelölt, vagy a legjobb cipő.
Szándékosan egy fontos, és egy triviális párhuzamot mondok. Mert, ha a legfontosabb filozófiai kérdés az öngyilkosság, akkor annak korlátozása a legnagyobb jogszegés, ami létezhet.
Gondolkodjunk azon, miért fogadható el, hogy ezt a jogunkat feladjuk? Majd gondolkodjunk azon, hogy mi jogosít fel minket arra, hogy ezt a jogot bárkitől elvegyük?

 

Kommentelnél? Katt ide.

… mégis mondj igent az életre! | Humanista könyvek

Viktor Frankl könyve a végső életigenlő mű. Szerzője a második világháborús koncentrációs tábori tapasztalatai alapján írta meg a könyvet, és alakította ki logoterápiának nevetett pszichoterápiás modelljét. A könyvben rengeteg borzalmat leír, de közben rendszeresen emlékeztet ara, hogy emberként hogyan kell élni, és viszonyulni akár a legnagyobb veszélyekhez is.

Talán az egyik legerősebbnek tűnő ellenérv, amit a Humanizmus ellen fel lehet hozni az a világ kegyetlensége. Valahogy úgy, hogy könnyű a modern, fejlett világban, a gazdag, privilegizált embereknek Humanizmusról beszélni, de amint nehézségekbe ütközik az ember, a korábbi nemes Humanista kijelentések mindjárt repülnek is. Az … és mégis mondj igent az életre pontosan azt mutatja be, hogyan tartsuk meg emberségünket még a legnagyobb nehézségek, és konkrét életveszély közepette is. Ennek legjobb példája talán a következő történet:

Egyszer például én és a bajtársam a földeken keresztül közelítünk a táborhoz, amelyből röviddel azelőtt szabadultunk; s váratlanul egy szántóhoz érünk, ahol éppen frissen sarjad a vetés. Önkéntelenül kikerülöm a bevetett földet. Ő azonban karomnál fogva megragad és húz magával a szántóföldre. Valami olyasmit dadogok, hogy a friss vetést mégsem kellene letaposni. Ekkor dühbe gurul, szemében gonosz fény villan, haragosan rám tekint, majd rám förmed: „Na ne mondd! Tőlünk tán túl keveset vettek el? Elgázosították a feleségemet és a gyerekemet – hogy másról ne is beszéljünk –, s te meg akarod nekem tiltani, hogy néhány szál zabot letapossak…?” – S az ilyen embereket csak lassan lehet rávezetni arra az egyébként triviális igazságra, hogy senkinek sincs joga igazságtalanságot elkövetni, még annak sem, aki maga igazságtalanság áldozata volt.

Frankl szerint szenvedés közepette a legfontosabb módja annak, hogy megőrizd az emberi méltóságod az, hogy érezd te magad döntesz a saját cselekedeteid fölött. Akkor is, ha ez korlátozott, mert például egy koncentrációs tábor foglya vagy.
A véletlen, és irányíthatatlan sorsba való belenyugvás a reményvesztés, és a biztos halál előjele. Egy másik történetben elmeséli, hogy az egyik fogolytársuknak profetikus álma volt, miszerint egy adott napon fogják a tábort felszabadítani. Ennek gondolata sokáig boldogsággal és erőteljes reménységgel töltötte el az illetőt, annak ellenére, hogy az álmon kívül nem volt semmi alapja erre. Elérkezett a megálmodott dátum, és elmúlt. A várt felszabadítás nem jött el, és ez összetörte az illetőt. A reményvesztettség állapotában lebetegedett, és hamarosan meg is halt. A táborukat később tényleg felszabadították.
Frankl szerint nem az ilyen alaptalan remények az, ami segít, hanem a saját sorsod feletti döntés érzése. Annak a képessége, hogy eldöntsd, hogyan viselkedsz az adott helyzetben, és amennyire lehet irányítod, mi történik veled. Ebből következően tudsz magadnak valódi, értelmes életcélt kialakítani.
Neki például egy kézirat volt az, ami megadta a kontroll, és a konkrét életcél érzését. Még a táborba kerülés előtt kezdett el dolgozni a logoterápia alapjain, és a fogság alatt sokat kockáztatva őrizte a kéziratot. A modellt a szabadulás után dolgozta ki jobban, és ennek része az … és mégis mondj igent az életre is.

Vallásos emberektől sokszor hallhatjuk a kérdést, hogy Isten, és hit nélkül hogyan lehet értelmes életcélja bárkinek? A válasz erre az, hogy ezt az isten-nélküli célt mindenki magának tudja meghatározni. Bár néha használ vallásos hivatkozásokat is, de egyértelműen elmondja, hogy ez a fajta létfontosságú értelem nem csak a hitben található.
A logoterápia szerint értelmet a következő módokon találhatunk:
1. Munka vagy cselekedetek végzése által. Egyesek hivatásuk során találnak értelmet az életüknek, míg mások jótékony munka végzése által.
2. Valaminek a megtapasztalása, vagy valakivel való találkozás, és mély személyes kapcsolat által. Itt a szeretet, és a szerelem kiteljesedésére kell gondolni. Egy másik emberrel való szeretetkapcsolatra.
3. Az elkerülhetetlen szenvedéssel szembeni attitűdünk által. Amikor nem tudjuk a környezetünket vagy helyzetünket megváltoztatni, akkor magunkat változtatjuk meg, és ezáltal találunk értelmet.

A logoterápia alapja, hogy az ember fő érdeke nem az élvezetek gyűjtése, hanem az élet értelmének megtalálása. És bár a könyv, és az elmélet sokat köszönhet Frankl koncentrációs tábori élményeinek mégsem állítja, hogy az értelem megtalálásához szükséges lenne szenvedni. Ezzel a katolikus dogmákra ad alternatívát, amiben a szenvedés központi szerepet játszik.

Egy mindenható lény által meghatározott életcélok, bár elsőre úgy tűnhet, hogy egyszerűsítik a dolgot, hiszen egy mindenható, és ezáltal mindentudó, tévedhetetlen lény parancsai alapján nem lehet hibás az életcél, ennek ellenére azt figyelhetjük meg, hogy az erre alapozott életek nem teljesebbek, és nem boldogabbak, mint mások.
Mi nem vagyunk mindenhatóak, tehát tévedhetetlen lények, ezért nekünk nem muszáj tökéletes életcélt találni. A saját magunk által meghatározott életcél, annak ellenére, hogy életünk során változhat mégis jobb, mert a mi belső életünket tükrözi. Bizonyos szempontból elkerülhetetlen, hogy az életcéljaink idővel változzanak, hiszen mi magunk is változunk, és fejlődünk. Ez nem hiba, hanem egyenesen előny. Változni, és alkalmazkodni jó dolog. Elvégre a koncentrációs tábor elhagyása után nem lehet többé úgy élni, mint ott. És a boldogságra vágyó, és képes ember nem is akar ilyet.

Van még egy fontos gondolat a könyvben, amit szeretnék kiemelni. Frankl szerint minden kornak megvan a maga neurózisa, azaz mentális betegsége. A pszichiátria, és a pszichoterápiák technikákkal próbálták ezeket kezelni, de Frankl szerint itt az ideje, hogy figyelembe vegyük az embert a betegség mögött.
Bár ez a könyv régebb íródott, manapság a trend sajnos abba az irányba mozdult el, hogy gyógyszerekkel, és leginkább kognitív viselkedésterápiával (azaz technikákkal) próbálják kezelni az emberek reakcióit az őket ért élményekre. De az emberek nem véletlenszerűen reagálnak az őket ért hatásokra. Mindazok, az akár túlzottnak tűnő reakciók, amit megfigyelhetünk valamitől származnak. Okuk van. Észben tartva a felelősség gondolatát, és az emberségességet, amikor azt látjuk, hogy valaki nehézségekkel küzd, vagy boldogtalan, akkor mutassunk iránta együttérzést, és ha tudunk, akkor segítsünk neki. Az emberségesség ebben rejlik.
Elvégre, ki az, aki nem szeretne boldog lenni? Ahogy Frankl megállapítja: a boldogság egy állapot. Nem lehet rá törekedni, és nem szándék kérdése. A boldogság akkor jelenik meg, amikor a körülmények megfelelőek, és van oka. Inkább azt kell megtegyük célnak, hogy a boldogság állapotát minél több embernek lehetővé tegyük.

Röviden ezt úgy érhetjük el, hogy nem csak arra törekedünk, hogy a fájdalmat elkerüljük, és az élvezeteket hajszoljuk, hanem igyekezzünk értelmet találni az életünknek. Olyan értelmet, ami túlmutat az alapvető szükségleteinken, és amit cselekedve, másokkal kapcsolódva, vagy pedig önmagunk fejlesztése által tudunk megtapasztalni.
Ennek pontos részletei pedig rajtunk múlnak.

 

Kommentelnél? Katt ide.

A mosolya az anyjáé | Humanista könyvek

(…) az előző század öröklődéskutatásai tévedésen alapultak. A genetikusok nemcsak hogy előnyben részesítették a gént, a bizonyítékok felhalmozásával, hanem el is utasítottak minden más lehetőséget, ami az öröklődést lehetővé tudta volna tenni.

Carl Zimmer öröklődésről és genetikáról szóló könyve nem jelent még meg magyarul, és én is az angol eredetit olvastam. Hosszú, nem könnyed, helyenként egyenesen szívszorító, de rendkívül érdekes könyv.
Alapvető állítása, hogy mindaz, amit laikusként tudunk az örökletességről tulajdonképpen hibás, mert a biológiai tudásunk nem támasztja alá. A valóság, mint mindig, tudatlan elképzeléseinknél sokkal érdekesebb.
A könyv bemutat pár fontos történelmi részletet az öröklődéstudomány fejlődéséből. Ez a rész kissé túlságosan Amerika-centrikus, de szó esik többek közt a nem tudós növénytenyésztőről, akinek a burgonyáját a mai napig használja az egyik legnagyobb amerikai gyorséttermi lánc, valamint az eugenetika kezdeteiről is.
Innen már csak egy lépés a rasszizmus témája, amit a könyv lépésenként bont le. Sok, laikusként kulturális alapon könnyedén befogadott elképzelést cáfol.
Itt is történeti visszatekintéssel indít, és leírja, hogy az 1440-as években európai tudósok, hogyan magyarázták bibliai alapokon a sötét bőrszín eredetét. Eszerint a magyarázat szerint a sötét bőrszín veleszületett bűnösségre utalt, és alapja az özönvíz történetből ismert Noé Kám nevű fiának bűne. A Biblia szerint Noé a vízözön után szőlőt ültet, bort készít, majd berúg. És mivel eközben melege lesz, ezért meztelenre vetkőzik a sátrában. Fia, Kám, ebben az állapotban meglátja, és ezt szégyenében elmondja a testvéreinek. Noé ezért megátkozza Kámot. Az átok szerint Kám utódai szolgálni fogják testvére leszármazottait, és mindig „utolsók lesznek a sorban”.
Kám átka pedig bibliai logika szerint öröklődik. Ugyanis szintén a Bibliában van leírva, hogy Isten az apák bűneit a leszármazottakban bünteti. Ezen logika mentén bűnösnek, és szolgának nyilvánították a sötét bőrű embereket. Ez a modern rasszizmus eredete.
A könyv szépen, lépésenként vezeti le, amit én itt csak összefoglalni tudok, de röviden annyi, hogy tudósok összehasonlították a rasszok közti genetikai változatosság arányát, és 6.3% eltérést találtak. Majd ezek után összehasonlították egy-egy adott populáción belüli változatosságot, ahol ez az arány 85.4% volt. Magyarán egy ország lakossága, rassztól függetlenül, nagyobb arányban tér el genetikailag egymástól, mint két különböző rasszhoz tartozó csoport tagjai.

A könyv második részében egyéni eseteken keresztül mutat be olyan rendkívüli genetikai példákat, amelyek alapján a tudósok újragondolták az öröklődéssel kapcsolatos elméleteket.
Beszél a kimérákról, vagyis a genetikai mozaikokról.
Ezek olyan emberek, akiknek a testét nem egy vagy két szülő genetikai információja alkotja, hanem több. Ezek általában ikerterhességként indulnak, majd a petesejt rendellenes osztódása miatt az egyik iker nem alakul ki, hanem az ő genetikai információja beépül a testvérébe. Ezek az emberek teljesen normálisak, és semmilyen módon nem különböznek a többiektől. Létükről csak olyan ritka esetekben tudunk, amikor valami okból megvizsgálják a genomjukat.
Az egyik legérdekesebb eset, amit a könyv leír egy anyáé, akinek jogi okokból kellet bizonyítani a gyerekeivel való rokoni kapcsolatát. A bíróság genetikai vizsgálatot rendelt el, amiből kiderült, hogy ő nem az anyja a saját gyerekeinek. A legabszurdabb a történetben az volt, hogy az illető nő a jogi hercehurca idején terhes volt, és az első fura eredményt hozó genetikai vizsgálat után adott életet a legkisebb gyerekének. A szülésnél egy bíróságtól kirendelt megfigyelő is jelen volt, de amikor az újszülöttet tesztelték, akkor róla is kiderült, hogy az anyja genetikailag rokona a csecsemőnek.
A nyugati világban hagyományosan a vér szerinti származás a rokonság alapja. Nem minden emberi társadalom használja ezt, de maradjunk a hozzánk közelebbi kultúrköröknél. Ebben a helyzetben a kimérák léte feloldhatatlan ellentmondást hoz létre. Mire kötelez a vér, ami nem fűz genetikailag a másik személyhez? Akkor sem, ha éppenséggel az az illető szült téged.
A biológia tudásunk fejlődése során rájöttünk, hogy a származás, és a rokonság nem annyira egyszerű dolgok.

Számomra a másik legérdekesebb gondolat, amit a könyv bemutatott, az volt, hogy a genom nem abszolút módon meghatározó. Tehát nem úgy van az, hogy apa és anya összecsapják a saját genetikai információjukat, és annak valamilyen keverékéből születik meg az utód. Ugyanis a terhesség alatt, de még később is, a testünk módosítani tudja, hogy mely genetikai információk legyenek ki-, és bekapcsolva. Valamint az életünk során is érnek olyan hatások, amelyek befolyásolják, hogy milyen genetikai információk legyenek felhasználva egy-egy esetben. A legérdekesebb az a példa volt, miszerint olyan anyák agyát vizsgálva, akiknek fia született, a nők agyában találtak olyan genetikai anyagot, ami csakis a fiuktól származhatott. Volt eset, amikor ez a genetikai anyag töredék védelmet adott az anyáknak, bizonyos betegségekkel szemben.

A könyv rengeteg további példát hoz, és sok érdekes apró részlet segítségével magyarázza újra meg újra, hogy az öröklődés sokkal komplexebb folyamat, mint gondoljuk.
Manapság már rengeteg tudásunk van ezekről a folyamatokról. Egyre pontosabb módszereink vannak a különféle örökletes betegségek kiszűrésére, illetve a lombikbébi módszerek segítségével rengeteg olyan beavatkozást tudunk csinálni, ami természetes módon nem lehetséges.

A könyv végén szó esik a CRISPR laboratóriumi felhasználásáról. Ez végképp túlmegy az én magyarázási képességeimen, ezért akit részletesebben érdekel az olvassa el legalább a Wiki cikket itt.
Amit fontos ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy a módszer egyik lehetséges felhasználása a génsebészet. Aminek lehetnek etikailag megkérdőjelezhető alkalmazásai is. A könyv bemutatja a kezdeti vitákat, és beszél a lehetséges visszaélésekről is. De közben elég megnyugtatóan elmagyarázza, hogy még azért senki sem tart ott, hogy tényleg egy új emberi szuperfajt alakítson ki ezekkel a módszerekkel.

Összességében ez volt idén a legtanulságosabb könyv, amit olvastam. Amúgy is szeretem a biológiát, és érdekel minden ami vele kapcsolatos. Általában igyekszem nyitott lenni a dolgokra, ezért nem tudok egyetlen olyasmire mutatni ebben a könyvben, ami igazán meglepett volna. Inkább érdekességek fogtak meg sokszor.
Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ez esetben én vagyok a kivétel. Más olvasó sok olyan információt találhat ebben a könyvben, ami alapjaiban rengeti meg az elképzeléseit a világról, és az örökletességről.
Talán éppen ezért lenne érdemes mindenkinek tudni ezekről a dolgokról, és elolvasni ezt a könyvet.

 

Kommentelnél? Katt ide.

Veszélyben az emberi jogok | Nemzetközi Humanista nap 2019

Minden évben Június 21.-én ünnepeljük a nemzetközi Humanista világnapot.

A hagyomány a nyolcvanas évek óta létezik, és egy lehetőség Humanistáknak, és Humanista szervezeteknek arra, hogy nyilvánosan beszéljenek a Humanista értékekről, és megosszák az elképzeléseiket a világot érintő kérdésekről. Ennek „örömére” beszéljünk egy fontos Humanista kérdésről: az emberi jogok visszaszorításáról, és az ezért lobbizó, progresszív-ellenes szervezetekről.
Nem minden, a továbbiakban említett mozgalom, és szervezet rendelkezik politikai hatalommal. De szélsőséges álláspontjuk, és az ebből következő társadalmi figyelem miatt hatásuk jóval túlmegy a tényleges tagságuk hatáskörén. Társadalmi hatásuk ezáltal sokkal jelentősebb, és éppen ezért fontos tudnunk felismerni, és vitázni (cáfolni, szembeszállni) ezekkel a mozgalmakkal.

A haladás pillérei
Társadalmi értelemben vett haladás néhány fontos pilléren nyugszik. Ezek a következők:

Világnézeti szabadság – Egyetlen világnézet sem részesülhet előnyben, mivel mind ugyanolyan jogú polgárai vagyunk az országnak.

Szabad politikai véleménynyilvánítási és szerveződési jog – Az előzőből következően muszáj lehető legyen a szabad véleménynyilvánítás, és ennek következtében a szabad szerveződés.

Szabad önkifejezés  – Nemi, és szexuális identitási szabadság. A szeretet és a személyiség szabad kinyilvánításának korlátozások nélküli lehetősége alapvető fontosságú, ugyanúgy, ahogy a szeretetkapcsolatok alapvető fontosságúak minden ember számára.

Testi autonómia – Abortuszhoz, és fogamzásgátláshoz való szabad hozzáférés. A gyerekek önálló, szabad emberként való kezelése. A másik személy testi autonómiájának tiszteletben tartása, eltérő vélemény vagy preferencia estén is. A transz emberek létjogosultságának elismerése.

Anti-szekuláris és vallásos lobbi
Természetesen a vallásos közösségeknek is jogukban áll nézeteiket megosztani a világgal. Viszont Magyarországon az a sajátos helyzet állt elő, hogy államilag elismert egyházak léteznek, és a hivatalos állami ideológia egyre erőteljesebben keresztény-konzervatív. Túllépve ezáltal a szabad véleménynyilvánítás határán. Mivel a társadalom egészét érintő, a magyar jogban legmagasabb szintű jogforrásba, az alaptörvénybe is bekerültek vallásos elemek, amelyekkel még csak a legtöbb hívő magyar állampolgár sem feltétlen ért egyet, ezért mondhatjuk azt, hogy ma, Magyarországon egyes vallásos közösségek kivételezett helyzetben vannak.
De egyes vallásos irányzatok túlzott hatása nem csak az alaptörvény szövegében láthatóak. Az elmúlt két kormány ideológiailag egyre erőteljesebben konzervatív irányt vett, és ebben kiemelt szerepet kap a keresztény-konzervatív színezet.
Ilyen pozícióból kiindulva egyes vallásos csoportok képesek hatni olyan politikai döntésekre is, amelyek mindenkit érintenek. És mivel ezek olyan konzervatív-, és vallásos ideológiai alapokon nyugszanak, amelyek erőteljesen ellenzik a haladást, és a nem keresztény értékrendeket, ezért erőteljes hatalmi fölényük veszélyt jelent magára a demokráciára is. Magyarország állampolgárainak többsége bár hajlamosabb konzervatívnak lenni, de nem kimondottan keresztény. Ezért az ők érdekeiket egy erősen keresztény ideológiájú vezetés nem képviseli demokratikus értelemben.
Mivel a jelenlegi kulturális közegben a sokszínűség kimondottan nagy ellenkezéssel szembesül, ezért ennek a folyamatnak a következményei különösen veszélyesek azok számára, akik nem tartoznak a hivatalos ideológiai vonalon belül. Ilyen környezetben nem lehetünk biztosak a demokratikus alapjogok, az egyéni szabadság, és az emberi jogok tiszteletben lesznek tartva. Sőt akár azt is mondhatjuk, hogy már most súlyosan sérülnek. Lásd például a nemváltoztatás jogi akadályait.

Ebben a környezetben a szélsőséges keresztény-konzervatív mozgalmak és szervezetek még nagyobb veszélyt jelentenek. Egy jól működő demokráciában a szélsőséges csoportok államilag jól meghatározott korlátok közé vannak szorítva, ezáltal csökkentve a társadalomra káros hatásaikat. Viszont a jelenlegi magyar helyzet ennek épp ellenkezőjének melegágya. Éppen ezért fontos, hogy tudatában legyünk ezen szélsőséges csoportok létével és ideológiájukkal.

Kit nevezünk szélsőségesnek?
Manapság a közbeszédben ha felmerül a szélsőséges ideológiák kérdése, az egyik első reakció az, hogy valaki rossz néven veszi a „szélsőséges” kifejezés használatát. Akkor is, ha ez az adott helyzetre, vagy csoportra találó kifejezés.
Ez a fajta reakció, ami a szólásszabadság, és a szabad véleménynyilvánítás fogalmainak félreértelmezésére alapszik, része az egyre erősödő szélsőséges retorikának. Tehát először is határozzuk meg, hogy kiről beszélünk a továbbiakban, amikor a „szélsőséges” kifejezést használjuk.
Szélsőséges egy olyan pozíciót vagy ideológiát képviselő csoport, amely keményvonalas módon értelmez bizonyos vallásos tanításokat, amely erőteljesen ellenzi a haladás, és a változás bármely formáját, és amely céljai érdekében hajlandó korlátozni, sőt egyese esetekben teljese mértékben szeretné megszüntetni a demokratikus társadalmi berendezkedést.
Ezen szervezetek közül sokan gyilkosságnak nevezik az abortuszt, egyenlőségjelet tesznek a homoszexualitás és a pedofília közé, nem tisztelik a gyerekek jogait, és autonómiáját, illetve nyíltan ellenzik a demokrácia intézményét. Sokan közülük rendkívül durva nyelvezetet használva, rögeszmésen gyalázzák a más szexuális vagy nemi identitással rendelkező embereket. Ezen szervezetek sokszor aktívan lobbiznak, vagy más tevékenységük által tesznek azért, hogy az LMBT jogokat, vagy a nők, és gyerekek jogait korlátozzák.

Új köntös, régi tartalom
Mindez nem új jelenség. Különösen nem Magyarországon, ahol a társadalmi kérdésekben a legtöbb ember erősen konzervatív. Igen, még a magukat demokratának, vagy liberálisnak nevezők is.
Vallásos körökben ez nem meglepő attitűd. Viszont éppen ezen gondolatok széles társadalmi elismertsége, és az egyházak, és a vallás automatikus tiszteletével ötvözve, még nem-vallásos körökben is erőteljesen érezhető a keresztény-konzervatív világnézet erőteljes hatása.
A kortárs szélsőjobboldali mozgalmak pontosan ezt a társadalmi berendezkedést lovagolják meg.
Néhány éve a konzervatív és (szélső)jobboldali szervezetek világszerte egy nagy arculatátváltáson mentek át. Eltulajdonítottak több progresszív kifejezést, és újraértelmezték őket a saját ideológiájuknak megfelelően. Mindebben annyira sikeresek voltak, hogy bizonyos társadalmi kérdéseket érintő fogalmaknak jelenleg az elsődleges értelmezése a konzervatív-jobboldali modern meghatározásra alapulnak, és nem a tényleges – sokszor tudományos – meghatározáson.
Ezen túlmenően pedig a közszereplés digitalizálása során az online jelenlétüket, és hivatalos dokumentumaikat sokszor olyan mértékben átfogalmazták, elrejtve a tényleges üzenetüket, hogy sokszor egyenesen értelmezhetetlen szövegek találhatók csak egy-egy szervezet saját honlapján. Gyakran semlegesnek hangzó, vagy egyenesen progresszív fogalmakat tartalmazó neveket választanak a szervezet vagy mozgalom nevének. Sokan szoros kormányközeli kapcsolatokkal rendelkeznek.
Viszont van egy jellegzetes duplabeszél szótáruk, aminek elemeit ha felismered, akkor egy kevés utánajárással elég biztosan beazonosíthatók az ideológiai, vagy egyenesen anyagi kapcsolatok egyes szélsőséges szervezetek közt.
Tehát gyakorlatilag csak a szöveg, és ennek tálalása változott, maga a mögöttes tartalom nem.

Kortárs magyar példák
Bár a következő szervezetek közül nem mind vannak hatással a tényleges politikai döntéshozási folyamatokra, de tevékenységükkel hozzájárulnak egy olyan társadalmi és kulturális közeg kiépítéséhez, amiben a félelem dominál, és ahol csak a szélsőséges álláspontok az elfogadhatók.
Ismerjünk meg néhány magyar példát.

Gondolkodj | Humanista könyvek

Fura módon az online elérhető információk alapján nem tudom megállapítani, hogy ez a könyv megjelent magyarul vagy sem. Lehetséges, hogy a pár éve a National Geographic által támogatott Filozófia c. könyv azonos ezzel, de erről sem találtam biztos infót. Ezért maradjunk annyiban, hogy magyarul nem jelent meg.
Sajnos ez a könyv is egy újabb melléfogás volt, és egyáltalán nem felelt meg a célnak. Ahelyett, hogy egy érthető, gyakorlati, logika és filozófia alapfogalmakat tisztázó könyv lett volna, helyett egy túlságosan technikai szöveggyűjtemény volt. Egyáltalán nem laikus közönségnek szóló könyv.
Ezért jelenleg kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert a hónap könyve nem jött be, és nem talál a humanista könyvek sorába. Ebből a problémából kiindulva filozofáljunk kicsit azon, hogy miért fontos, hogy érthetően beszéljünk egy témáról?

Amikor felmerül, hogy miért hisznek az emberek, sok ateista zsigerből rávágja, hogy „mert nyilván túl hülyék”. Értik ez alatt, hogy az illető buta, és nem tudja megérteni, hogyan működik a világ. Valamint azt, hogy hiszékeny, mert elfogad egy hibás magyarázatot az egyházi vezetője, vagy ezoterikus guruja szájából. Úgy online, mint élő beszélgetésekben ez a leggyakoribb magyarázat. Egyesek ezt bátran, és hangosan hirdetik. Legdurvább formájában ez a másik üvöltve való lehülyézésében nyilvánul meg.
Rendkívül rövidlátónak és kegyetlennek tartom ezt a fajta hozzáállást. Az internetes beszélgetés, pontosabban kommentelgetés, túlságosan hamar fajul habzó szájú anyázásba/hülyézéssé. Talán a kommentelgetés kifejezés jobban fedi azt, ami történik, mert gyakran pedig egymás mellett való elbeszélgetést jelent, nem pedig tényleges párbeszédet.
Amikor ez bekövetkezik, akkor a másik képernyő mögött ülő személy megszűnik embernek lenni. Karikatúrává válik, és mivel egy virtuális képről van szó, ezért a dühödt kommentelő minden frusztrációjának megfelelő célpontja lesz. És ekkor kezdődik az illető emberségének eltörlése. Először ennek tagadásával, majd egyenes vádaskodással. Első lépésben meg kell akadályozni, hogy az elletőt embernek lássuk. Majd, hogy mások annak lássák.
Humanistaként engem zavar, mikor ezt látom történni.
Sok éves online jelenlét, és pár év élőben való filozófálás után azt gondolom, jelenleg nagyon súlyos kommunikációs problémával küzdünk. Az online közösségek pedig ezt felerősítik. Viszont sok elemzőtől eltérően nem gondolom, hogy ezért csak, és kizárólag az online közösségek a hibásak. Inkább fordítva van. Ugyanazok az egyének használják a digitális eszközöket, és az online közösségi tereket, akik eddig élőben próbáltak manipulálni, kihasználni, és bántani. Motivációjuk pedig továbbra is ugyanaz: pénz, és hatalom.
Manapság trendi a kommunikációs technológiáknak rendkívüli jelentőséget tulajdonítani. Valamennyire helytálló is, hiszen például a reklámipar egyre nagyobb befolyással bír. És egyre több hatalmat kap. A Google reklámpiaci monopóliumától a Facebook közösségi reklámpiacának monopóliumáig.
További olvasásra ajánlom ezt és ezt a cikket.

Másrészt meg ott van az online közösségek demokratikus jellegének legendája. Ez talán a Szovjetunió összeomlásánál indult útra. Miután sorra szakadtak el az országok az addigi nagy szovjet tömbtől, erős optimizmus vette kezdetét, hogy a vasfüggöny lebomlása után ezek az országok is rálépnek az egyetlen helyes útra: a teljes demokrácia útjára. A kilencvenes évek ennek szellemében teltek, és ez idő alatt felnőtt egy generáció, amelynek a szabad, demokratikus rendszer volt a normális. A kétezres években pedig, az internet egyre szélesebb körű elterjedését ennek természetes következményeként látták sokan. Az internetet úgy láthattuk, mint egy nagy, demokratikus tér, ahol mindenki fontos, és ahol mindenkinek van hangja. És közönsége.
Mivel a szovjet uralom idején, vagy az azt megelőző korokban, úgy tűnt, a problémák kizárólagos oka az volt, hogy nem lehetett mindenkinek, a lehető leghatékonyabban, és bármikor kommunikálnia bárki mással, ezért most, az azonnali kommunikáció korában úgy tűnt, hogy a kommunikációs problémák végleg megoldódtak.
Viszont pontosan ez nem történt meg. A technológia fejlődés nem hozott magával változást az emberi kommunikáció alapjaiban. A szándékaink, a működésünk, és a mód ahogy kommunikálunk továbbra is ugyanúgy mélységesen törzsi, és énközpontú. A technológia pedig ezt szolgálja. Nem fejleszti, nem teszi jobbá, hanem csak segíti, hogy ugyanazok a hajlamok, és egészségtelen, rossz kommunikációs berögződések most már az online térben is képviselve legyenek. De ezúttal reklámsalátával körítve. Ami persze a platformok, és az oldalak üzemeltetőinek hoz hasznot. Hogy mindeközben a környezet, amit létrehoznak mennyire ártalmas a felhasználók lelki egészségének, az nem téma. Az a szőnyeg alá van söpörve. Mivel az online jelenlétet manapság már nem lehet megkerülni, ezért a probléma megmarad.

Tagadhatatlan, hogy a modern technológiáknak vannak előnyei, de jelenleg nincs ehhez társuló fejlett kultúránk. Erre pedig, sajnos, egyre égetőbb szükség van.
Nem úgy van az, hogy jön egy új technológia, és akkor az mindenki rögtön használatba is veheti. A felhasználói kézikönyvet, és a felhasználási feltételeket meg egy határozott mozdulattal, első lépésben kiveti.
Mikor először kezdtünk gépkocsikat használni, akkoriban ennek sem volt saját kultúrája, és nem volt szabályozva sem. Jelenleg ugyanitt tartunk, ami a digitális kultúrát illeti. A probléma abban rejlik, hogy az offline kommunikációs problémáinkat egyszerűen áthelyeztük a virtuális térbe.

Mostanában nagyon foglalkoztat az online kultúra, elvégre én is ebben nőttem fel. Bár nem egészen kis koromtól, mint például a jelenlegi generáció. Viszont megfigyeltem, hogy úgy online, mint a hagyományos kultúrtermékekben két nagy forrása van a kommunikációs problémáknak:
1. specializálódás, és zsargon
2. egymás mellett való elbeszélés
A májusi Humanista könyv, amit most nem ajánlok olvasásra az első kategóriába esik. Olyan mértékben technikai, és nehéz tankönyvszinten, nemhogy laikusnak, de még filozófiaszakos diáknak sem ajánlanám.
Mivel magát a Humanizmust eleve nehezen magyarázható dolognak gondolják már sokan, ezért fontosnak tartom, hogy amikor erről beszélek/írok, akkor azt a lehető legszélesebb célközönségnek szólóan tegyem. Érthetőség szempontjából próbálom minél egyszerűbben, és könnyen olvashatóvá tenni a mondandómat. Célom az, hogy ezek a szövegek fiataloknak, időseknek, és csak általános iskolai végzettséggel rendelkezőknek is érthető legyen. Mert szerintem a Humanizmus mindenkinek való. Nem csak idős filozófiaprofesszorok másodlagos hobbija. A Humanizmus egy erkölcsi, és világnézeti rendszer, ami minden ember számára elérhető. Éppen ezért érthető kell, legyen mindenkinek. A Humanizmusban nincsenek misztériumok, és titkok, amihez beavatottnak kell lenni. Az érthetőség akkor is fontos, ha nem alapfogalmakról beszélünk. Fontos, hogy akkor is közérthetően, és tisztán beszéljünk a Humanista szempontról, ha napi hírekről/eseményekről beszélünk. Vagy ha egy-egy összetettebb témáról, mint például az értelmes életről, a gyereknevelésről, az öregedésről, vagy a méltósággal való halálról.
Ateistáktól sokszor hallom a vádat, hogy a vallások nem adnak jó választ az élet nagy kérdéseire, és ezt nagyrészt jogos kritikának is tartom. Viszont, amit ilyenkor mindig hiányolok az a helyes, vagy legalábbis jobb válasz. Meggyőződésem, hogy minden olyan kérdésre, amire jelenleg az automatikus válasz a vallásokból jön, azokra mind van szekuláris, tudományosan alátámasztott, és Humanista válasz. Utóbbi fontos.
Megfigyeltem, hogy ateisták közt széleskörűen elterjedt az a nézet, miszerint csak a tudományos, és szekuláris válasz elég. Ehhez elég, ha egy válasz pusztán nem tartalmaz vallásos, vagy természetfelettivel kapcsolatos elemeket. A legtöbb magyar ateista akivel eddig találkoztam ezt normálisnak tartja. Csak egy kis részük gondolja tovább, és jön rá, hogy ennél többre van szükség. A Humanizmus pont ezt a többletet nyújtja.

Visszatérve a kommunikációhoz, azt gondolom, és azt szeretném, ha a Humanista kommunikáció nem csupán szekuláris lenne, hanem tartalmazna egy jellegzetesen ember-központú, pozitív jelleget is. Az emberi gyarlóság sokszor, sok mindenre magyarázat. Éppen ezért azt gondolom, hogy az emberekkel szemben lehet megértést tanúsítani. Beleértve a kommunikációs hibáikat is. Nem azért mert egy nálad végtelenül hatalmasabb lény pusztán akaratosságból ezt parancsolja, hanem azért, mert megérted, mit jelent embernek lenni.

 

Kommentelnél? Katt ide.