Nihilizmus | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Az emberi értékek elértéktelenedését állító, valamint a haladásellenes, és a lét értelmét tagadó filozófiai irányzat.

Vannak akik félreértelmezik az ateizmust, mint egy üres, reménytelen, és nihilista világnézetet. Egyesek ezt tudatlanságból, mások viszont tudatosan teszik. Ennek alapja gyakran egyes hívők meggyőződése miszerint, ha hitük elemei személyes szinten megnyugvást hoznak számukra, akkor csakis ez az egyetlen helyes módja a világban való létezésnek, és minden más üres, és értelmetlen lehet csupán. Bár a különböző vallások nagyon sok mindenben ellentmondhatnak egymásnak, de abban mind egyetértenek, hogy egy vagy több isten létezik.
Ezek alapvető ellentmondásba kerülnek azokkal akik nem hisznek egyetlen istenben sem. Mivel az ateisták nem fogadják el semmilyen istenek létét, ezért a vallásos emberek, de néha akár a „maguk módján hívők” is azzal vádolják az ateistákat, hogy ők nem hisznek semmiben, tehát tulajdonképpen nihilisták. És bár valóban létezhetnek ateisták, akik valóban nihilistának vallják magukat, a legtöbben mégis inkább az ateizmus két kategóriájában esnek: a gnosztikus, illetve az agnosztikus ateisták kategóriájába.
Előbbi azt jelenti, hogy az illető nem hisz istenekben, és biztos benne, hogy egyetlen isten sem létezik. Utóbbi pedig azt jelenti, hogy az illető nem hisz az istenek létében, de ugyanakkor nem zárja ki teljesen annak a lehetőségét, hogy valamilyen, eddig még nem ismert isten létezhet. Ebbe az utóbbi kategóriába tartozik az ateisták túlnyomó többsége.
Ugyanakkor egyes ateisták antiklerikálisnak, azaz egyház-, és vallásellenesnek is tartják magukat, mivel az egyházak történelmét, illetve jelenlegi tevékenységét károsnak tartják, és nem tartják elfogadhatónak azokat a hatásokat, melyet az egyházak a szélesebb társadalomra gyakoroltak.
Ők nem csak elégtelennek tartják az egyházak magyarázatait a világ eseményeire, hanem egyenesen hibásnak, és károsnak gondolják ezeket. Mivel ez az egyet nem értés gyakran konfliktushoz is vezethet, ezért sok hívő, vagy az egyházak tanaival szimpatizáló felekezeten kívüli személy, gyanakvással pillant azokra az ateistákra, akik az egyházakkal szembeni ellenszenvüket néha szenvedélyesen, vagy akár agresszív módon fejezik ki.
Ezzel szemben a humanisták szerint a másmilyen világnézetek nem jelentik azt, hogy azok teljes egészében tévesek, és értelmetlenek, vagy hogy mindenképp meg kellene szüntetni azokat. Annak ellenére, hogy a humanisták azt gondolják, hogy a vallások rengeteg dologban tévednek, és egyes szervezett vallási közösségek egyenesen nagyobb csoportoknak is ártani tudnak, ennek ellenére elfogadják, hogy egy másik ember számára lehet, hogy pont az a vallás ad értelmet, és életminőséget. Még akkor is, ha az egyes vallásokban található magyarázatokat ők maguk is hibásnak, és értelmetlennek tartják, ugyanakkor értik, hogy ez másoknak miért lehet fontos.
Tehát a humanisták is ateisták, és bár nem fogadják el a vallások világmagyarázatát, de ugyanakkor azt gondolják, hogy maga a puszta ateizmus elégtelen arra, hogy egy értelmes, és teljes életet éljünk, és együtt tudjunk élni másokkal. A puszta véleménytoleranciát sem tartják elegendőnek, mert bizonyos dolgok, és bizonyos vélemények tolerálása azzal jár, hogy egyes csoportokat hátrányosan megkülönböztetünk, vagy kizárunk a társadalmi együttélésből, és ezt a humanisták sem tartják elfogadhatónak. Ehelyett ők egy olyan természetfelettitől mentes, pozitív világnézetet tartanak magukénak, mely az értelmes, és minőségi életre fekteti a hangsúlyt, melynek középpontjában az ember található.

A humanisták szerint a létezés nem üres, és értelmetlen, ha az emberiség létének célját nem egy isteni lény határozza, hanem ezt a célt maguk az emberek határozzák meg. A humanisták azt gondolják, hogy a létnek, beleértve az univerzum létét, és a földi életet is, nincs végső célja és értelme. Szerintük az értelem nem egy külső valami, amit fel lehetne fedezni, mint a fizika törvényeit, vagy Amerikát. Az értelem inkább egy valami, amit mi magunk, emberek, építünk, vagy alakítunk ki magunknak. A tetteink, és az életünk akkor értelmes, ha az egybeesik azokkal az értelmet adó célokkal, melyeket magunknak határozunk meg, és amelyek megelégedést, és boldogságot hoznak az életünkbe.
A humanisták szerint csupán a testi élvezetek megtapasztalása, az erkölcsös élet, vagy akár a jó cselekedetek végrehajtása sem elegendő önmagában arra, hogy valaki úgy érezze az élete értelmes, és jelentőségteljes volt. Ugyanakkor ennek ellenkezője is igaz, mint például ha valaki, aki azzal töltötte az életét, hogy egy rasszista szervezetet építsen, és fejlesszen. Annak ellenére, hogy az illető, és a hozzá hasonlóan gondolkodók számára ez értéket jelenthet, de szélesebb társadalmi szinten ez a tevékenység ártalmasabb volt, mintha az illető csak létezett volna a világban.
Ezért a humanisták számára a nihilizmusnál, és a semmittevésnél, illetve a puszta önös értelem-keresésen kívül létezik egy magasabb szint, amiről megállapíthatjuk, hogy valakinek az élete értelmes volt vagy sem.
Illetve megtörténhet az is, hogy valakinek az életcélja kudarcot vall, vagy nem sikerül elérnie azt, amit kitűzött magának. Sokan azt mondanák erre, hogy az az élet értelmetlen és elvesztegetett volt, mert maga a cél nem valósult meg. De a humanisták szerint az értelmesen töltött élet nem egy konkrét cél, vagy jellemző, ami ha nem teljesül, akkor az egész értelmetlen volt. Ha ugyanis azt vizsgáljuk, hogy mi a közös azokban az életekben, melyek értelmesnek számítanak, azokhoz képest melyek értelmetlennek tűnhetnek, akkor megfigyelhetünk pár közös elemet. Ezek a szabadon választott cél(ok), valamint nem erkölcstelen, és szenvedélyesen, illetve odaadással folytatott tevékenységek. Ami a legfontosabb, hogy maga az illető számára ezek jelentőséggel bírjanak. Ennek során nincs szükség arra, hogy egy külső, természetfeletti autoritásfigura ezt jóváhagyja, és kijelentse róla, hogy igen, ez az élet valóban jelentéssel bír, és máskülönben az egész értelmetlen lett volna. Ezért gondolják azt a humanisták, hogy az értelmes élet nem rajtunk kívülálló dolgoktól függ.
Egyesek akár azt is kijelenthetik, hogy az ateisták, és egyben a humanisták által elutasított másvilág hiányában értelmetlen az élet. Mert ha nem létezik egy végső, isteni ítélet az emberek cselekedeteivel kapcsolatban, akkor az egész létezés tulajdonképpen értelmetlen, és ezért muszáj szerintük hinni a végítéletben, és a halál utáni életben. A humanisták viszont azt gondolják, hogy épp ellenkezőleg: az élet véges mivolta csak egy újabb indok arra, hogy az életünket értelmesen töltsük. Ha ugyanis ez az egyetlen életünk, és ennek egyszer vége lesz, akkor most kell megtennünk mindazt, amit értelmesnek tartunk a létezésben.
Sőt, egyes humanisták szerint az ehhez hasonló ítélethirdető isten képe, és szabályai szerint élt élet rosszabb, mint egy szabadon megélt, és babonaságtól mentes élet. Még akkor is, ha előbbinek végén egy végtelen ideig tartó élvezetekkel teli másvilág ígérete vár. Ez a fajta világkép gyakran behatárolja az illető gondolkodását, és visszatartja őt attól, hogy valóban szabadon, és bátran élje az életét, felelősséget vállalva a saját döntéseiért.
A humanizmus tehát, annak ellenére, hogy alapvetően ateista világnézet, nem jelenti azt, hogy üres, vagy az értelmes létezést tagadó világnézet lenne, hanem épp ellenkezőleg: azt tartja, hogy értelmes életet csakis mi magunk alakíthatunk ki magunknak. És ezt most kell megtennünk, mert nincs másik lehetőség, vagy újabb élet melyben ezt megtehetnénk. Csak a most van.

Források
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Topić Peratović, N. (2014). Humanism for Children (első kiad.) Center for Civil Courage, Zagreb
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Nihilizmus (A magyar nyelv értelmező szótára)
Nihilizmus (Fogalomtár etika szakosoknak)

Kommentelnél? Katt ide.

Transzhumanizmus | Humanista válaszok

Hallgasd meg a posztot itt.

A néha embernemesítésnek is nevezett transzhumanizmus célja, az egyre fejlődő biológiai, és technológiai ismereteinket annak szentelni, hogy az emberi képességeket eddig még nem ismert határokig kitoljuk, ezáltal növelve az emberi jóllétet.
Szorgalmazói szerint a tudomány, és a technológia segítségével az emberi egészség, intelligencia, fizikai képességek, beleértve az élettartamot is, továbbfejleszthetők.
A transzhumanisták szerint a hagyományos értelemben vett egészséges, vagy normál állapotot jóval meghaladó lét jelenti az emberiség jövőjét.
Mindezt a biológiában várt alapvető áttörések következtében gondolják lehetségesnek. Szerintük nem sci-fi kiborggá válni, ha már most rengeteg egészséget biztosító, és jóllétet növelő eszközt használunk, a pacemakerektől, a viselhető okos eszközökön át, a művégtagokig.

Hála a sajtóban nagyobb ismertségnek örvendő szerzőknek, mint például Ray Kurzweil, és Max Moore a transzhumanizmus úgy tűnhet, mint az emberiség természetes jövője, egyenesen a sci-fikből. Számos szerző állítja, hogy a transzhumanista futuristák állításai nemhogy regénybeillők, hanem még a mi életünk során meg fognak valósulni, és teljesen tudományosak.
Viszont a továbbiakban én egy kevésbé népszerű álláspontot szeretnék képviselni. Éspedig, hogy a transzhumanizmus nem jó dolog, és az emberiségnek nem az az érdeke, hogy ezek megvalósuljanak.

Kezdjük talán azzal, hogy mit jelent embernek lenni?
Bár a humanisták is tudomány-pártiak, és elfogadják, hogy az emberek biológiai lények, és ennek megfelelően működnek, de az emberi testet nem kizárólag egy gyakran meghibásodó gépezetnek látják, amit javítani és fejleszteni kell annak érdekében, hogy igazából jó legyen. A transzhumanista meglátásban a testünk egy tökéletlen eszköz, amiben élünk, de ami nem mi magunk vagyunk. Hasonlít kicsit ez a vallások által hirdetett test-lélek dualizmusra.
Ha egyelőre a fizikai testünkre vagyunk korlátozva, és ez akadályoz abban, hogy például örökké éljünk, vagy tökéletes egészségnek örvendjünk, akkor ebből az is következik, hogy a test egy problémás felület, és továbbgondolásra vagy fejlesztésre szorul. Röviden nem jó úgy, ahogy most van.
Sokan küzdenek különféle testképzavarokkal, melyek konkrét szenvedést, és életminőség romlást okoznak. Ahelyett, hogy ezeket a tulajdonképpen pszichológiai, és társadalmi problémákat oldanánk, a transzhumanista elképzelés szerint a megoldás abban rejlik, hogy a testünket addig módosítsuk, és javítsuk különböző technikai kiegészítőkkel, amíg elégedettek és tökéletesen egészségesek nem leszünk. Vagy pedig, második lehetőségként, a tudatunkat töltsük fel a felhőbe, ahol egy virtuális világban élhetünk tovább, vagy akár tetszés szerint készíthetünk magunknak testet, amely tökéletesebb, mint amivel most rendelkezünk.
Továbbá ez megoldást jelentene a jelenleg végzetes, és ezért rettenetes betegségekre is, mint például a rák. Mivel a transzhumanista álláspont szerint az emberi test egy tökéletesítésre szoruló gépezet, akkor ezzel, a megfelelő biológiai, és technológiai tudás birtokában azt teszünk amit csak akarunk.
Szerintük jelenleg egyszerűen nem tudunk eleget, de ha majd valamikor a jövőben képesek leszünk megérteni a biológiai működésünket, akkor nem lesz sem betegség, sem akadály a konkrét, fizikai testbeli halhatatlanság előtt.
Ezek, és hasonló állítások erősen emlékeztetnek a vallások ígéretekre, csak a természetfeletti elem hiányzik. Tehát nem beszélhetünk tulajdonképpeni vallásos hitről, de jelenleg ebben is ugyanúgy csak hinni lehet, mint a vallások túlvilágaiban, ugyanis a jelenlegi tudásunk nem támasztja alá a transzhumanizmus optimizmusát.
És bár már használunk egészséget javító eszközöket, és különböző technológiákat, de ezek még nem közelítik meg a transzhumanizmus által remélt szintet, és nem is tesznek kiborggá, hanem csak segítik a létező emberi testre jellemző megoldásokat.

De a transzhumanizmus nem csak a betegségekkel foglalkozik, hanem ott van még az emberi teljesítmény fokozásának ígérete és vágya. Sokan azért szeretnék az emberi testet technológiai megoldásokkal bővíteni, mert azt gondolják, hogy az emberi teljesítményt fokozni lehet, sőt kell, gyakorlatilag a végtelenségig.
Érdekes lehet elgondolkodni azon, hogy miért volna mindezekre egyáltalán szükség?
Igen, az egészség jó dolog, de tökéletes egészség is kell? És feltétlenül kiemelkedő teljesítményt kell nyújtani? Mindenkinek, kivétel nélkül? Ha nem képes mindenki maximális intellektuális és fizikai teljesítményekre, akkor az élet értelmetlen? Vagy rossz?
Jelenlegi kultúránkban a teljesítmény számít a legfontosabb dolognak. Igaz ez a fizikai teljesítményekre, ami az élsportolók bálványozását eredményezi, és a tetszégyenítés, valamint a testi fogyatékosságok alapján való diszkriminációt is kitermeli. De igaz ez a mentális képességekre is. Ahol meg ott van a folyamatos túlstresszelt rohanás a következő előléptetésig, vagy a szakmai sikerért, és a különféle zsenik bálványozása.
A transzhumanizmus ígérete szerint a csúcsteljesítmények mind könnyen megvalósíthatók, és elérhetők lesznek mindenkinek. Csak egy (vagy egy pár) áttörésre van szükség a biológiában, vagy egy pár újabb Einsteinre a technológiában, és ezek a dolgok átkerülnek a sci-fi regényekből a mérnöki tankönyvekbe. És akkor mindenki jobb lesz. De vajon boldogabbak is lennénk ettől?
A mostani túlstresszelt életünk, és a teljesítményért való nyomasztás nem azért okoz problémát, mert az emberek egyáltalán nem képesek magas teljesítményre – hiszen akkor nem lennének zsenik, és élsportolók sem – hanem inkább az a gond, hogy ezek a magas teljesítmények elvárássá váltak. Magával az elvárással van a baj, nem az emberekkel. Az elvárásokkal pedig az a gond, hogy mindig lehet őket emelni. Folyamatosan újabb és újabb célokat hajszolni. És így soha nem érni célba.
Ez nem egy technikai probléma, amit pár implantátummal meg lehet majd oldani.
Igen, érdekes lehetne egy társadalom tele tökéletes testű, tökéletesen egészséges, és magas szinten teljesítő zsenivel, de ez vajon életminőségben tényleg olyan jelentős változást hozna, ami miatt megéri a teljes emberi fajt átalakítani? Szükség van erre egyáltalán?
Pszichológiai szempontból a tökéletességre való törekvés egy egészségtelen attitűd, és káros az emberek mentális egyensúlyára. Az embereknek ugyanis az elég jó állapota a legkényelmesebb. Nem szükséges tökéletesen egészségesnek lenni ahhoz, hogy azt mondjuk, jól vagyunk. És nincs szükség maximális fizikai teljesítményre, ha valakit nem érdekel például a sport, és másban leli meg a boldogságot. Ugyanez igaz a mentális teljesítményekre is. Nem mindenki akar Einstein szintű zseni lenni.
Maga az elképzelés, hogy magas teljesítmény nélkül az ember értéktelen, és az emberi élet értelmetlen egy egészségtelen hozzáállás.

A transzhumanizmus másik nagy ígérete a fizikai testbeni hallhatatlanság. A vallásoktól eltérően, amelyek a test feltámadását, vagy a halál utáni másmilyen létet ígérik, feltéve, hogy ebben az életben betartod a szabályokat, a transzhumanizmus azt ígéri, hogy ha megoldjuk a biológia kérdését, akkor már ebben a testben nem kell soha meghalnod. Tényleg.
És mivel a halál a legijesztőbb dolog a világon, és minden más félelem eltörpül mellette, ezért ez rendkívül vonzóvá teszi a transzhumanista gondolatokat még a babonaságokat máskülönben elutasító ateisták, és szekeptikusok számára is.
Kimondva vagy kimondatlanul, de a halál a legijesztőbb dolog minden élő ember számára. Nagyon sok problémánk forrása a rosszul megküzdött halálfélelem, és én azt mondanám, hogy a transzhumanista filozófia, és futurizmus egyike ezeknek.
Maga a halálfélelem teljesen érthető, hiszen ijesztő arra gondolni, hogy egyszer megszűnsz létezni. Valamint mivel fájdalmas is lehet, ezért természetesen félnek tőle az emberek.
Viszont, a transzhumanista állításoktól eltérően, a halhatatlanság erre nem megoldás. Mert mit jelent tulajdonképp embernek lenni? Mit jelent önmagadnak lenni?
Tegyük fel, hogy megvalósul a halhatatlanság, és a balesetek kivételével mindenki örökké él. Ha élsz mondjuk egy millió évig, még a legnagyobb tudományos fejlődés mellett is, marad még vajon bármi, amit még meg tudnál tapasztalni? Szeretnél egyáltalán minden lehetséges tapasztalatot személyesen kipróbálni? Egyszer-kétszer talán igen, de ezerszer? Olyasmit is, amit nem szeretsz csinálni? A halhatatlanság ugyanis nem jelenti azt, hogy az idegesítő dolgok is megszűnnek. Illetve el tudsz képzelni olyan tevékenységet, vagy akár többet, amit ezer vagy tízezer év után nem unnál?

Másrészről pedig ott van az emlékezet problémája. Hacsak a halhatatlansággal együtt nem oldjuk meg az emlékek tárolásának problémáját, akkor egy bizonyos kor felett muszáj lesz elfelejteni dolgokat. Melyek lesznek ezek a dolgok? Ha hosszú távon a halhatatlan életed első száz évének emlékeit elfelejted, mert mondjuk mindig az újabb emlékek a hasznosabbak, és százezer évesként nem fontos emlék már az, hogy mivel töltötted azt a nagyon jó, meleg nyári vakáció napot a Józsi haveroddal, kilencvenezer évvel ezelőtt. Ha előbb-utóbb az összes emléked erre a sorsra jut, akkor mi a különbség eközt és aközt, hogy száz évesen halnál meg?
Fordítva pedig, ha például egy millió év alatt is ugyanolyan maradnál, mint mondjuk hatvanéves korodig, akkor meg mi értelme van a hosszú életnek? Ha nem fejlődsz, és nem vagy mozgásban, akkor élsz még tulajdonképpen? Vagy csak egy lélegző szobor vagy, amit a valamikori létednek állítottál?
A problémák messzi jövőbe való kitolása is egy egészségtelen megküzdési stratégia, mert hiszen ha félsz a haláltól, akkor ezer év múlva is félni fogsz. Ezért ezzel a félelemmel kell megtanulni együtt élni, nem pedig megszüntetni magát a halált.

A technológiai megoldások nem jelentenek tényleges megoldást a társadalmi problémákra sem. Ahogy jelenleg is megfigyelhetjük a digitalizáció sokszor nem jelent megoldást a problémákra, hanem csak új formát ad nekik, vagy egyenesen újakat szül. Például ahogy a különböző elnyomó diktatúrák kormányai az internetben leltek újabb eszközre az emberek elnyomásához, és ahogy az autoriter kormányok, és gyűlöletetszervezetek a saját mérgező propagandájuk terjesztésére használják az internetet, és a digitális eszközöket. Vagy ahogy gyerekek azzal zaklatnak más gyerekeket, mert azoknak nincs olyan fizetős kiegészítőjük egy népszerű játékban, amit mindenki játszik az iskolában.
A társadalmi problémákat már most magunkkal visszük a virtuális közösségi felületekre. Ha nemcsak a szabadidőnk egy részét töltenénk egy ilyen térben, hanem a teljes életünket, mint például a halhatatlan felhőbe feltöltött tudat transzhumanista megoldás esetén, akkor az mennyire lenne egészséges? És mennyivel lenne jobb, mint a mostani, analóg, nyúlfarknyi életünk?
A transzhumanistáktól eltérően, a (szekuláris) humanisták azt gondolják, hogy az embereknek az elsődleges az emberi élet minőségének javítása vagy pedig szinten tartása. Ebben az értelmezésben, ha halhatatlanok lennénk, de boldogtalanok, vagy a mentális egészségünk szenvedne tőle, akkor ez a csere nem éri meg.

Végül, de nem utolsó sorban, a transzhumanizmus méltatói sokszor beszélnek úgy az általuk szingularitásnak nevezett pillanatról, amikor minden megváltozik, és az emberi faj szintet lép a jelenlegi lét, és az eljövendő csodálatos jövő közt, mintha ez a folyamat mindenhol azonos pillanatban tudna létrejönni. Csak sajnos ennek semmi realitása nincs.
Még ha már most rendelkezésünkre állna minden ehhez szükséges tudás, akkor is szükség lenne ennek az infrastruktúrájának a kiépítésére. Magyarán, a halhatatlanná tevő módszert el kell juttatni minden embernek.
Ha megnézünk egy hasonlóan alapvető problémát: az élelmezést, akkor láthatjuk, hogy annak ellenére, hogy magát az élelem termelésének kérdését már megoldottuk, de ezek az eredmények messzemenően nem érhetők el mindenkinek egyenlő mértékben.
Valamint, a már létező technológiák, mint például a GMO technológia, ami sok esetben óriási segítséget jelentene, nemhogy alul használt, de sok helyen egyenesen tiltott. Például Magyarországon is, de egész Európa-szerte szintén.
Ki fogja tehát a szingularitáshoz szükséges infrastruktúrát kiépíteni, és birtokolni? Az államok? Az összes egyenlő mértékben? Milyen alapon, amikor jelenleg a halhatatlanság-kutatás nem állami intézményekben folyik? És hogy, amikor jelenleg még egy közösségi oldal szolgáltatóját sem tudja egyetlen állam sem rávenni, hogy a törvényeknek megfelelően, és a társadalomra nem káros módon működjön?
Mi fog történni az emberek szabadságával, ha egy (vagy több) ilyen cég vagy intézmény dönt ebben a kérdésben? Elutasíthatnak például egyeseket valamilyen alapon? Például mert nem jó a családi hátterük? Vagy nem jó politikai pártra szavaztak? Vagy mert nem jó nemű embert szeretnek? Vagy esetleg, mert nem hívők, és a transzhumanista utópiába csak istenfélő emberek kerülhetnek be?

A másik jó példa az egészségügy. Vannak országok ahol nemcsak az emberi erőforrás (orvosok), hanem a további szükséges infrastruktúra (kórházak, orvosi eszközök stb.) is hiányoznak, vagy nem megfelelő minőségűek. Máshol pedig, bár az előző kettő adott, de az átlagembernek nincs hozzáférése ezekhez a szakemberekhez, és szolgáltatásokhoz. Mert az egészségügyi ellátás kereskedelmi modell alapján, és profitorientáltan működik. És vannak emberek, akik eladósodnak, csupán azért mert egy balesetet szenvedtek, vagy mert genetikai hibával születtek.
A transzhumanizmus azt ígéri, hogy a genetikai hibákat meg lehet majd javítani, megfelelő biológiai tudás mellett, de ha ennek megfizethetetlen ára van, akkor ez ismét egy luxus lesz, amit csak a gazdagok fognak tudni megengedni maguknak.
Vagy a másik lehetőség: szeretnél halhatatlan lenni, ha ez azt jelenti, hogy ennek teljes időtartamára tartozol annak a cégnek, aki ezt lehetővé teszi? Milyen halhatatlanság az, ami szolgaságra ítél? Bármi áron el kell kerülni a halált? Feladva a szabadságot is?
Már most felmerülnek aggályok azzal kapcsolatban, hogy ez az egész transzhumanizmus csak egy módja annak, hogy a gazdagok megmeneküljenek a haláltól. És ha azt nézzük, hogy az emberiség eddigi technológiai fejlődésének kik a főbb haszonélvezői, akkor láthatjuk, hogy nincs egyetlen találmány vagy megoldás sem, amelyet azok akiknek több pénze van ne kapnának meg hamarabb, és jobb minőségben, mint a többi ember.

Sokszor van az a benyomásom, ha a transzhumanizmusról van szó, hogy az ezt hirdetők teljes egészében figyelmen kívül hagyják a valós emberi társadalom működését. Ilyenkor eszembe jut, hogy akkor mégis mivel tud ez az egész hozzájárulni az emberi boldogsághoz? Ha megszűnünk embernek lenni, akkor mi értelme van ennek az egésznek?
Humanistaként fontosnak tartom a fejlődést, és a tudományt, de nem gondolom azt, hogy ezt valami vallásmásolatnak a szolgálatába kell állítani. Gyakran hangzik el, hogy a vallások azért sikeresek, mert ki tudják használni a legmélyebb félelmeinket és vágyainkat. Mint például a haláltól való félelmünket, és a vágyunkat, hogy a szeretteinkkel legyünk. A transzhumanizmus, mint természetfelettitől menetes hitrendszer hasonló magasztos dolgokat ígér. De mégis milyen áron?
Még ha egy karizmatikus szakértő is akar erről meggyőzni akkor sem tűnik jó vásárnak. Minden vallásban szintén vannak szimpatikus, és karizmatikus vezetők, és azok akik hirdetik az igét. De ahogy bármely vallás másvilágában idegennek érezném magam, és nem tudnám elfogadni, hogy egy számomra elfogadhatatlan vallás világába kerültem, úgy nem tudnám elfogadni a transzhumanista világot sem, amelyben embernek lenni nem elég jó, és javítandó probléma. És ahonnan sokan mások ki vannak zárva.
Azt gondolom, hogy az élet szép, és fontos, hogy teljes életet éljünk, de épp az élet korlátozott jellege teszi azt fontossá. Persze csábítóan hangzik a végtelen idő, és a végtelen lehetőségek ígérete, de a jelentőségteljes életnek fontos része azonosítani azt, ami fontos, és ami nem. Nem kell mindenkinek mindent kipróbálni, hanem mindenkinek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy azokkal a dolgokkal foglalkozzon, amelyek neki fontosak. Ehhez pedig nem szükséges végtelen idő, és tökéletes robottest. Hanem elég egyszerűen embernek lenni.

Források
Transzhumanizmus (Wikipedia)
Ray Kurzweil (Wikipedia)
Max More (Wikipedia)
Örülj, hogy netezhetsz, mert máshol nem tudnál
Az online gyűlöletbeszéd a közösségi média világában (TDK dolgozat)
Az internet lekapcsolása a zsarnokok új fegyvere?
Fortnite is free, but kids are getting bullied into spending money
Az internet veszélyei a fiatalkorúakra
A transzhumanizmus véd meg minket a haláltól?
Nietzsche And Our Posthuman Future
Az emberi (képesség)fokozás és a transzhumanizmus etikai vonatkozásai (doktori értekezés)
Blending Electronics with the Human Body: A Pathway toward a Cybernetic Future
Transzhumanizmus és az örök élet illúziója (Youtube)

Kommentelnél? Katt ide.

Szegények, gazdagok | Humanista válaszok

Hallgasd meg a posztot itt.

Egy friss OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) becslés szerint az európai országok közül Magyarország számít a társadalmilag legkevésbé mobil társadalomnak Európában.
A régióban utolsóként itt hét generáció munkájával juthat csak el egy család a súlyos szegénységből (a társadalom legalsó 10 százalékától) az átlagos életszínvonalig. Ez az érték a legalacsonyabb Dániában, ahol csupán két generáció szükséges ugyanehhez.
Továbbá egyre jellemzőbb, hogy a középosztályhoz tartozóknak is anyagi problémáik vannak, és folyamatosan annak a veszélynek vannak kitéve, hogy nagyon közel vannak a szegények csoportjaihoz, könnyen lecsúszhatnak.

A másik véglet pedig, a 2019-es leggazdagabb magyarok listáján, az első száz leggazdagabb összvagyona 4632,9 milliárd forint volt. Ez 356,5 milliárdos gyarapodást jelent a tavalyi évhez képest. A tíz évvel ezelőtti összérték pedig csak 1613,8 milliárd forint volt.

Gazdasági egyenlőtlenségek kérdésében sokféle meglátást lehet felsorolni a különböző vallások dogmái szempontjából. Egyesek teljes fatalizmussal közelítenek a dologhoz, mint például a hinduizmus, mely szerint mindaz, ami az emberekkel történik előző döntéseik következménye. A karma tan keretén belül ez kiterjed az ezt megelőző életekre is. Valamint, a hindu világképben esélytelen, hogy valaha bármit is változtassunk, mert a világ az istenek játszótere, és nekünk embereknek nincs beleszólásunk a dolgok menetébe.

Talán ez áll a legtávolabb a humanista világnézettől, amiben, istenek hiányában, csak és kizárólag rajtunk embereken múlik, hogy a világ, amelyben élünk mennyire kegyes az emberi fajjal.

A hinduizmusból kifejlődött buddhista látásmód némiképp kikerüli a kérdést, azáltal, hogy a szemlélőre koncentrál. Buddha tanítása szerint a világi jelenségek mind átmenetiek. Az ember maga is egy ilyen átmeneti együttes, ezért nem az a fontos, mi történik vele, hogy gazdag avagy szegény, hanem az, hogy milyen döntéseket hoz, mert ezek befolyásolják a következő megtestesülését.
Ha az illető felháborodást érez egy látott egyenlőtlenség, vagy igazságtalanság miatt, az tulajdonképpen a saját belső elégedetlenséget tükrözi.
Szükségesnek tartják ezért felülemelkedni a jó és a rossz fogalmain, és arra törekedni, hogy elérjünk egy tiszta tudatnak nevezett állapotot, amin belül szemlélni tudunk bármely eseményt, legyen az akár nélkülözés is. Csak akkor tudunk helyesen megítélni egy helyzetet, ha képesek vagyunk nyugalommal szemlélni azt. Miután megvizsgáltuk, eldönthetjük, hogy örvendezzünk vagy továbbra is megőrizzük a nyugalmunkat. A buddhizmusban ugyanis az öröm ellentéte a nyugalom megőrzése, nem pedig a düh, vagy a szomorúság.
Ezzel szemben a humanista álláspont szerint, ha mindannyian kölcsönösen segítünk egymásnak a bajban, akkor ez a segítség továbbadódik, és ezáltal mindenki megkapja azt a segítséget, amire szüksége van. A humanisták fontosnak tartják a felelősségvállalást, és a cselekvést. Nem elegendő csupán tudatában lenni a szegénység mértékének, hanem tenni is kell, mindenkinek lehetősége szerint azért, hogy ez megszűnjön.
Nem gond, ha felháborodást, vagy egyenesen dühöt érzünk a világban tapasztalt egyenlőtlenségek miatt. A fontos az, hogy ebből kiindulva mit teszünk. Dicséretes dolog megőrizni a nyugalmat, de úgy egyénileg, mint társadalmilag az a legjobb, ha teszünk is valamit annak érdekében, hogy a dolgok jobb irányba változzanak.
A humanisták nem kívánnak eltávolodni a világtól, és csupán messziről szemlélni azt, hanem tevékenyen részt akarnak venni abban a folyamatban, amely jólétét biztosít minél több embernek.

Ebben, a humanizmus, közelebb áll a zsidó szemlélethez. Maga a Tóra ugyan nem ír elő vagyonegyenlőséget, de a zsidó hagyomány tanítása szerint a gazdagoknak felelősségei vannak a szegényekkel szemben.
Hitük szerint Isten szándékosan összekuszálta a vagyoni viszonyokat, úgy, hogy a szegények vagyonának egy része a gazdagoknál legyen, és így azok ezt vissza tudják adni. Ezáltal mindkét fél meg tud tapasztalni valami jót. A szegény az anyagi helyzetének javulását, a gazdag pedig az adakozás örömét. Szintén a zsidó szemlélet része, hogy az adakozó ezáltal nevelheti magát jó tulajdonságokra, és így távolodik az olyan rossz szokásoktól, mint például az irigység, és a büszkeség.
Ha adakozik, akkor áldás száll mindarra, amit tesz, és amin munkálkodik. De ez az áldás csak akkor jár, ha örömmel és kedvesen ad, nem pedig haragból.

Mivel a humanisták nem hisznek az erőforrásokat rejtett szándékkal elosztó istenekben, de tudatában vannak, hogy adni jó érzés, ezért azt gondolják, hogy a világban létező gazdasági egyenlőtlenség oka gyakran kizárólag helyzeti, és bárki, bármikor maga is rászorulóvá válhat. Ezért, felismerve azonos alapszükségleteinket, és közös emberi mivoltunkat, humanistaként azért segítenek másokon, mert tudatában vannak, hogy csakis egymástól kaphatunk segítséget. Nincsenek csodák, vagy isteni beavatkozások, amelyek megmentenek a szorult helyzetben, hanem csakis a többi ember együttérzésére, és jó szándékaira hagyatkozhatunk.
Éppen ezért nem is várnak el cserébe többet, mint a megsegített ember háláját, és esetleg a többi ember elismerését. A humanisták nem hisznek abban, hogy ha jót cselekszenek, akkor az hozzájárul más tevékenységeik sikeréhez, mert tudatában vannak, hogy a jutalom magában a segítésben rejlik.

Létezik viszont olyan vallásos meglátás is, miszerint valamikor régen már létezett tökéletes társadalmi berendezkedés, amelynek keretén belül mindenki megkapta azt, amire szüksége volt. A Krisna-tudat, neohindu irányzat szerint, a Védák idején a világban tökéletes egyensúly volt, aminek keretében nem volt nélkülözés. De az emberi mohóság arra késztetett egyeseket, hogy többet halmozzanak fel, mint amire valóban szükségük volt, és ezáltal felborították a szent iratok által előírt tökéletes rendet. Ebben az esetben csupán arra van szükség, hogy a gazdagok megosszák a feleslegüket a nélkülözőkkel. Azt tartják ugyanis, hogy a Föld, mivel a tökéletes teremtés része, képes elegendő forrást biztosítani mindenkinek.

Az iszlám vallásjog valamivel szigorúbb feltételeket szab. Eszerint tilos az államnak úgynevezett luxusjavakra költeni mindaddig, amíg az emberek nélkülözésben élnek. Három kategóriát határoz meg: alapvető, azaz létminimumot biztosító kiadások, szükséges kiadások, melyek a kényelmet hivatottak adni, valamint a luxuskiadások. Utóbbiak vallásilag megengedettek, de ezeket az iszlám nem tartja szükségesnek a kényelmes élethez. Elismeri viszont a költséges kiadások szükségességét, ha azok hosszú távon segítik az embereket. Az, hogy ki dönti el, mely kiadások melyik kategóriába tartoznak már nem ennyire szigorúan meghatározott.
Humanista szempontból nincs semmiféle szabályozás az állami kiadásokkal kapcsolatban, ugyanis a humanisták fontosabbnak tartják, hogy hosszútávon az emberiség jólétén és virágzásán dolgozzunk. De, a vallásoktól eltérően ezt nem egy természetfeletti lény, vagy emez földi képviselője, azaz a vallási vezetők bölcsességére bízzák, hanem tudományos alapokra helyezik.
A humanisták szerint ugyanis a megfelelő gazdasági intézkedéseket, és ezek hatásait az emberek életére, és boldogulására lehet vizsgálni tudományosan. Közös döntéseinket pedig ezekben a kérdésekben mindig elsősorban ezekre az eredményekre kell alapozzuk.
Figyelembe veszik továbbá, hogy a Föld csupán egy bolygó, és ezáltal az erőforrásai végesek. Tehát, ha biztosítani akarjuk mindenkinek a létfenntartáshoz szükséges erőforrásokat, és elő akarjuk segíteni az emberiség jómódját, akkor ezt csakis fenntartható módon tehetjük. Nincs második lehetőség, és nincs isteni csoda, ami majd megment a jelenlegi döntéseink következményeitől. Ha úgy döntünk, hogy mohóságból kizsákmányoljuk a bolygót, és embertársainkat, akkor ezáltal a saját életterünket károsítjuk.

Sokszor felmerül az egyházak társadalmi felelősségvállalása, illetve karitatív tevékenysége is, amikor a szegénységről van szó. De egyes keresztények szerint nem helyes kizárólag a társadalmilag hasznos tevékenységet vizsgálni az egyházakkal kapcsolatban. Ugyanis szerintük az egyház szerepe másban rejlik. Az egyház célja a krisztusi üzenet terjesztése, és lelki táplálék nyújtása, nem csupán a fizikai gyomor megtöltése. Ahogy a mondás tartja: „nem csak kenyérrel él az ember”. Ezért egyes keresztények szerint elfogadható, hogy az egyház nem elsősorban a szegények megsegítésén tevékenykedik.
Humanista szempontból, figyelembe véve a szükségletek fontosságát, kikerülhetetlen az alapvető szükségletek kielégítése. Rövidtávon lehetséges nélkülözni néhány alapvető szükségletet, de hosszútávon elsődleges a létminimum biztosítása mindenkinek.

Fontos megjegyezni, hogy egyes vallásos elképzelésektől eltérően, a humanista világnézet szerint a szegénység nem bűn, nem szégyen, és a segítséget nem kell senkinek kiérdemelnie.
Azért fontos, hogy segítsünk a szegényeknek, mert ők is emberek, és ebből kifolyólag alapvető joguk a biztonság. Úgy anyagi, mint fizikai értelemben. Ezért mindenkinek lehetővé kell tenni, hogy lehetőségeihez, és képességeihez mérten biztosítani tudja magának a létfenntartáshoz szükséges feltételeket. Mindezt pedig olyan módon, mely nem sérti az alapvető emberi méltóságát. Ennek egyetlen korlátát az többi ember jogai jelentik. Tehát senkinek sincs joga azáltal biztosítani a neki szükségeseket, ha ezzel másoknak árt, vagy valami módon korlátozza az ők emberi jogait.
Ennek biztosítása pedig rajtunk múlik. A humanista szemléletben ugyanis nincs igazságosztó isten, aki ebben az életben, vagy a halál után majd igazságot tesz. A humanisták szerint a világ olyan, amilyenné mi, emberek, tesszük.

Források
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (1st ed.) Central könyvek, Budapest
Topić Peratović, N. (2014). Humanism for Children (1st ed.) Center for Civil Courage, Zagreb
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (1st ed.). Oxford University Press, New York
Szegényedik a középosztály
Nyolc éve nőnek a jövedelmi egyenlőtlenségek Magyarországon
Magyarország teljesen szétszakad, és ennek aligha lehet útját állni
Nyilvános a leggazdagabb magyarok listája
How Much Does Childhood Poverty Affect the Life Chances of Children?
Child poverty and its consequences
Effects of Poverty, Hunger and Homelessness on Children and Youth
Hinduism: The Caste System and Reincarnation
Reflection on Hinduism and Poverty

 

Kommentelnél? Katt ide.

Hatodik rész: Alternatíva – Szekuláris Humanizmus

Hacsak a hívőkben nem lakik egy külön szellem, amitől ők mások, és ha az ateisták is ugyanúgy emberek, akkor az összes többi emberi közösségre érvényes szabályok rájuk is érvényesek. Ami az embereknél működik, az működik az ateistáknál is.

Te hogyan élnéd az életed, ha nem lenne Isten?
Hogyan döntenéd el, hogy valami helyes vagy sem, ha nem állna rendelkezésedre egy kinyilatkoztatás, ami irányt mutathat?
Mi alapján választanál két opció közt?
Hogyan szervezned meg az emberek együttélését?
Mit tanítanál az iskolában?
Hogyan ünnepelnéd a sikereid? És hogyan gyászolnád a veszteségeid?

Az ateisták biztosak abban, hogy nincs Isten. Mindenki a saját vérmérséklete szerint persze. De ezen a nyilvánvaló első következtetésen túl mi van? Mi lehet? Mi lesz?
Az ateisták nem kell erkölcstelenek legyenek. Természetfeletti nélkül is lehet jó etikai rendszert csinálni.
Amikor felmerül a kérdés, hogy ha nincs Isten, akkor ki (mi) az erkölcs forrása, az ateisták (helyesen) azt válaszolják, hogy az erkölcs biológiai eredetű. Ez alatt azt értik, hogy az emberi erkölcsrendszerek alapja az emberek társas együttélése, és ennek biológiai, és biokémiai alapjai.
Viszont az ebből következő lépést már kevés ateista teszi meg. Ez pedig annak elismerése, hogy mivel az emberi erkölcs szükségszerűen emberi, ezért ennek középpontja, és mércéje is az ember.
Nem egy adott ember, vagy egy kis csoport emberi érdekei. Hanem a nagybetűs Emberé. Ezzel nem egyeztethető össze elnyomás, kegyetlenség, vagy népirtás. A mérce pedig az emberi jólét szintje.
Igen, az erkölcsöt mi emberek, csak emberit tudunk csinálni. De ez nem korlát, hanem kiindulópont. Nem kell csak az emberekkel foglalkozni. Ha az emberi boldogulás összefügg a minket körülvevő környezettel, akkor annak ápolása és védelme is fontos, és nem csak abban az esetben nyúlunk a minket körülvevő világhoz, hogy elvegyünk belőle valamit.
Élhetünk együtt békésen más állatokkal.
Sétálhatunk hűs erdőkben.
Az emberi faj biológiai származása, és (biológiai) függősége az őt körülvevő világgal nem egy mellékes információ, amit csak helyesen kell tudni, ha az evolúcióról van szó. Sok ateistának a biológiával kapcsolatos tudásunk csak egy sor üres tény. Amit csak akkor használunk, ha egy hívőt kell kijavítani, vagy egy transz személyt kell megalázni. A biológiai tudásunk viszont nem fegyver, hanem tudás. Amiből következeteseket, és értékeket vonhatunk.
Ezek lehetnek hibásak, és emberségesek is. A hím-nőstény kettősséghez való ragaszkodás például hibás. Amit sajnos sok ateista is arra használ, hogy egy amúgy is hátrányos helyzetben levő csoport tagjait még jobban korlátozza, és megalázza. Lehet viszont elsősorban embernek tartani embertársaidat. Majd nézz utána a szóban forgó jelenségről létező tudásunknak. És ennek függvényben szólalj csak meg.

Értékválasztás
A jelenlegi egyre szenzációsabb, és egyre több rétegre osztott világunkban kell tegyünk egy értékválasztást. Ami akkor is, ha jelenleg nem népszerű, de mindenképp erkölcsileg és emberileg helyes kell legyen. Nem lehet ember-ellenes.
Lehet azzal is érvelni, hogy a világban jelenleg megfigyelhető egyre erősebb, és több rétegű megosztottság annak a jele, hogy a világ demokratikusabb lett. Nem azért hallani egyre többet olyan kisebbségekről, amelyek eddig nem szerepeltek a közbeszédben, mert a semmiből jöttek elő. Hanem azért, mert ezek a csoportok csak most értek el egy olyan szintet, ahol beleszólásuk van a hatalomba.
A világ pedig halad. A dolgok folyamatosan változásban vannak. Ezért választani kell az új helyzettől függően, hogy melyik oldalra állsz.
Az evolúció nem ért véget Darwinnál, és utána már semmi változás nem lesz, de nem is kell.
Ez a hozzáállás maga egy értékválasztás. Ha meg tényleg megérted, hogy a biológia miről szól, és az evolúció-elmélet mit mond, akkor nem fogsz azért érvelni, hogy a dolgok maradjanak a régiben, vagy térjenek vissza egy sosemvolt aranykorba. Ha megérted az élet csodáját, akkor örömmel fogadod a változást, és többé nem félsz tőle. Elfogadod, hogy a folyamat szerencsés részese vagy, és nem próbálod többé megnyerni a képzelt versenyt.

Konzervatív humanizmus
Vannak konzervatív ateisták. Sőt konzervatív humanisták is. Akik szerint, amit az emberiség eddig elért az elég. Most már csak még több technológia, és még több szórakozás van hátra.
Már csak a halál kérdését kell megoldani. Ezért kell transzhumanizmus. De a társadalmi, és emberi kérdésekre válaszolni tudó humanizmus pedig csak egy lépés ez előtt. Mert az élet célja pusztán a hedonizmus.
Csak az a gond, hogy nem tartunk a történelem végén. A társadalmi problémákat nem oldottuk mind meg. De nem is arról van szó, amit egyes konzervatív, ateista guruk, mint például Steven Pinker hirdetnek. Ő írt egy teljes könyvet arról, hogy csak az eddigi módon kell tovább menni. És akkor majd előbb-utóbb, kétszáz év múlva majd jobban alakulnak a dolgok. A gond ezzel az, hogy ha közben a haladásért tenni kívánókat folyamatosan támadásoknak tesszük ki. Orbánokat szavazunk meg. És ha a magukat a legracionálisabbnak tartó ateisták is foggal-körömmel küzdenek a változás ellen, akkor ebből nem lesz semmi.
Sok ateista szereti magát liberálisnak, és ezzel együtt progresszívnek mutatni. A tényleges viselkedésük viszont nincs ezzel összhangban. Ott van például a haladás, és az igazságosság ellen folytatott ádáz küzdelmük a SJW elleni fröcsögés, és a „PC-kultúra” elleni szólásszabadság-harc.
Ezek mind változás, haladás, és egyben javulás elleni harcok.
Igen, vannak társadalmi kérdések, amelyekről párbeszédet kell folytatni. De egy párbeszéd nem úgy működik, hogy az egyik fél automatikusan hülye, a másik meg a racionalitás páncéljával felvértezett hős lovag, aki majd jól felvilágosítja. Ezt arroganciának hívják.

Javaslat
Az ötlet egyszerű: legyünk humanisták.
Társadalmi kérdésekben törekedjünk arra, hogy először megértsük, majd felmérjük a jelenlegi helyzetet. Majd figyelve járjunk utána, hogy embertársaink mit szeretnének a kérdésben. A hallottak alapján, és az információk birtokában mérlegeljük a kérdés erkölcsi vonatkozásait figyelembe véve mindazt, amit az erkölcsről, és az igazságosságról tudunk. És csak ez után jöhetünk javaslatokkal.
Nehéznek hangzik? Lehet, hogy a felületes ítélkezésnél nehezebb, de annál sokkal értelmesebb, és emberségesebb. Így már jobban hangzik?

 

Kommentelnél? Katt ide.

Az online tér korlátai

Mivel az ateistáknak nincs egy már létező, élőben találkozó közösségük, ezért gyakran először online kezdenek szerveződni. De az online térnek megvannak a maga korlátai.

Miért olyan bunkó online mindenki?
Online mindenki bunkóbb. Ennek pedig csak egy része, hogy a kizárólagos írott forma durvábbnak hat. Vagy kevésbé kifejező, mert hiányoznak a metakomunikáció elemei.
Profilkép mögé bújva az emberekből, különösen csoportosan, előbújik a csordaszellem.
A tömegben eltompulnak az egyéni azonosítók, ezért mindenki merészebb lesz. Jobban beszól. Kevésbé türelmes. Mivel párhuzamosan is lehet kommentelni, ezért a türelmetlen folyamatosan kiélheti az igényét, hogy a másik szavába vágjon. Nem kell türtőztetnie magát, mint egy személyes interakcióban.
Ezekből az online kommentelő, és vitatkozó csoportokból nem alakulnak ki közösségek. Többek közt azért, mert ezek az online csoportok inkább mém-megosztás, és viccelődés köré szerveződnek. Olyan csoportok, amelyekben a minta a következő:
mém – amin mindenki röhög
napi hír – amin mosolyogni, vagy felháborodni lehet
és (a legkisebb kategória) a személyes poszt. Ami jelenthet egy személyes kérdést, panaszt, vagy a csoportból való kilépés bejelentését.
Ezek közül a legtöbb interakciót általában az első kettő kapja.
A személyes vélemények reakcióként jelennek meg. Nem kapcsolódási alapként. Ezért ezek nem jó alapja a közösségnek. Az egyetértünk abban, hogy nincs Isten nem elég. Ahhoz, hogy közösség alakuljon ki több kell, mint ugyanazok a reakciók harminc változatban megfogalmazva.
Az ateista közösségek online való kicsírázását pedig az is akadályozza, hogy sok hangos ateista szerint (neki) nincs is szükség(e) többre, mint, hogy mémeken röhögjön, és híreken hőbörögjön.

A hívők nem emberek, hanem legyőzendő karakterek az online játékban
A stabil online ateista csoportok egyik legsötétebb jellemzője az, hogy a legaktívabb, leghangosabb, és legagresszívebb tagjai az online térben való beszélgetést egyfajta online játékként kezelik.
Egy játékként, amiben a legyőzendő fél a hívők. A likeok, követők, és néha maguk a kommentek pedig a virtuális kincs. A „jólmegmondtam” (angol kifejezéssel: pawnage) pontok pedig elismerést, azaz hírnevet, és dicsőséget jelentenek, ha egy jól előadott megalázásról van szó. Ha egy hős-vitatkozó ateista jó alaposan rámutat a hülye hívők hitének hülyeségeire, és azt sokan kedvelik, akkor az neki dicsőség.
Ezt a jelenséget az online platformok függőségre nevelő rendszere elősegíti. Nem az ateisták valamilyen sajátos belső gyengesége miatt. Tehát ez nem az ő hibájuk, mert nem csak az ő felelősségük van ebben.
Ami viszont az ateisták felelősség az, hogy ne csak a hívők gondolataival, és viselkedésével kapcsolatban legyenek kritikusak, hanem a sajátjukkal is. Néha emlékeztetniük kellene magukat, hogy a képernyő másik oldalán egy embere ül. Ugyanúgy a kommentsor másik felét író ellenfél is az. És nem vele van a baj, mint ember, hanem csak téved valamiben. A tévedés pedig nem érdemel nukleáris támadást.

Az online vita, mint ön-terápia
Sok ateista ön-terápiás céllal vitatkozik online. Ők leginkább volt hívők. És mert hívő volt, azért most akarja bizonyítani a még hívőknek, hogy miben tévednek közösen. Sokan küldetésnek érzik ezt. Úgy győzködik az útjukba tévedő hívőknek, ahogy nekik volt rá szükségük a kitérésük alatt.
Bántalmazott személyek terápiája során mutatták ki, hogy az áldozatok sokszor újra-meg-újra ugyanazokba a helyzetekbe kerülnek, és úgymond újrajátsszák ugyanazokat a helyzeteket, annak érdekében, hogy most másképp járjanak el. Például, ha valaki fájdalmat okozott nekik, akkor most jobban megvédik magukat.
Sok volt hívő ateista hasonlóan bánik a volt hitével.
A hívők azonban nem terápiás eszközök. Nem erkölcsös embereket eszközként használni a saját gyógyulásod érdekében. Ha jobban akarsz lenni, akkor terápiára kell menni. Nem elég online vitázni. A terapeutát pedig használhatod a gyógyulás folyamán. Embertársaidat viszont nem.
A traumákat ugyanis feldolgozni kell. Nem megnyerni. Egy kiszolgáltatott helyzetet nem lehet megnyerni. Mert abban pontosan az a traumatizáló, hogy a másik(mások)nak több hatalma volt, és azt arra használta(ták), hogy bántson(anak). Ennek feldolgozásában segítség kell. Nem pedig az, hogy most, a tényleges, nagybetűs Igazság birtokában, a Tudás legyőzhetetlenséget biztosító páncéljában visszamenni, és ugyanazt a csatát megnyerni. A hatalommal való visszaélés nem így működik. Mivel sok ateista hordoz hívő időszakából feldolgozatlan traumákat ezért sokuknak a folyamatos vitatkozás nagyon vonzó tud lenni.
És nem túlzok, amikor traumákról beszélek. A vallások, és különösen a kis, karizmatikus szekta-jellegű vallásos közösségek igenis valós traumákat okoznak. Mert ami sokszor történik ezekben a közösségekben az bántalmazás. Minél szigorúbb szabályokat használ egy közösség, annál valószínűbb, hogy a tagoknál PTSD alakul ki. A társadalom pedig sajnos nincs erre felkészülve. Nincs meg a szükséges elfogadás, és segítség. A vallás normális dolognak minősül. Valami olyannak, ami soha nem káros. Azok, akiket egy vallásos közösség traumatizál nem tudnak, hová fordulni. Ezért sokan a legnagyobb ingyenes terápiás eszközhöz fordulnak: az internetes fórumokhoz. És megpróbálják magukat terápiázni. Csak az a gond, hogy ez nem lehetséges. Ugyanúgy, ahogy a traumát sem maguk okozták, úgy a gyógymód sem lehetséges egyedül.
Az elszenvedett trauma feldolgozásához támogató segítségre van szükség, és olyan gyógyulást elősegítő visszajelzésekre, amit csak terápiás kapcsolatban lehet megkapni. Az online csoportok nem képesek erre.
Az ateista közösség például lehetne egy ilyen biztos háttér. Az ateisták létrehozhatnák azt a tudásbázist, illetve összegyűjthetnék azokat a szakembereket, akik ebben szakmailag is tudnak segíteni.

Csak a vicces mémek
Jelenleg azért nem létezik ilyen közösség, mert az ateisták megelégednek azzal, hogy online vitázzanak. Ha meg felmerül egy ateista közösség ötlete, akkor rögtön elutasítják.
Ebben szerepet játszik az is, hogy Magyarországon nagyon sok online aktív ateista soha nem volt hívő. Mert a szocializmusban nőttek fel, ahol nem volt népszerű a vallásosság. Ezért nem értik, hogy valaki azért lép be egy online ateista csoportba, hogy ott támogató közösséget találjon. Mert a sosemvolt hívő ateistáknak az online közösségek csak azért kellenek, hogy legyen egy vicces kép, illetve hírforrásuk. Ateista társaik ezen túlmenő igényeit meg nem értik.
Manapság viszont Magyarország is része a nagy globális vallás-szabadpiacnak. Nem úgy, mint a szocializmusban. Most államilag elismert vallások vannak csak. Mármint hivatalosan. A gyakorlatban ugyanis maga a miniszterelnök fia az arca egy amerikai stílusú karizmatikus keresztény szektának. Vagy ott vannak a klasszikusok: a tömegközlekedési csomópontokon mindig jelen levő Jehova Tanúi. És a nagy egyházak. Vagy a Hír Tv-s kapcsolatokkal rendelkező Vidám Vasárnap. Ami ezáltal széleskörű közönséghez jut el. Mert ugye „ateista vasárnap” viszont nincs.
De vannak az ezeknél is kisebb, viszont szintén káros szekták, amelyek nem mind keresztények.
Ezen társadalom, és emberi élet károsító csoportok ellen csakis az ateisták tudnának őszintén tenni.
Ugyanis azt mondani valakinek, hogy ne legyen tagja X szektának, hanem inkább Y-nak, az kicsit visszás. Viszont azt mondani, hogy hagyd a szektákat, és légy racionális alapon ateista viszont sokkal jobb opció. De ezt csakis közösen, és szervezetten lehet mondani. Ezt viszont maguk az ateisták nem akarják. Mert ők csak néha akarnak egy hitet gúnyoló mémet látni, amin az ebédszünetben mosolyoghatnak egyet, és ennyi.
Ez viszont egy olyan luxus, amit már nem engedhetünk meg magunknak. Egy olyan társadalomban, ahol pár évtized alatt eljutottunk a „csuhások” politizálását nyilvános bírálatától a „régivágású keresztény-konzervatív” értékek nevében való politizálásig, ott a „nem érdekel, mert nem vicces mém” nem opció. Élőben is tenni kell.
A kizárólag online aktivizmus pedig olyan, mint a likeokkal etetett éhező afrikai gyerekek esete.
Ahhoz, hogy ne csak ez az egyoldalú online fogyasztás, és kamu-aktivizmus létezzen csak, szükség van, hogy először maguk az ateisták tegyék félre ezt a félelmüket az ateista közösségektől.
És végre együtt dolgozzanak a saját világuk jobbá tételén.

Hatodik rész.

Kommentelnél? Katt ide.

Az erkölcsi szabályok hiánya

Szólásszabadság-fetisizmus
Az ateisták kedvenc témája a szólás-szabadság. Mert ők olyan népszerűtlen dolgokat akarnak mondani. Mint például azt, hogy aki hisz Istenben az hülye. Bocsánat. „Elmebeteg”.
Egyrészt én vitatnám azt, hogy ma Magyarországon, azt mondani, hogy nem hiszel, vagy, hogy szerinted nincs Isten, annyira népszerűtlen, és radikális gondolat lenne. Nem hiszem, hogy az ateista álláspontot csak akkor lehet kifejezni a magyar kultúrában, ha korlátlan szólásszabadság van. Nincs erre szükség.
Másrészt pedig egyszerűen nem hiszek a szólásszabadságért kardoskodóknak. Mert azt figyeltem meg, hogy mindig csak a saját szavaik szabadságáért harcolnak. Nem érdekli őket, hogy másnak nincs szava. Sőt. Sokszor ők maguk használják a saját hangjukat, és erőforrásaikat arra, hogy mások szólásszabadságát elvegyék, vagy csorbítsák.
Amikor pedig ezt valaki szóvá teszi, akkor a szólásszabadság-harcosok rögtön visítani kezdenek, hogy „jaj, a túlzott PC-korrektség”.
Az nem szólásszabadság, hogy egyesek folyamatosan, és tetszőlegesen alázhatnak, és bánthatnak másokat, de ha a bántott fél akár egy szót is szól, akkor már nincs szólásszabadság. Ha valakit nem lehet kritizálni, az nem szólásszabadság.
Mondtam már, hogy az ateisták is szeretik a hatalmat. Meghatározni, hogy miről, hogyan, és főleg, hogy ki beszélhet, is egyfajta hatalom.

Az eszmék szabadpiaca
Napjaink egyik legnépszerűbb legendája az „eszemék szabadpiaca”.
Ez, a gazdasági szabadpiac mintájára azt mondja, hogy a legjobb eszméket akkor tudjuk megtalálni, ha a kereskedelemhez hasonlóan az eszmék egy szabad piacon versenyeznek egymással. Az igazságot akkor fogjuk látni, ha minden lehetséges gondolatot, és eszmét megengedünk, egy transzparens, szabad közbeszéd keretében, ahol az eszmék, és a gondolatok annak függvényében lesznek kiválogatva, hogy jobban vagy kevésbé jobban vannak elfogadva a nagyközönség által.
A gondolkodási hibák rajongóinak: figyeljük meg a közvélekedésre való hivatkozás hibát ebben.
Elég egyszerű belátni, hogy a puszta népszerűség, vagy a széleskörűen elterjedt hiedelem miért nem elég, hogy megállapítsuk, egy állítás helyes vagy sem. Ha sokan elhiszik, akkor sajtból lesz a Hold?
De, ha társadalmi, vagy komplex kérdésekről van szó, akkor valahogy ez az éleslátás hiányzik.
Az eszmék szabadpiaca nagyon népszerű az ateisták körében. Sokan foggal-körömmel harcolnak azért, hogy nemcsak a közbeszéd, de minden más beszélgetési felület is ennek a modellnek feleljen meg. Aminek leple alatt becsempészhetik majd a saját előítéleteiket, és gyűlöletüket.
Mert ugyanúgy, ahogy a tárgyak piaca esetén, az eszmék piacán is vannak ügyeskedők, nagy konglomerátumok, profik, és fogyasztók. Téves azt gondolni, hogy ha nem is vagy gazdag, de legalább az interneten ugyanúgy elmondhatod a véleményed, és milliók hallgatnak majd rád.
Az internet közbeszédet demokratizáló hatása egy délibáb.
Legalábbis a világháló jelenlegi formájában. Ahol egy cégnek nagyobb a szócsöve, vagy a kitartóbban erőszakoskodónak engednek, ott nincs demokratikus felszólalás.

Sértegetni csak mert neki „joga van rá”
Ha teljes körű, korlátlan szólásszabadság van, akkor sértegetni is lehet.
Ha egy hívőt sért, ha azt mondod, a hitének alapjaira, hogy hülyeség, ő maga pedig hülye, hogy ilyen marhaságokban hisz, akkor az a puszta igazság, és ezen csak a túlérzékeny hülyék sértődnek meg. Vagy ezáltal ismerik el, hogy hülyék.
De ugyanúgy, ahogy az okosabbá szidás esetén, itt sem látom, hogy a puszta arrogancia mivel visz előre. Hogy jól esik a sértegetőnek, az világos.
De a szólás joga nem ezért van.
A szabad beszédhez való jog azért fontos, hogy olyan dolgokról is beszélhessünk, ami másnak nem előnyös vagy kényelmes. Különösen, ha az illető, vagy az intézmény (például a kormány) hatalommal rendelkezik.
A szólásszabadság egy hatalmi túlkapást korlátozó eszköz. És egy emberi státuszból következő jog.
Nem pedig jogi kiskapu azoknak, akik agresszívek akarnak lenni embertársaikkal.

Vitakultúra
Egy közösségben a szabályok nem azért szükségesek, hogy legyenek dolgok, amit teljesíteni kell. Amit be kell tartani, és tartatni. Sok ateista platform azért nem tud közösséggé válni, mert a szabályok betartását másodlagos célnak, és nem eszköznek teszi meg.
Egy közösségnek azért van szüksége szabályokra, hogy a tagok viselkedését keretek közt tartsák, a tevékenységet szabályozzák, és biztosítsák, hogy a közösség azzal foglalkozik, amiért létrejött.
Viszont ez nem elég. Ugyanis egy közösségben nem csak akkor lehet kárt tenni, ha üvöltözöl. Nagyon jól lehet bomlasztani halkan, de hallhatóan beszélve.
A szabályokat betartva is lehet folyamatosan úgy beszélni, hogy te határozod meg a témát. És kizárólag a te látásmódod szerint legyen beszélve valamiről más platformján is. Ez egy manapság nagyon népszerű alt-right/neonáci taktika.
És itt jön be az erkölcsi mérce kérdése.
Mert, ha pusztán ahhoz ragaszkodsz, hogy pár formális vita szabály legyen betartva, és egy válogatott sor érvelési hiba ne legyen elkövetve, akkor ilyen körülmények közt nyugodtan lehet népirtásért, és xenofób/rasszista ideológiákért érvelni. A közösség (rossz) szabályai mellet pedig ez teljesen legitim (legális) lesz.
Ha a közösség szabályai kimerülnek a vitaszabályokban, akkor mi az alapod arra, hogy nemet mondj a nyílt fasizmusra? Semmi.
A xenofóbiát, és a rasszizmust viszont erkölcsi alapon el lehet utasítani. És el is kell. Csak a formális vita-szabályokkal nem lehet megakadályozni a fasiszta propaganda előretörését. Tehát rövid időn belül egy csak formális szabályokkal működő közösség mindenképp el fog mozdulni a fasiszta propaganda irányába. Mindez a szólásszabadság zászlaja alatt.

Új-ateista konzervativizmus
Már hallom is a dühödt kommentet: „de hát ez korlátozás”. De kérdés: ha nem akarsz ártalmas dolgokat mondani, akkor miért miért probléma, ha ezeket nem mondhatod? Miért a korlátozás a probléma? Embert ölni is tilos. De az milyen jogodat korlátozza?
A korlátlan szólásszabadságért azzal szoktak érvelni, hogy hacsak nem lehet bármit mondani, akkor ki fogja meghatározni, hogy mit mondhatsz, és mit nem? A válasz pedig az, hogy: a közösség, vagy a párbeszéd résztvevői. És ez a helyes eljárás.
Nem pedig az, hogy majd a felszólaló azt mond, amit épp akar, és mindenki más tiszteletteljesen köteles hallgatni. Ha pedig gyűlöletet terjeszt, akkor is hallgatni kell. Mintha a gyűlöletbeszéd csak egy fajta kellemetlenség lenne, amit mindenki ki kell, hogy bírjon. A gyűlöletbeszéd nem csak egy magánvélemény, és nem személyes preferencia, hanem egy fajtája az erőszaknak. Ami megelőzi, és együtt jár a fizikai erőszakkal. Ha a fizikai erőszakot, a népirtásokat elutasítjuk, akkor az ezt keretező gyűlöletbeszédet is el kell utasítanunk. Ugyanis a kettő nem két párhuzamos, átjárhatatlan univerzumban létezik, hanem egyszerre.
De mi alapján válogathatunk?
Már említettem az erkölcsi táj modellt, ami nagyon jól meghatározza, hogy ha valami ártalmas az embereknek, akkor az nem elfogadható erkölcsileg.
És ismét: itt nem rosszul sikerült poénokról, vagy valaki személyes, és alaptalan túlérzékenységéről van szó. Gyűlöletbeszédre, és fasiszta ideológiára reagálni nem hiba.
Provokációra reagálni nem hiba.
Egy provokatív kijelentés után ki az aki nem bírja a szólásszabadságot? Aki provokálni akart, és ennek következtében kritizálva volt, vagy pedig akit provokálni próbált?
A jelenlegi hibás mérce szerint, csak az a hibás, akit támadnak, mert támadtak. Mert túl rövid volt az érzékenységi miniszoknyája.
Meg különben is. Ha nem akarta volna, hogy provokálják, akkor miért született kisebbséginek, és miért nem szerzett olyan mértékű haltamat, ahol már nem lehet támadni?
Ez a fajta hozzáállás nem erkölcsös. Az erkölcsös eljárás pedig nem engedné, hogy akár ateisták gyűlölködjenek embertársainkkal. Akkor sem, ha muzulmánokról van szó.
Mert sok ateista nyíltan rasszista, és az új ateizmus mozgalmat arra használja ürügyként, hogy más, barnább-bőrű embertársai ellen fröcsögjön.
A mentség pedig mindig úgy hangzik: az iszlám nem egy rassz. Igen, ez pontosan így van. De akkor te meg miért érvelsz, és miért beszélsz róluk pontosan azokkal a szavakkal, ugyanazt a logikát követve, mint amikor rasszista gyűlöletpropagandát nézünk? Ha tartalmilag nincs különbség, és a „megoldás” is azonos, akkor a szavak hiába mások, mert a mondanivalóddal van baj továbbra is.
Hiába nevezed a célpontodat „elmebetegnek” a „hülye” helyett. A te gyűlölködésed továbbra is átjön.
Teljesen mindegy, hogy ha valaki azt mondja, hogy azért akarja a Földközibe, vagy a magyar árokba lövetni a migránsokat, mert barnák, vagy mert „behozzák a miénkkel nem kompatibilis kultúrájukat”. Ebben a helyzetben az elutasításod, és a megoldásod a probléma, nem az életüket mentő emberek segélykiáltása.

Ötödik rész.

Kommentelnél? Katt ide.

Az ateisták nem értik a társadalomtudományt

Nem csak a pápák szeretik a hatalmat.

Az ateisták majdnem mind kivétel nélkül tudománypártinak nevezik magukat. Mert az olyan okosan hangzik. Ha pedig okos vagy, akkor megmondhatod, hogy kell csinálni a dolgokat. Ami egyfajta hatalom. A hatalmat meg az ateisták is szeretik.
Csak a társadalomtudományokat nem szeretik valahogy. Mert az foglalkozik az emberi motivációkkal, és a társadalmi folyamatokkal. Ha hatalmat szeretnél, akkor meg nem jó, ha ennek módszereit valaki ismeri, és leleplezi mások előtt.
Ezért hangsúlyozzák az ateisták annyira a természettudományokat. És közben a pszichológiát, és a többi társadalomtudományt puha tudománynak nevezik. Amolyan női hóbortnak. Mert így lehet elvenni az élét ezeknek a tudományos elméleteknek.

Laikus pszichológiai elméletek
A pszichológiában van egy fogalom: laikus elméletek.
Ezek célja, hogy a világ komplex és nem egyértelmű jelenségeit kezelhető formába hozzák. Ilyen elméleteket mindenki alkot magának, annak érdekében, hogy a világban boldoguljon.
Általában személyes megfigyelésekre alapulnak, és különböző kategóriákba oszthatók. Összességükben pedig egy összefüggő rendszert alkotnak, amely megalapozza az ítéletalkotás, erkölcsi döntéshozatal, és a sztereotípiák csoportját, amit mindenki hordoz.
Az egyik ilyen ateista laikus elmélet, hogy a hívők azért hisznek, mert hülyék. Szofisztikáltabban megfogalmazva: mert elmebetegek.
Az elmebetegség mércéje az, hogy ugyanazt gondolják a világról, mint a normálisak (azaz ők maguk). Ha nem, akkor az az őrület.
Ebből következően pedig, felvilágosult ateistaként, sajnálhatod az elmebeteg hívőket, de mindenképp támogatod, hogy őrültekházába zárják őket. El a társadalomtól. És főleg a hatalomtól. Amit a mentálisan egészséges, azaz normális, ateisták természetesen, sokkal jobban tudnak majd gyakorolni.
A mentális zavarok tudományos-alapú, klinikai kritériumai viszont nem az, hogy mennyire ért egyet a racionális szabadgondolkodókkal az illető.
A laikus elmélet hibás.

A racionális döntéshozó délibábja
Egy másik puha tudomány, a közgazdaságtan, egyik régi modellje a racionális fogyasztó, amit a társadalomtudományokat nem értő ateisták szintén nagyon szeretik a vallásra alkalmazni.
Eszerint a hit egy racionális gondolatsor eredménye. Ezért, ha eleget érvelsz a hitük összetevői ellen, akkor majd jobb belátásra térnek.
A vallás, és a hit persze ennél sokkal összetettebb folyamat, de azt az ilyen túlegyszerűsítő laikus elméletek nem tudják kezelni. Ezért van annyi meddő vita ateisták, és hívők közt. (A hívők motivációja kicsit másmilyen, de itt most nem téma.)
Nem azt mondom, hogy a meggyőzés mindig lehetetlen. Hanem azt, hogy mindig csak a fizikával válaszolni egy emberi, egzisztenciális kérdésre, teljesen hibás taktika. Hogy miért hibás, azt azok az ateisták, akik nem értik a társadalomtudományokat soha nem fogják megérteni.
Egy tényleges mentális betegségből nem lehet kiérvelni senkit. Főleg meg nem ki-szidni. Ami a szokásos online ateistákkal való beszélgetések végkifejlete.
Ugyanúgy, ahogy a combnyaktörésből sem lehet kibeszélni senkit, úgy a hitéből sem fogsz senkit kibeszélni. A kitérés, a hit elvesztése egy sokkal összetettebb folyamat. Ezért ez a kivétel, és nem gyakori.
Agresszív hülyézéssel ezt semmiképp nem lehet elindítani. Ha valaki ezt nem érti, akkor nem akarja érteni mindazt, amit az emberi mentális folyamatokról, és az emberi közösségekről tudományosan tudunk.
Ezen látszik, hogy mindez csak egy ürügy az erőszakosságra, és nincs mögötte semmilyen jó szándék. Mert ha komolyan vennék a társadalomtudományok által nyújtott tudást, akkor nem így viselkednének.

A marketingben dolgozók meg csak nevetni tudnak ezeken az elméleteken, és stratégiákon. A propaganda, akarom mondani, a reklám ugyanis tényleg hatékony. És ezt azokból a puha tudományokból tudjuk.
Ha nem lenne így, akkor nem létezne ennyire sikeres reklámipar. És nem lenne ennyire ijesztően hatékony a kék gyűlölet kampány.
A folyamatot viszont csak a társadalomtudományok tudják megmagyarázni. Ahogy megoldást pedig csak ezekből lehet levezetni. A hibás laikus elméletekből csakis hibás megoldásokat lehet levezetni. Mint például azt, hogy minden ilyen problémára az oktatás a megoldás. Mert

Oktatás-fetisizmus
A társadalomtudományokat megvető ateisták szerint, annak érdekében, hogy a hit kihaljon, csak annyit kell tennünk, hogy javítunk az oktatáson.
Csak felvilágosítás kell. Cáfolatok. Tudománynépszerűsítés.
A pesszimistábbak szerint a felnőttek már eleve menthetetlenek, tehát ők felejtősek. Ezért a gyerekekkel kell kezdeni. Majd a következő generáció racionálisabb lesz. Hiszen a
Z generáció tagjai már kevésbé hisznek, mint elődeik. Ezért őket kell kritikus (sic!) gondolkodásra tanítani, még az iskolában. A többit majd megoldják.

Bár alapvetően egyetértek az oktatás fontosságával, beleértve a kritikai gondolkodás oktatásának fontosságát, de nem tartom univerzális megoldásnak.
A társadalmi problémákra a vallás egy lehetséges válasz. És, nem hívőként, erre kell alternatívát mondani. Nem elég azt mondani, hogy itt a fizika, a többinek meg járj utána. Mint a mesében.
Ateista – de inkább humanista – közösségekre azért van szükség, hogy egy természetfelettitől-mentes, de emberséges, és értelmes választ adjanak, az embereket foglalkoztató kérdésekre.
Ehhez pedig ateista közösségekre van szükség. Nem pedig pár osztályfőnöki órára, amin a szkepticizmusról beszélünk, és röhögünk kicsit a homeopátián, és a lapősföldhívőkön.

A hibás ateista elmélet szerint, viszont az oktatás elég. Azért nem kell ateista közösség, mert csakis felvilágosító, tudománynépszerűsítő tevékenységet szabad csak csinálni. Szigorúan egyénileg.
A gond csak az, hogy az életben vannak olyan kérdések, amelyek mindenképp politikaiak. És itt jön be a következő hiba, amit a társadalomtudományokat nem értő ateisták elkövetnek:

Politika-fóbia
Mivel én is egy kisebbségből származok, ezért nekem elég fejlett az empátiám, ami az elszigeteltséget, és a hatalomnélküliséget illeti. Amivel nem bírok viszont az a szándékosan generált politika-fóbia. A folyamatos „csak (párt)politikamentesen” stratégiáktól rosszul vagyok.
És igen, elismerem: a jelenlegi magyar politikai helyzet nem rózsás.
Korrupt.
Nyíltan fasiszta.
Orosz stratégia szerint üldözi a civil szervezeteket.
De ebből akkor sem következik, hogy akkor soha ne politizáljunk többé. És hagyjuk a jelenlegi hatalmon levőknek a dolgot. Ez behódolás.
Elég szégyenletesnek tartom ezt a fajta viselkedést magukat szabad-gondolkodónak azonosító polgártársaimtól.
Vonatkoztassunk el kicsit a jelenlegi kormány által nyomott propagandától. És nézzük végig, hogy milyen kérdések merülnek fel, függetlenül attól, hogy milyen rendszerben élünk.
Mint például az abortusz kérdése. A méltóságos halálra való jog. Az egyház és az állam kapcsolata.
Ezek, és hasonló kérdésekre nem hívőként is kell legyen válaszod. És mivel elkerülhetetlen, hogy egy társadalomban ezek a kérdések felmerüljenek, és az állam, amiben mindannyian élünk, ezért ezek mindenképp találkozni fognak a hatalommal. Ateistaként mit szeretnél, hogy az állam, hogyan viszonyuljon ezekhez? Mi legyen a hivatalos álláspont? Legyen ima az államfő év végi beszéde előtt, vagy ne? El tudod vinni a barátnődet egy legális, és biztonságos abortuszra? Meghalhatsz méltósággal, vagy a folyamatos fájdalom mellett még végig kell menned a romokban heverő magyar egészségügy végtelenül bürokratikus labirintusán, mielőtt meghalhatsz?
Ha megvannak a válaszaid, akkor gondolkodj el azon is, hogy ezt hogyan tudod törvényi erőre vinni, anélkül, hogy lobbiznál érte? És gondolkodj el rajta, hogyan tudnál individuumként ezért lobbizni? Még mindig azt gondolod, hogy nem kell szerveződni ateistaként?

„Nem szabad csak ateista közösségekbe tartozni”
Valaki ezt hozta fel érvként egy beszélgetésben. Ez az utolsó hibás ateista laikus elmélet, amiről itt szeretnék beszélni.
Sok ateista minden csoportot szektának tart. Különösen, ha közösségnek nevezik az illető csoportot.
Ennek eredete nem csak a túlzott individualizmus, amit már említettem. Benne van a volt szocialista országok lázadása a kollektívák fogalma ellen. (Mintha a szocializmussal csak az lett volna a gond, hogy elismerte a társadalmi rétegek létét.)
De szerepet játszik benne a hagyományos magyar széthúzás is.

A legtöbb magyar ateista nem tapasztal meg pozitív közösségi életet. Csak Vidám vasárnapot ismeri. És utána csodálkozik, hogy a szekták miért vonzók az embertársainak.
Pszichológiai tudás nélkül nem érti, hogy egy erős, szerető közösség hogyan tud nagyon vonzó lenni egy ember számára. Különösen, ha az illető épp krízisen megy át.
A mai magyar polgár meg folyamatosan krízisben van. Szarul keres. Rossz az egészsége. Az egészségügyi ellátása még rosszabb. A közbeszédet uraló folyamatos acsargás fárasztja. És a nagy individualizmusban magára van hagyva a problémáival. Erre jön a térítő egyház, és ezekre megoldást kínál. És támogató közösséget. Szociális hálót. Szeretetet.

Erre nem „mentális zavar” igent mondani.

Ismét: ha nincs szekuláris, akár humanista alternatíva, akkor csak az egyházak válaszolnak ezekre a mélyen emberi igényekre. Ateista válasz meg nem azért nincs, mert nem lehetséges, hanem azért, mert egyes ateisták szerint „nem szabad” ateista közösségeket létrehozni.
Mindez azért, mert nem értik, hogy az emberek közösségi lények. És emberi közösségekben boldogok. Mert ezt a megvetett, de meg nem értett, puha társadalomtudományok mondják.

Negyedik rész.

Kommentelnél? Katt ide.

Ateista arrogancia

Sokan számára maga az ateizmus szó azonos az arroganciával. Azt gondolják, ha kimondod, hogy nem hiszel egyben azt is jelenti, hogy azt gondolod, a világ összes hívőjénél okosabb vagy, és lenézed őket. A legtöbb ateista ezen azonnal megsértődik.
De mivel az ateizmus nem egy népszerű dolog, és sokkal nyíltabban van jelen az online térben, mint bárhol máshol, sajnos ez azzal is jár, hogy az online térben tényleg a legarrogánsabb, és legagresszívebb ateistákkal találkozol.

Először is szögezzük le, hogy maga a nem-hit (az ateizmus) nem egy arrogáns dolog. Hanem egy értelmes, alátámasztható álláspont, amire a világról való tudásunk alapján lehet jutni.
A gond az, hogy akik arrogánsak azok nem a nemhitükben arrogánsak, aminek erősségében az ateisták ugyanúgy változatosak, mint a hívők esetén. Inkább abban arrogánsak, ami szerintük Isten nem-létéből következik. Ők úgy élik az életüket, mintha nem lenne Isten, és ezért megengednek maguknak bizonyos viselkedéseket. Például azt, hogy lehülyézzenek másokat, mert ők meg hisznek. Hogy olyan dolgokról nyilatkozzanak, amihez tulajdonképpen nem értenek, vagy amit mélységesen félreértenek. Hogy minden másról is véleményük legyen.
Miközben arról prédikálnak, hogy a kritikus (kritikai) gondolkodás mennyire fontos, közben a saját viselkedésükre egyáltalán nem hajlandók reflektálni. Azt nem érheti kritika. Ha akár enyhén is arra utalsz, hogy talán nem kellene mégis ennyire szemellenzősnek lenni, akkor a dühük ellened fordul.
Kapsz a képedbe egy háromoldalas esszét a racionalitás fontosságáról. Mellé pedig egy csokor agressziót. Ha egyértelmű, hogy nő vagy, akkor ez pár női jellegzetességedre utaló lekezelő, megalázó kifejezéssel is meg van fűszerezve.

Az egyik kedvencem, a nyíltan ateista művész Tim Minchin, nagyon jól fogalmazta meg ezt a dilemmát:
„Ha azt kérdezik tőled: azt gondolod, hogy [az isten kérdésben] az emberek többsége téved? Nos, arra csak azt lehet mondani: igen. Nem tudom, hogy tudnám ezt kedvesen mondani, de igen.”
Részben egyetértek ezzel a kijelentéssel, de közben meg elolvasom az aznapi tizedik végtelenül lekezelő, személyeskedő, és támadó kommentet, amit nekem címez egy ateista-társ, és azt gondolom, hogy dehogynem. De igenis el tudtad volna mondani ezt kevésbé bunkó módon is. És a mondanivalód lényegéből semmi nem veszett volna el. De persze itt nem arról van szó, hogy az illető bármit is közölni akarna. Nem. És nem is csupán az Isten létéről. Ez csak az indulatlevezetésről szól. Aminek a jólmegmondás egy formája. Ami csak akkor esik jól az illetőnek, ha a beszélgetőpartnerét porig alázza.
Ennek a fajta, tipikusan online kommunikációnak a lényege a másik megalázása. Nem az információátvitel. Legkevésbé a párbeszéd.
Tisztán az indulatról szól.
Egyes hangos online ateisták ezt nyíltan elismerik. Van, aki azt mesélte, hogy ő azért káromkodik, és amennyire csak tud erőszakos online, mert neki ez segít abban, hogy a dühét levezesse. Azt a dühöt, amit a másik vált ki belőle azzal, hogy valami (szerinte) hülyeséget merészel mondani.
Egy másik ateista lépten-nyomon azt hangoztatja, hogy ha valaki hülyeségekben hisz, akkor ő az illetőt lehülyézheti, mert a másik kell megváltoztassa a saját hülyeségét, és akkor majd nem lesz lehülyézve.
Vegyük észre a másik hibáztatását, ami itt történik. A támadott fél a hibás, hogy támadva lesz. Biztos azért, mert túl rövid szoknyát viselt.

A megközelítés tudatos. És az illető belső világát tükrözi. Nem az ateizmusból ered, hanem az illetőről mond valamit.
Egy pillanatig sincs kétségem felőle, hogy ezek az emberek lettek volna a leghangosabban moralizálók az inkvizíció idején. Függetlenül a saját, tényleges meggyőződésüktől.
Mert akkor az lett volna az elfogadott formája a mások támadásának.
Manapság, a tudomány korában a „hülye hívők” megalázása az elfogadott forma.

Szükség van az arroganciára?
Nincs. Kell ezt magyarázzam?

Kedves olvasó! Mégis hány kérdésben aláztak már téged jobb belátásra? Hányszor vertek okosabbá? És ehhez képest hányszor kellett felkelj és újra próbálkozz amikor járni tanultál? Vagy hány oldal ronda betűt vetettél, mielőtt megtanultál írni? Mit gondolsz, ebben a folyamatban segített volna, ha van valaki, aki közben folyamatosan üvölt, hogy rosszul csinálod? Ha volt hasonló tapasztalatod, akkor javaslom, gondolkodj el rajta, hogy mi itt a különbség?

Az arrogáns ateisták arroganciájának alapja az a hazugság, hogy ők birtokolják az objektív, tudományos igazságot. Erre fel meg jössz te hülye, és valami hibásat mondasz. Tehát nekik szent kötelességük téged felvilágosítani, hogy hol tévedsz.
A szóhasználat nem véletlen. Sok ateista ugyanazzal a hévvel vitatja Isten létét, ahogy egyes apologéták a hitük alapjait védik.
Ez a hév ugyanarról a tőről fakad. A személyes meggyőződésből.
De ahogy egy hívő bármennyire is erős személyes hite nem fog engem meggyőzni arról, hogy a hite hűen tükrözi a valóságot, ugyanúgy egy ateistának sem fogok hinni csupán azért, mert meggyőződéssel mond valamit. Legyen az bármi.
Sőt. Néha magamnak sem hiszek. Mások be tudnak csapni, ha elég ügyesek. De magamról biztosan tudom, hogy tévedek, és meg tudom változtatni a véleményem. Mert megtettem már sokszor életem során. Ezért a saját aktuális véleményemet is mindig kritikai módon személem. Szerintem ez a szkepticizmus.
A puszta ateizmusnál ez ugyanazért erősebb, mint amiért tudományos módszer erősebb, mint a puszta hit alapú elfogadás. Mert rugalmas. A véleményed megváltoztatása nem jár óriási értékvesztéssel, és kiközösítéssel. Hiszen arra törekszel, hogy az álláspontod pontos legyen, nem pedig csak arra, hogy egy adott rendnek megfeleljen.
Hozzátenném, hogy nem csak a pontosság fontos, hanem az emberségesség is. Ezért gondolom azt, hogy az ateistáknak szükséges humanistának is lenni. Mert az ateizmus egy reakció, a humanizmus viszont egy irányadó álláspont.

Mi köze mindennek az ateista közösségekhez?
Mert az arrogancia mindenki ellen irányul. Hiába vagy te is ateista, az arrogáns téged is le fog hülyézni. Téged is ugyanúgy megpróbál megalázni.

De miért nem lehet ezt figyelmen kívül hagyni?
Mert az arrogancia része, hogy a másikat sikeresen megbántsa. Az online térben ugyanis, ahol a figyelem, és a likeok a teljesítmény mércéje, az arrogáns ateisták önértékelésének alapja az, hogy sikerül-e tényleg bántani másokat. Ezért nincs olyan, hogy békésen éljünk egymás mellett. Mert az arrogáns folyton pontosítani akar. Folyton kijavít. Nyelvtannáciskodik. És mindezt kitartóan, hosszú kommentekben, és komment-folyamokon át csinálja.
Ebben a környezetben a közösségek elhalnak. Csak a trollfészkek virágoznak. Amelyek, a racionális szólásszabadság-harcosok számára épphogy ironikus módon pont, hogy ez egy vélemény-buborék.

Ki a hibás? Mi a megoldás?
Tehát az ateisták hülyék?
Nem.
Akkor áldozatok?
Nem csak.

A jelenleg szemünk előtt játszódó a hagyományos és a közösségi média közt zajló hatalmi harc egyik mellékhatása az, hogy ezek mindegyike azon igyekszik, hogy túlharsogja a másikat. Hogy ő legyen a szenzációsabb. Amire többen figyelnek.
Ebben a közegben a „fogyasztók” nehezen tudnak egyedül boldogulni.
És mivel tudjuk, hogy az ateisták mind egyéniségek, ezért nekik ezt nehezebb észrevenni.
Nem azt mondom, hogy mindenki segítsen szegény eltévedt ateistáknak visszatalálni a fényre, hanem azt, hogy mi ateisták gyakoroljuk néha önreflexiót. Rendszeresen vizsgáljuk a saját álláspontjainkat.
És ne felejtsük el, hogy akkor is, ha egy hívővel beszélünk, az illető egy embertársunk, aki legalább az alapvető emberi tiszteletre érdemes. Akkor is, ha szerintünk téved. Minimum.
Nem egy kegy, amit akkor osztunk ki, ha a másik megvakarja a mi hátunkat. Hanem ez az alap amiről a beszélgetés indul.

Harmadik rész.

Kommentelnél? Katt ide.

Miért nincsenek ateista közösségek?

Ateista és hívő oldalról is az egyik leggyakrabban elhangzó kérdés, hogy miért nincsenek az egyházi közösségekhez hasonló csoportosulások az ateisták számára? A kérdés magukat az ateistákat is erősen megosztja.
Több okot látok erre. De mivel elég sok szavamba fog kerülni ezek mindegyikét elmagyarázni, ezért a választ több részre fogom osztani.

Első rész: Az ateisták mind egyéniségek
Az ateisták széleskörű láthatósága, és egyben a szervezetekbe való tömörítésük iránit igény az angolszász, úgynevezett új ateisták (new atheists) tevékenységéhez köthető.
A mozgalommal szinte egyidős viszont a vicc, hogy ateistákat közösségbe szervezni olyan, mint macskákat nyájba terelni. Ahányan vannak, annyifelé szaladnak el, és hiába próbálod összefogni őket, mind másfelé akarnak menni. Mert az ateisták összességében túlságosan intelligensek, és önállóak ahhoz, hogy engedjék magukat terelni. Az idézetet Richard Dawkinsnak, az egyik legismertebb új ateistának szokták tulajdonítani.

Egy hasonló érv, amit főleg magyar ateistáktól hallani, hogy az ateistáknak nem kell közösség, mert mind tagjai más közösségeknek. És ezáltal kielégül a közösségigényük vagy valami hasonló. Ez sosem tiszta. Miért ne lehetne valaki tagja több csoportnak?

Az ateista macskanyáj érv szerintem hibás. Egyszerűen azért, mert nem látom, hogy miért nem lenne az ateistáknak igényük arra, hogy velük hasonlóan gondolkodó, és hasonló elveket valló emberekkel legyenek egy közösségben. Ahogy azt sem, hogy miért kellene az ateistáknak más, nem erkölcsi alapon szerveződő közösségeket választani ahelyett, hogy egyszerűen egy ateista szervezetbe lépnének be.

Amit gyanítok, hogy ennek a hátterében van az a hívőknél megfigyelhető, és kihasználható jelenség fonákja. Ez pedig a kiválasztottság érzés. Vallásos közösségekben ez abban nyilvánul meg, hogy azt mondják a hívőnek, hogy Isten őt személyesen szereti, személyesen érte halt meg, és számontartja az ő életét az Élet könyvében. Vagy pedig neki különleges, misztikus tudása van a világról, ami a be nem avatottak számára rejtett marad. Tehát a hívő különlegesnek érezheti magát.
Ateisták esetén az ateisták mind egyéniségek érv hasonló tőről fakad. Mivel az ateistáknál, – ahogy a továbbiakban is majd láthatjuk – ugyanazok az emberi igények lépnek fel, és ugyanazok a gondolkodási hibák szabják meg a viselkedést, ezért nekik is van ilyen különlegesség-igényük.
Az ateisták, intelligenciától függetlenül azt figyelik meg a világban, hogy mindenki más rajtuk kívül hisz valamilyen természetfelettiben. Ez lehet a Biblia Istene, de lehet egy nem túl kézzelfogható deista isten, vagy akár egy buddhista, ezoterikus világkép több istenséggel.
És ezzel szemben ők úgy tudják különlegesnek érezni magukat, hogy ők ezek mindegyikét elutasítják, és sokszor ezt hangosan hirdetik is. Meggyőződéses alapon. Nem bizonyíték alapon, mert sokan ezek közül az ateisták közül már gyerekkoruk óta nem hisznek, tehát nem bizonyíték, vagy tudás alapján győződtek meg arról, hogy egy adott istenben nem kell hinni, hanem ez egy a személyes identitásuk részét képező meggyőződés. Amit ha valaki megkérdőjelez, akkor őket személyesen támadja. Ezért ugyanolyan hevességgel szokták védeni az „ateisták mind egyéniségek” gondolatát, mint a hívők Isten egyértelműnek vélt létezését.
Ez a hozzáállás persze azért hibás, mert az ateisták is emberek. Tehát nekik is van közösségigényük.
Amit egy sakk-kör nem fog kielégíteni, ha a sakkmestertől azt kell hallgasd, hogy élete legnehezebb játszmája során egyszer csak egy isteni sugallat hatására meglátta a győztes lépéssort, és úgy nyert.
Ahogy nem lesznek bizonyos igényeik kielégítve, ha például egy szerettük súlyos beteg, és meghal, és az hallják az emberek többségétől, hogy az illető most már egy jobb helyen van a mennyországban. És biztos, hogy a betegség Isten akarata volt.

Az egyéniség érv leginkább olyan ateistáktól hangzik el, akik fiatalok, egészségesek, és jó anyagi helyzetben vannak. Főleg olyanok, akiknek van ideje hét közben, munkaidőben online vitákat folytatni, mert megengedhetik maguknak ezt.
Azt sosem hallottam ezzel az érvvel egyszerre, hogy az egyéniségért érvelő ateista azt mondja, hogy amikor ő egy adott magánéleti krízisen ment át, akkor neki elég volt elmenni a haverjaival focizni és utána már jobban érezte magát. És ezért nincs szüksége egy specifikusan ateista közösségre.
Szerintem ez nem véletlen.
Igen, a sakk-kör, a fociklub, a reneszánsz-korabeli cukrász egyesület és társai mind jó szórakozást jelentenek. De nem jelentenek világnézeti közösséget. Nem jelentenek támaszt baj esetén. Nem jelentenek emberi közösséget. Nem elég szórakozni.
Igen, szórakozással el tudod terelni a figyelmed egy rövid ideig a problémáidról, és ez segíthet. De ez sem ugyanaz, mint egy támogató közösség tagjának lenni. Ami nem csak szórakoztat, hanem támogat is. Úgy anyagi, mint emberi közösségi értelemben.

Manapság túlságosan is népszerű az individualizmust szajkózni, és hajszolni. De ez ellenséges az emberi társadalmak működésével. És az emberek saját, pszichológiai igényeivel is. Az emberek, függetlenül az általuk birtokolt okos kütyük számától, és függetlenül a szakmai területen elért siekreiktől igényét érzik annak, hogy emberként közösségbe tartozzanak. Ez a része az emberségünknek még mindig nem halt ki. Ezért téves minden olyan állítás, ami ennek ellentmond. És azt hirdeti, hogy egy adott csoport embernek nincs szüksége a többire. Akkor sem, ha ez a csoport éppenséggel ateista.
Közösségi igényünk nem azért van, mert hülyék vagyunk. Annak ellenére, hogy ezt sok, magát átlagon felüli intelligenciával rendelkezőnek tartó ateista így gondolja. Az érzelmi igényeink nem intelligencia-függőek. Az emberségünk nem intelligencia-függő.
Tehát egyes emberek nem azért akarnak közösségbe tartozni, mert túl hülyék, hogy egyedül boldoguljanak a világban, hanem azért, mert emberek.
Embernek lenni nem szégyen. És ha nem tartod magad végtelenül individualistának, az nem annak a jele, hogy hülye vagy. Sőt ellenkezőleg. Az egyénieskedés, az individualizmus túlzott hajszolása pont a jelenlegi túlságosan kapitalista, és profit-centrikus kultúránk hibás reakciója.
Összemossa ugyanis az egyént, és az egyéni fogyasztót. Az emberek, bár egyének, de nem teljesen független entitások. Az emberek tartozhatnak emberi közösségekbe. Ezek a közösségek a csoportot kitevő egyének boldogságának egyik forrása.

Sokan persze, ezt az előbbit olvasva, rögtön azt fogják a szememre vetni, hogy naiv vagyok. És nézzem már meg az agymosott vallásosok csoportjait. De engem, jó pár év online ateistulás után, ez az érv hidegen hagy. Mert látom, hogy az előbb említett különlegesség-igény megnyilvánulása.
Nem, a vallásos közösségek nem mind szekták. És nem mind kártékonyak. Én voltam egy konkrét szekta tagja. De voltam elismert vallás tagja is. A különbség kimutatható.

A szektákkal sem feltétlen a hittételeik a gond, hanem a csoportdinamikájuk. Ahogy a csoport működik, az nem egészséges a tagok számára. Ez pedig megtörténhet a reneszánsz cukrászoknál is.  Ezért utasítom ezt el.
Ha egy csoport nem működik egészségesen, akkor az függetlenül a témától probléma. És semmi okot nem látok arra, hogy egy ateizmus köré szerveződő közösséget ne lehetne egészségesen szervezni, és működtetni.
Ezekben részt venni természetesen nem kötelező. Pedig sokan ettől is mintha félnének. Hogy kötelező belépni az ateista közösségbe, mint régebb az egyházakba. És az ő egyéniségük ezt nem tűri. De mivel nincs ateista pápa, aki kitagadhatná az ateizmusból azokat, akik nem akarnak egyetlen ateista közösség részének lenni, ezért nem látom, hogy az egyéni preferenciái bárkinek, hogyan sérülnének attól, hogy más ateisták, akiknek viszont van konkrétan ateista közösség iránti igényük, azok szerveződnek.

Második rész. 

Kommentelnél? Katt ide.