A humanista könyvek, és filmek sorozatát úgy úgy válogattam össze, hogy olyan eszméket, és témákat járjanak körül, amelyek a humanistáknak fontosak. Ezek közül az egyik a tudomány. Az egyik legtudományosabbnak tartott, kortárs film a Csillagok között.
A filmben említett tudományos elméletekről, és ezek elképesztően látványos vizuális megjelenítéséről már rengeteget írtak, ezért én most a film más részeiről szeretnék kicsit koncentrálni.
Például, ahogy tetszett, hogy a főszereplő lány egyik tanárnője nem hisz a Holdra szállásban. Vagy hogy nincsenek világvége szekták, és utalások semmilyen vallásra, végig a filmban. Mikor Cooper életveszélyben van, akkor bukik ki belőle csak egy Istennel való alkudozás-forma valami, de még ez sem a megszokott, karizmatikus stílusú amerikai jellegű kereszténység, hanem csupán egy kulturális szófordulat.
A rendkívül szomorú, nyomott, sötét-színvilágú poszt-apokaliptikus világ is nagyon tetszett. Ha használhatom ezt a szót. Bele tudtam élni magam abba a kilátástalanságba.
Egy másik, nagyon jó világvége film, Lars von Trier Melankólia c. filmje, is a depressziót használja a történet gerinceként.
Persze a filmet kezelhetjük tisztán annak, ami: egy jól megírt és előadott sci-fi drámának. Én viszont szeretnék most egy másik, közvetett, szimbolikus értelmezésre koncentrálni.
Szerintem ugyanis a film felvet egy érdekes kérdést: Mennyi időt töltünk el olyan dolgokkal, amelyek a világnak (vagy másoknak) fontosak, de ezáltal kevesebb időnk marad a szeretteinkre?
Életünk végén pedig rádöbbenünk erre a pazarlásra, és ha megtehetnénk, mint Cooper, hogy üzenjünk a múltbéli énünknek, azt mondanánk: maradj.
Hívőként sokan próbatételnek látják ezt az életet, aminek végén ott az örökkévalóság. De nem-hívőként, és humanistaként, ha a világról alkotott képünket a tudományos tudásra alapozzuk, akkor tudatában vagyunk annak, hogy csak ez az egy életünk van. És nem mindegy, hogy azt mivel töltjük. Nekünk, egyszerű, nem filmhősöknek nincs nagy, drámai küldetésünk. Viszont vannak kötelezettségeink. Például a magyar kultúrkörben egyre népszerűbb „munka-alapú társadalom” ideálja. Amit közmunkával tolnak le a torkodon, ha kell.
De tényleg a munka az, ami a legfontosabb tevékenység az életünkben? Elsőbbséget kell élvezzen a szakmai megítélésünk, és teljesítményünk, minden más előtt?
Manapság, amikor valakiről beszélünk, először a felett mondunk ítéletet, hogy mennyire „keményen dolgozott meg” azért, ami van neki. Utána pedig, hogy mennyire családcentrikus. Utóbbi inkább a férfiakkal kapcsolatban. Nőknél a mennyire jó anya, miközben dolgozik mérce a fontos. Érdekes, de szomorú, a dupla elvárás, ami ilyenkor a nőkre nehezedik. Akik úgy szakmailag, mint háztartás menedzserként, és szülőként is rendkívüli teljesítményt kell nyújtsanak, hogy megkapják a „jó” minősítést.
Kevés szó van viszont arról, hogy miért fontos a családunkkal/szeretteinkkel töltött idő? Sokszor úgy tűnik, hogy ez valamiféle végeérhetetlen kötelezettség sor egyik eleme csupán. Iskolába kell menni. Jól kell tanulni. Házasodni kell. Gyereket kell vállalni (különben kihal a nemzet, júj). Keményen kell dolgozni. És mintha ennyi lenne a felnőtt élet. Mintha ez elég lenne az ember jelzőhöz.
A munkánktól való elidegenedés az emberi kapcsolatainktól való elidegenedést is jelenti.
Bevállaljuk azt a túlórát, mert különben kerül más aki elvégzi a papírtologatós munkánkat, aminek tulajdonképp nincs is értelme. Csak hát valamiből meg kell élni. A családunkat meg el kell tartani. Mert ezt így kell csinálni.
Valaki szerint.
A társadalom szerint.
Annak érdekében pedig, hogy ne érezzük a hiányát annak, hogy az ébren töltött időnk többségét azzal töltjük, hogy valaki másnak profitot termeljünk, el kell hitetnünk magunkkal, hogy az a normális, ha csak hetente pár órát töltünk a szeretteinkkel. Vacsora alatt. TV-t bámulva. Meg hétvégén.
De miért fontos a család? Miért vannak szeretteink, és mások? Mi a különbség ezek közt a kategóriák közt? Tényleg fontosabbnak kellene tartsunk ezek közül egyeseket másoknál?
Ha a munkánk, azaz a szakmai sikerünk, a legfontosabb mércéje annak, hogy mennyire vagyunk hasznos tagjai a társadalomnak, akkor miért ne azzal foglalkozzunk többet, és ne az elsős gyerekünknek segítsünk a háziban? Miért a lányunknak olvassunk esti mesét? Miért a fiúnkkal focizzunk délutánonként? Amikor belefér még egy sor riport generálása, amit majd másnap, félálomban, magukat kávéval stimulálni próbáló, öltönyösök majd futólag átnéznek. Hát nem fontosabb ez?
Sokszor érezhetjük úgy, hogy azon múlik minden, hogy a munkahelyünkön jól helytálljunk. Mintha a világ sorsa múlna azon, amit nap mint nap dolgozunk.
A filmben Cooper egy majdnem űrhajósból lett földműves, aki kap egy második esélyt, hogy a szakmája csúcsát elérje. Jelenlegi élete, és a túlélésért folytatott harc pedig nem az, amit ő igazán szeretne csinálni. Éspedig: az űrbe menni. De amikor erre lehetősége lesz, annak súlyos ára van. Fel kell áldozza a gyerekeivel töltött időt. A filmben ez rendkívül látványosan történik. De ha belegondolsz, a két hétvége közti idő tulajdonképpen az életed többsége. Az időd túlnyomó többségét munkával töltöd. Persze lehet szeretni a munkád, de tényleg jobban szeretsz kimutatásokat böngészni, mint a szeretteiddel időt tölteni? Jobban szereted a munkád, mint a családod?
El tudom képzelni, hogy vannak, akik igen. Azt viszont nem, hogy ez lenne a normális. Ennek inkább kivételnek kellene lenni. Mégis. Manapság úgy teszünk, mintha az lenne a fura, aki nem akar minden pillanatot alkalmazotti munkával tölteni.
Ez egy elég perverz dolog. Az alkalmazotti munka. És az erre való vágy. Hogy valakinek a beosztottja, a függő fele légy. Még csak nem is kell hozzá BDSM kapcsolat.
És míg a szokatlan szexuális viselkedésformákról beszélni tabu, vagy sokkoló, addig a munkakeresés, azaz egy ilyen alávetteti viszony kialakítása, az egyik legfontosabb tevékenység, amit ember tehet. Egyesek szerint.
Gondolj csak bele, kedves olvasó, hogy ha holnap nem kellene azon aggódj, mit egyél, és hol lakj, akkor beülnél arra a másfél órás megbeszélésre? Akkor is azt csinálnád, amit most?
Aki erre azt mondja, hogy csak a munkakerülők gondolkodnak így, az nem vesz emberszámba. Az ezekre a kérdésekre adott erőszakos reakció ugyanúgy egy hatalomféltés, mint bármely más társadalmi problémáról való beszélgetésre adott hörgő/trollkodó reakció.
Ha erőszakos reakcióval találkozol, okkal gyaníthatod, hogy az illető ellenérdekelt a kérdésben hozzád képest. Neki az a jó, ha a helyzet nem változik. Vagy neked rosszabb lesz.
Mondjuk, mert a főnököd, akinek az a jó, ha te féltve a puszta megélhetésed, beáldozod a délutánjaid, és minden nap ingyen, és köszönet nélkül, túlórázol. Mert ha nem, akkor könnyen találnak a bullshit munkádra valakit, aki ugyanolyan jól meg tudja csinálni. És téged kirúgnak. Munka nélkül pedig annyit is érsz.
Mintha egy fekete lyukba esnél.
Természetesen nem tudom a megoldást ennek a dilemmának a feloldására. És nem tudok semmi varázslatot adni, amitől hirtelen megváltozna a hatalmi versenyben elfoglalt helyed. Nem vagyok próféta, vagy mágus.
Csak annyit tudok mondani, hogy mindenki, műveltségtől, és szakmától függetlenül, akkor is ha van családja, és akkor is, ha nem, el kell gondolkodjon azon, hogy amivel tölti az életét, az mennyire jó számára.
Később, majd visszatérek még az értelmes élet kérdésre, egy könyv kapcsán.
Addig is viszont ott van a Csillagok között története, ami egy meghatóan szép példája annak, hogy mennyire fontosak az emberi kapcsolataink. És hogy még egy jó kapcsolatot is fel tud őrölni idővel a bizonytalanság, és az egyértelmű visszajelzések hiánya. Ezért fontos, hogy jelen légy. Hogy részt vegyél a szeretteid életében. Mást ugyanis nem fogunk tudni magunkkal vinni arra a bizonyos utolsó útra. Aminek a végén nem jutalom vár, hanem csak a nyugalom.
Kommentelnél? Katt ide.
Humanista Élet 