Sziszüphosz mítosza|Humanista könyvek

Filozófiai tanulmánygyűjtemény a Nobel-díjas Albert Camus-től.

Nincs semmi az értelmen túl

Az abszurd elmének az értelem haszontalan, és nincs semmi az értelmen túl.

Mi magunk az agyunk vagyunk. Csakis az agyunkban létezünk. Mindaz, ami minket, a legbelsőbb énünket, minden vágyunkat, minket jelent, az csakis az agyunkban jön létre, és ott is ér véget. A koponyánk otthont ad, de egyben be is határol, és ebből csakis a szavainkkal tudunk időlegesen kitörni. Sokan panaszkodnak az emberi kommunikáció korlátoltságára, de tényleges telepátia nélkül, arra vagyunk kényszerítve, hogy pontatlan, és olykor mélységesen elégtelen szavakat használjunk arra, hogy magunkból valamit továbbadjunk másoknak. Ez az egyetlen eszközünk arra, hogy közel kerüljünk egy másik emberhez.
Nem hiszek abban, hogy gesztusokkal, vagy pillantásokkal többet lehet mondani száz szónál. Annak vagyok a híve, hogy, amit – bár nehezen is – szavakkal ki tudunk fejezni, az tulajdonképp értelmünk, és önmagunk kifejezése. Végső soron pedig mi magunk. És nincs több. Nincs lélek, ami majd a halál után jobban átadja azt, amit életében érzett. Nincs megmagyarázhatatlan szimpátia, és metakommunikációs varázs. Utóbbi különösen túlértékelt. Éppen ezért nem tudjuk a véletlennél jobban megtippelni, ha valaki hazudik.
Nincs semmi, ami az emberi értelmen túl létezne. Ezért embernek lenni azt jelenti, hogy emberi értelemmel rendelkezel. Ha ez megszűnik, akkor megszűnsz embernek lenni.
Ha nem tudsz többé gondolkodni, akkor nem vagy többé. Igen, ez azt is jelenti, hogy a demencia, és az értelmet támadó betegségek, vagy sérülések következtében kialakult agyi állapotok megszüntetik az illetőt. Éppen ebben rejlik az ilyen esetek tragédiája.
Részemről ezt a szomorú valóságot akkor tapasztaltam meg a saját bőrömön, amikor az anyám agyérgörcsöt kapott, és utána teljesen megváltozott. Elvesztett néhány olyan lényeges személyiségjellemzőt, ami miatt gyakorlatilag egy másik emberré vált.
Hasonló jelenségekről számolnak be az Alzheimer-kórral küzdők rokonai, vagy a különböző agyi vagy idegrendszeri sérülésekkel rendelkezők hozzátartozói, és ápolói. Előbbire ajánlom olvasásra a Megmaradt Alice-nek c. könyvet. A filmet viszont nem.
Utóbbira pedig Oliver Sacks könyveit, melyek megjelentek magyarul is.

Az egyetlen fontos filozófiai kérdés
Camus szerint:

az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy értelmes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.

De mi van akkor, ha a válasz „nem, az életnek nincs értelme”?
Az élet értelme egyike azoknak a kérdéseknek, amelyet mindig úgy tesznek fel, mintha létezne rá egységes, örökkévaló válasz, miközben csakis egyéni válaszok lehetségesek. Mivel nincs mindenkinek egy, közös élete, hanem mindenkinek csakis a saját külön élete van, ezért maga a kérdésfelvetés is hibás. Helyesen ez úgy hangzik, hogy „létezik a TE életednek értelme? És ha igen, akkor mi az”? Erre lehet válaszolni. Olyan választ adni, ami mindenkire érvényes, lehetetlen. Még akkor is, ha valami nagyon általános dolgoz mondanál, mint amilyen jóslatokat például a horoszkópok tesznek.
Azok épp azért elégtelenek, mert túlságosan általánosak, és bár alkalmazhatók a saját életünkre, valahogy mégsem tudjuk magunkénak érezni ezeket.

Ezért igenis van olyan ember, aki ezt a kérdést őszintén nemmel tudja megválaszolni. Itt viszont látok egy újabb választóvonalat az emberek közt. Ez pedig a nemet követő mondat. Két lehetőség van ugyanis:
1. Nem, az életemnek nincs értelme. De dolgozok rajta, hogy találjak neki értelmet.
2. Nem, az életemnek nincs értelme. És nem is lesz soha, amíg élek.

Utóbbi, még ha első pillantásra egyesek szerint, egyértelműen öngyilkossági hajlamra utalhat, szerintem nem feltétlen jele annak, hogy valaki meg is akar halni. Rengeteg olyan embert ismerek, akiknek elég csak létezni. Nagyon sokakat nem foglalkoztat aktívan az élet értelmének a keresése. Ők megelégednek azzal, hogy egyik nap követi a másikat. Fiatalságra jön az öregség, és előbb-utóbb talán az elmúlás is. Ezeknek az embereknek az élet értelmének keresése felesleges időpocsékolásnak minősül.

Viszont ott van a másik kategória, aki úgy érzi, hogy az életének nincs értelme, nem is lesz soha, és emiatt szeretne meghalni. Sőt, konkrét halálvágya van.
Ez az a pont, ahol a közvélekedés, és az én véleményem eltér egymástól. Szerintem ugyanis az ilyen embereknek lehetővé kell tenni az elmúlást. A saját elképzelésük szerint, és a lehető legtöbb méltósággal.
Létezni szenvedés. Ha nem akarsz létezni, akkor még inkább az. És senkinek nincs joga életre, és szenvedésre ítélni a másikat.

Reménytelen jövő

A jövőre gondolni, célokat kitűzni, kedvtelésekkel rendelkezni, mindezek abból a feltételezésből származnak, hogy létezik szabadság, akkor is, ha ennek minden tény ellentmond.

A depresszió egyik jelének a kilátástalanságot szokták megnevezni. Ha az illető nem tud terveket készíteni a jövőre vonatkozóan, és nem reménykedik többé abban, hogy a helyzet javulni fog, akkor a szakirodalom szerint erős az öngyilkosság veszélye.
Csak az a gond, hogy ez egyben feltételezi azt is, hogy mindig, minden helyzetre van megoldás, és aki meg akar halni valamiért nem látja tisztán a dolgokat, és a saját életét.

Magára a kilátástalanságra a megoldás az erősebb szociális háló. Ha segítünk egymásnak a bajban, akkor kevesebb lesz az olyan ember, aki öngyilkosságot kell megkíséreljen ahhoz, hogy végre tényleges segítséget kapjon. Mert megkapja anélkül is. Mert hiszünk neki, ha azt mondja, hogy bajban van, és segítségre van szüksége. Ha nem utasítjuk el a gyengeséget, és nem látjuk ezt alapvető, és megbocsájthatatlan bűnnek, akkor nem fogunk embereket úgymond öngyilkosságba kergetni.
És akkor már csak azok maradnak, akiknek tényleges, megoldhatatlan okuk van arra, hogy meg akarjanak szűnni létezni. Mert nem módosult tudatállapotban, nem agyi hiba miatt, nem figyelemfelkeltésből, hanem valós, értelmes okból, ismervén a saját életüket, és a lehetőségeket döntenek úgy, hogy nem akarnak többé létezni. Ezt a fajta saját-élet-beszünetetést igenis el kellene fogadni.

Beszélünk a halálról, és a méltósággal való meghalásról, és beszélünk az öngyilkosság megelőzéséről. De nem beszélünk arról, hogy igenis vannak olyan életek, amelyekre a halál az egyetlen elfogadható válasz. Szerintem ez része az emberi jogoknak, és része az ember öndefinícióhoz való jogának, hogy ne kelljen egy hamis személyt kialakítanod azért, hogy tovább tudj létezni. Valaki más érdekében.
Én ezt inkább hazugságnak nevezném. Hazugságra kényszeríteni valakit, főleg önmagával szemben, csak azért, mert te félsz a haláltól, vagy félsz az illető elvesztésének fájdalmától, akkor is hibás, ha vannak olyanok, akik azt állítják, hogy nekik jobb lett terápia vagy idő múlása után. Mert vannak akiknek sosem lesz jobb. És ezt csakis ők maguk dönthetik el, nem pedig valaki más.

Szabadság
Az ember saját életének ura kell legyen. Különben nem szabad. A szabadság magába foglalja a befejezés feletti kontrollt is. Ha ez nincs, akkor nincs szabadság.
Lehet filozófiai szinten vitatkozni a szabad akarat létezéséről, de ha a saját élet feletti uralmat más emberek akadályozzák, akkor az igenis korlátozása az egyéni szabadságnak. Akkor is, ha ezt az illető érdekének mentsége alatt teszik. Sok más esetben is láttuk, hogy az emberek, vagy a társadalom érdekét ürügynek használják arra, hogy az emberek jogait korlátozzák.
A mögöttes motiváció pedig ugyanúgy a hatalomról szól, és nem az egyén érdekeiről, mint az összes többi visszaélés esetén. Egy állam, vagy egy társadalom ugyanúgy nem döntheti el, hogy mi a legjobb halál egy adott egyén számára, mint ahogy azt sem döntheti el, hogy mi a legjobb politikai jelölt, vagy a legjobb cipő.
Szándékosan egy fontos, és egy triviális párhuzamot mondok. Mert, ha a legfontosabb filozófiai kérdés az öngyilkosság, akkor annak korlátozása a legnagyobb jogszegés, ami létezhet.
Gondolkodjunk azon, miért fogadható el, hogy ezt a jogunkat feladjuk? Majd gondolkodjunk azon, hogy mi jogosít fel minket arra, hogy ezt a jogot bárkitől elvegyük?

 

Kommentelnél? Katt ide.

… mégis mondj igent az életre! | Humanista könyvek

Viktor Frankl könyve a végső életigenlő mű. Szerzője a második világháborús koncentrációs tábori tapasztalatai alapján írta meg a könyvet, és alakította ki logoterápiának nevetett pszichoterápiás modelljét. A könyvben rengeteg borzalmat leír, de közben rendszeresen emlékeztet ara, hogy emberként hogyan kell élni, és viszonyulni akár a legnagyobb veszélyekhez is.

Talán az egyik legerősebbnek tűnő ellenérv, amit a Humanizmus ellen fel lehet hozni az a világ kegyetlensége. Valahogy úgy, hogy könnyű a modern, fejlett világban, a gazdag, privilegizált embereknek Humanizmusról beszélni, de amint nehézségekbe ütközik az ember, a korábbi nemes Humanista kijelentések mindjárt repülnek is. Az … és mégis mondj igent az életre pontosan azt mutatja be, hogyan tartsuk meg emberségünket még a legnagyobb nehézségek, és konkrét életveszély közepette is. Ennek legjobb példája talán a következő történet:

Egyszer például én és a bajtársam a földeken keresztül közelítünk a táborhoz, amelyből röviddel azelőtt szabadultunk; s váratlanul egy szántóhoz érünk, ahol éppen frissen sarjad a vetés. Önkéntelenül kikerülöm a bevetett földet. Ő azonban karomnál fogva megragad és húz magával a szántóföldre. Valami olyasmit dadogok, hogy a friss vetést mégsem kellene letaposni. Ekkor dühbe gurul, szemében gonosz fény villan, haragosan rám tekint, majd rám förmed: „Na ne mondd! Tőlünk tán túl keveset vettek el? Elgázosították a feleségemet és a gyerekemet – hogy másról ne is beszéljünk –, s te meg akarod nekem tiltani, hogy néhány szál zabot letapossak…?” – S az ilyen embereket csak lassan lehet rávezetni arra az egyébként triviális igazságra, hogy senkinek sincs joga igazságtalanságot elkövetni, még annak sem, aki maga igazságtalanság áldozata volt.

Frankl szerint szenvedés közepette a legfontosabb módja annak, hogy megőrizd az emberi méltóságod az, hogy érezd te magad döntesz a saját cselekedeteid fölött. Akkor is, ha ez korlátozott, mert például egy koncentrációs tábor foglya vagy.
A véletlen, és irányíthatatlan sorsba való belenyugvás a reményvesztés, és a biztos halál előjele. Egy másik történetben elmeséli, hogy az egyik fogolytársuknak profetikus álma volt, miszerint egy adott napon fogják a tábort felszabadítani. Ennek gondolata sokáig boldogsággal és erőteljes reménységgel töltötte el az illetőt, annak ellenére, hogy az álmon kívül nem volt semmi alapja erre. Elérkezett a megálmodott dátum, és elmúlt. A várt felszabadítás nem jött el, és ez összetörte az illetőt. A reményvesztettség állapotában lebetegedett, és hamarosan meg is halt. A táborukat később tényleg felszabadították.
Frankl szerint nem az ilyen alaptalan remények az, ami segít, hanem a saját sorsod feletti döntés érzése. Annak a képessége, hogy eldöntsd, hogyan viselkedsz az adott helyzetben, és amennyire lehet irányítod, mi történik veled. Ebből következően tudsz magadnak valódi, értelmes életcélt kialakítani.
Neki például egy kézirat volt az, ami megadta a kontroll, és a konkrét életcél érzését. Még a táborba kerülés előtt kezdett el dolgozni a logoterápia alapjain, és a fogság alatt sokat kockáztatva őrizte a kéziratot. A modellt a szabadulás után dolgozta ki jobban, és ennek része az … és mégis mondj igent az életre is.

Vallásos emberektől sokszor hallhatjuk a kérdést, hogy Isten, és hit nélkül hogyan lehet értelmes életcélja bárkinek? A válasz erre az, hogy ezt az isten-nélküli célt mindenki magának tudja meghatározni. Bár néha használ vallásos hivatkozásokat is, de egyértelműen elmondja, hogy ez a fajta létfontosságú értelem nem csak a hitben található.
A logoterápia szerint értelmet a következő módokon találhatunk:
1. Munka vagy cselekedetek végzése által. Egyesek hivatásuk során találnak értelmet az életüknek, míg mások jótékony munka végzése által.
2. Valaminek a megtapasztalása, vagy valakivel való találkozás, és mély személyes kapcsolat által. Itt a szeretet, és a szerelem kiteljesedésére kell gondolni. Egy másik emberrel való szeretetkapcsolatra.
3. Az elkerülhetetlen szenvedéssel szembeni attitűdünk által. Amikor nem tudjuk a környezetünket vagy helyzetünket megváltoztatni, akkor magunkat változtatjuk meg, és ezáltal találunk értelmet.

A logoterápia alapja, hogy az ember fő érdeke nem az élvezetek gyűjtése, hanem az élet értelmének megtalálása. És bár a könyv, és az elmélet sokat köszönhet Frankl koncentrációs tábori élményeinek mégsem állítja, hogy az értelem megtalálásához szükséges lenne szenvedni. Ezzel a katolikus dogmákra ad alternatívát, amiben a szenvedés központi szerepet játszik.

Egy mindenható lény által meghatározott életcélok, bár elsőre úgy tűnhet, hogy egyszerűsítik a dolgot, hiszen egy mindenható, és ezáltal mindentudó, tévedhetetlen lény parancsai alapján nem lehet hibás az életcél, ennek ellenére azt figyelhetjük meg, hogy az erre alapozott életek nem teljesebbek, és nem boldogabbak, mint mások.
Mi nem vagyunk mindenhatóak, tehát tévedhetetlen lények, ezért nekünk nem muszáj tökéletes életcélt találni. A saját magunk által meghatározott életcél, annak ellenére, hogy életünk során változhat mégis jobb, mert a mi belső életünket tükrözi. Bizonyos szempontból elkerülhetetlen, hogy az életcéljaink idővel változzanak, hiszen mi magunk is változunk, és fejlődünk. Ez nem hiba, hanem egyenesen előny. Változni, és alkalmazkodni jó dolog. Elvégre a koncentrációs tábor elhagyása után nem lehet többé úgy élni, mint ott. És a boldogságra vágyó, és képes ember nem is akar ilyet.

Van még egy fontos gondolat a könyvben, amit szeretnék kiemelni. Frankl szerint minden kornak megvan a maga neurózisa, azaz mentális betegsége. A pszichiátria, és a pszichoterápiák technikákkal próbálták ezeket kezelni, de Frankl szerint itt az ideje, hogy figyelembe vegyük az embert a betegség mögött.
Bár ez a könyv régebb íródott, manapság a trend sajnos abba az irányba mozdult el, hogy gyógyszerekkel, és leginkább kognitív viselkedésterápiával (azaz technikákkal) próbálják kezelni az emberek reakcióit az őket ért élményekre. De az emberek nem véletlenszerűen reagálnak az őket ért hatásokra. Mindazok, az akár túlzottnak tűnő reakciók, amit megfigyelhetünk valamitől származnak. Okuk van. Észben tartva a felelősség gondolatát, és az emberségességet, amikor azt látjuk, hogy valaki nehézségekkel küzd, vagy boldogtalan, akkor mutassunk iránta együttérzést, és ha tudunk, akkor segítsünk neki. Az emberségesség ebben rejlik.
Elvégre, ki az, aki nem szeretne boldog lenni? Ahogy Frankl megállapítja: a boldogság egy állapot. Nem lehet rá törekedni, és nem szándék kérdése. A boldogság akkor jelenik meg, amikor a körülmények megfelelőek, és van oka. Inkább azt kell megtegyük célnak, hogy a boldogság állapotát minél több embernek lehetővé tegyük.

Röviden ezt úgy érhetjük el, hogy nem csak arra törekedünk, hogy a fájdalmat elkerüljük, és az élvezeteket hajszoljuk, hanem igyekezzünk értelmet találni az életünknek. Olyan értelmet, ami túlmutat az alapvető szükségleteinken, és amit cselekedve, másokkal kapcsolódva, vagy pedig önmagunk fejlesztése által tudunk megtapasztalni.
Ennek pontos részletei pedig rajtunk múlnak.

 

Kommentelnél? Katt ide.