Hallgasd meg a posztot itt.
Ritkán beszélünk a gyászról, és ritkán láttatjuk, illetve engedjük látni, ha gyászolunk. Magánügynek, és néha titkos problémának tűnhet. Nincsenek rituálék, támpontok, amelyekre hagyatkozhatunk, ha gyászfolyamaton megyünk át. Sokszor bizonytalanok vagyunk, hogy meddig normális gyászolni, mégis szakmai segítséget, pszichológus, vagy gyászfeldolgozó csoport formájában, nagyon kevesen vesznek igénybe.
A zsidó valláson belül a gyászolás folyamata szigorúan szabályozott, és ritualizált. Eszerint minél hamarabb meg kell szervezni a temetést, annak érdekében, hogy az első sokkos állapot fázisát lezárjuk. Ezt egy egy hetes szigorú gyász időszaka követi, amikor a gyászolók az elhunytra gondolnak. Ennek az időszaknak része a hagyomány, miszerint a gyászházban letakarják a tükröket, hogy a gyászolóknak ne kelljen a saját megtört látványukkal foglalkozni, hanem teljes szívvel az elhunytra tudjanak gondolni. A temetést követő harminc nap már kevésbé szigorúan körülhatárolt szertartásokat ír elő. Végül pedig a temetést követő egy év az idő, ami alatt el szokták elkészíttetni, és felavatni a sírkövet.
A zsidó hitben ezeknek a szertartásoknak a szerepe, hogy segítsék korlátok közé szorítani a fájdalmat, mert hitük szerint még egy erőteljes veszteség esetén is mindig az életet kell választani. Ezt szimbolizálja a hamuba mártott tojás fogyasztása, amely a hagyomány szerint az első étel, amit a gyászházban fogyasztanak. Mivel a tojás folyamatosan továbbgördül, akkor is, ha meg szeretnénk állítani, ezért arra emlékezteti a gyászolókat, hogy az élettel együtt jár a gyász, de mindig elsősorban az élet folytatásával kell törődni.
A buddhista felfogás szerint az emberi szenvedés egyetemes, és törékeny, emberi mivoltunkból fakad. Hitük szerint a mulandóságra nincsen semmiféle gyógyír, és az emberiség hiába igyekszik ezt palástolni. Szerintük ahogy a fájdalomcsillapító sem a fájdalom okát szünteti meg, hanem csak a fájdalmat, ugyanúgy a szenvedés megoldását sem kívül, hanem belül kell keresni. Tanításuk szerint ezt azzal kell kezdeni, hogy megértjük, hogy a szenvedés az élet velejárója, és ezért nem utasítjuk el, és nem próbálunk menekülni előle, hanem mélyreható figyelemmel megismerjük ennek okát.
Továbbá pedig fontos megértenünk azt is, miért próbáljuk megőrizni a kellemes dolgokat, és miért igyekszünk elkerülni a kellemetleneket. Mert csakis ezek tökéletes megértése által válhatunk valóban szabaddá, és csakis így tudjuk felvértezni magunkat a szenvedéssel szemben.
A buddhista tanítás szerint ezek alapja a szilárd erényeken nyugvó jó tettek cselekedete, és a tudat feletti uralom. Utóbbi segítségével az ember rájön, hogy az állandónak tartott dolgok, mint például az énkép, valójában viszonylagosak, és mulandók.
Amikor az ember képessé válik arra, hogy ezeket az ábrándképeket önmagáról, és a világról elengedje, akkor tudja végigjárni a teljes felszabaduláshoz vezető utat.
A hinduk szerint a mélyen megélt gyász és fájdalom a szeretet miatt van, amit a másik ember iránt érzünk, és ez egy nemes, emberi érzés, amit nem szabad elfojtani. Szerintük ezek az érzések a lelki természetünkből fakadnak. Szeretteink elvesztésekor mély űr keletkezik, amit nem tudunk mindennapi módon pótolni, és nem is kell.
Hiszik, hogy mivel Isten lelki teremtményei vagyunk, ezért alaptermészetünk a boldogság, de mivel ezt a földi létben nem gyakoroljuk, ezért legtöbbször ennek hiányában kompenzáló dolgokat teszünk. De ezek tévesek, mert ez a hiány mindaddig nem pótolható, amíg nem elevenítjük fel az Istennel való kapcsolatunkat. Ebben tudunk ugyanis rájönni, hogy az Istenhez fűződő örök, szeretetteli viszony az egyetlen, amire szükségünk van, és ez lesz az egyetlen, amire vágyakozunk majd. Így tudunk elégedettek lenni az emberei kapcsolatainkkal, mert megtapasztaljuk az egységet, és az összhangot Istennel.
Gyász esetén a hinduk ajánlják, hogy a hívők a gyászolóval együtt azért imádkozzanak, hogy Isten bocsássa meg a bűnöket, segítsen elvenni a karmát amely ehhez a világhoz köt, és áldjon meg az istenszeretet megtapasztalásával.
A keresztények szerint a gyászolót a legjobban azzal tudjuk segíteni, ha mellette vagyunk, és emlékeztetjük őt az életen túli szakrális világra. Szerintük ennek a léte az egyetlen, ami gyász esetén vigasz nyújthat. Hitükben ez nem csupán szó, hanem ígéret, és ennek kimondása szakrális tett, amely összeköti a földi életet az éggel.
Azt tartják, hogy a gyászban benne kell lenni, a fájdalmakat meg kell élni, és az elmúlást el kell fogadni. De ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy mindezeken kívül létezik egy nagyobb valóság, amiben Isten szeretete az örök élet ígéretével nyújt vigaszt. A gyászoló támogatásával pedig Isten szeretetét mutatjuk fel, és a helyes cél felé fordítjuk őt.
Az iszlám hitben a földi lét csupán az élet egyik szakasza, és az élet és a halál csupán kapuk, amelyeken az ember az Isten által megszabott időben kell átlépjen. Hitük szerint minden, ami történik csakis Isten akaratával összhangban lehetséges. Beleértve minden találkozást, és minden elválást is. Ezért az embernek el kell fogadnia Isten akaratát, és arra kell törekedjen, hogy képességeihez, és lehetőségeihez mérten jót tegyen.
A muszlimok hiszik, hogy az élet soha nem felesleges, és az embernek bíznia kell Isten bölcsességében. Éppen ezért az embernek ki kell használni az életben rejlő lehetőségeket, mert a hosszú élet több jótettre ad lehetőséget. De ugyanakkor hiszik, hogy nem az a fontos, hogy meddig él egy ember, hanem hogy milyenek a tettei, mert ezekről el kell majd számolnia Isten (Allah) előtt, és ezek alapján kapja meg a Paradicsom jutalmát, vagy a Pokol büntetését.
Talán a legfontosabb kérdés, amit nem hívőként, és humanistaként meg kell válaszolnunk az, hogy hogyan lehet elviselni a gyászt a vallás támasza nélkül? Hogyan lehet kibírni a fájdalmat az örök élet, és a halál utáni találkozás ígérete nélkül?
A vallásos válaszok bár megnyugtatónak hangozhatnak, de a humanisták szerint ezek téves, és hazug ígéretek csupán. Kedvesebbnek tűnhet azt mondani, hogy a halál csupán egy átmenet, és az élet nem csupán a földi létre korlátozódik, hanem van egy másvilág, vagy egy újabb lehetőség, amelyben a dolgok jobban alakulnak majd, de semmilyen okunk nincs azt hinni, hogy ezek a dolgok az emberek vágyain kívül valóban léteznek.
De miben találhat vigaszt akkor egy nem hívő?
A humanisták, a buddhista tanításokhoz hasonlóan először is megpróbálják megérteni, hogy a dolgok miért és hogyan történnek. Ehhez a tudományt hívják segítségnek. Igyekeznek megérteni, hogyan működik a testünk, és miért történnek úgy a dolgok ahogy azokat megtapasztaljuk.
De a vallásoktól eltérően ezeket a megfigyeléseket nem egészítik ki egy kívánatosabbnak tűnő, vagy igazságosabbnak hangzó magyarázattal, hanem megpróbálnak következtetéseket levonni arra vonatkozóan, hogy mit jelent a halandóság elkerülhetetlensége. Ebben legtöbbször a filozófiát hívják segítségül. És bár a gyászra való reflexió önmagában nem szünteti meg a fájdalmat, amit a gyász során érzünk, de kezelhetőbbé, és könnyebben elfogadhatóvá teszi azt.
A humanisták szerint mindenkinek el kell gondolkodni azon, mi számít erkölcsös, és teljes életnek, mivel ez egy olyan alapvető kérdés, amivel mindenki szembesül a saját vagy a szerettei halálával kapcsolatban.
A halál elkerülhetetlensége, és véglegessége miatt, a humanisták inkább az élet minőségére, és az egyén kapcsolataira, és tapasztalataira koncentrálnak. Fontosnak tartják, hogy ez minél több embernek a lehető legteljesebb, és boldogabb legyen, mert azt gondolják, hogy egy teljes élet végén a halál nem tragédia, hanem csak egy végpont. Ha pedig a szeretteink elvesztéséről van szó, akkor az ők boldog, és kiteljesült életére emlékezve elvesztésük fájdalma is enyhébb lehet, tudva, hogy amíg éltek addig boldog, és tartalmas kapcsolatokban, és jó élményekben volt részük.
Többen abban a gondolatban találnak vigaszt, hogy a halál semmiben sem különböztethető meg a születés előtti nem-léttől. Szubjektív szempontból halottnak lenni semmiben nem más, mint álom nélkül aludni, vagy a születés előtt. Éppen ezért ez az állapot nem fájdalmas, és nem ijesztő.
De ugyanakkor sok ateista, és nem hívő gyakran valójában letagadja a halált azáltal, hogy más kérdések felé fordítja a figyelmét. Mint például a társadalmi igazságosság, a politikai aktivizmus, vagy hasonlók. A humanisták szerint ez a haláltól való félelem, és a gyász fájdalmától való félelem miatt van.
Szerintük az életben a gyász egy elkerülhetetlen érzés, és éppen ezért természetes része az emberi létnek. Annak a jele, hogy szerettünk, és a gyász természetes emberi reakció veszteségekre. Éppen ezért nem szabad letagadni vagy elfojtani.
A humanisták szerint a halál egy természetes folyamat. Az elménk, és önmagunk nem független a fizikai testünktől, és ezek nem tudnak egymás nélkül létezni. Ezért, amikor a testünk megszűnik létezni, akkor mi magunk is megszűnünk. Ennek elfogadása egy olyan mélyen személyes kérdés, amivel mindenkinek meg kell küzdenie. És még akkor is, ha a saját halálunkat el tudjuk fogadni, az életben elkerülhetetlenül felmerül a gyász kérdése is, mert előbb-utóbb mindannyian szembesülünk a szeretteink halálával.
Ebben a helyzetben a következő dolgokat fontos figyelembe venni:
A gyásszal egyenesen szembe kell nézni, mert a tagadással több kárt okozunk. Nem kell félnünk ettől az érzéstől, mert ez természetes reakció a veszteségre.
Mint minden érzés a gyász is hullámzásokon megy át, és néha erősebb, máskor meg gyengébb. De nem kell tartanunk tőle, hanem meg kell engednünk magunknak, hogy ezeket az érzéseket megtapasztaljuk, annak érdekében, hogy tovább tudjunk lépni ebből a sokszor bénító fájdalmas érzelmi helyzetből, amelybe a gyász vet minket.
A halál elkerülhetetlen, és nincs senki akire vagy amire haragudni lehet érte. A humanisták szerint a helytelen célpont felé irányított harag, mint például Isten vagy a sors, avagy a karma hibáztatása a szeretteink elvesztéséért egy, a halállal és a gyásszal való hibás megküzdés jele, és valójában hátráltat a gyász feldolgozásában.
A gyászfolyamat során újra meg kell tanulnunk élni. Ez önmagában lehet egy értelmes cél, még akkor is, amikor a veszteség miatt úgy tűnhet, hogy nem létezhet értelmes cél többé.
A gyász feldolgozásának során kérjünk segítséget szakembertől, vagy pedig csatlakozzunk egy gyászfeldolgozó csoporthoz. A hosszas gyász nagyon hasonló a depresszióhoz, és éppen ezért komolyan kell venni, és az ebben szenvedőnek valós segítséget kell nyújtani, amit a humanisták szerint a majdani, halál utáni boldogság ígérete nem képes nyújtani.
Ilyenkor fontos, hogy ehhez egy szekuláris, nem egyházi csoportot keressünk, mert a vallásos csoportokban elhangzó dolgok felkavaróak, sőt károsak lehetnek azok számára, akik nem hisznek már eleve ezekben a magyarázatokban. Ez pedig hátráltathatja a gyász feldolgozásának folyamatát, és akadályozhatja az embert abban, hogy visszaszerezze a saját élete feletti kontrollt.
A gyászra adott vallásos válaszok többféleképpen hátráltatják a gyászfolyamatot.
Egyes vallásos válaszok egyszerűen letagadják a veszteség miatti érzéseinket. Azt mondják, hogy függetlenül attól, miét érzünk valójában minden rendben van, vagy lesz, és a saját halálunk után ismét találkozni tudunk a szeretteinkkel. Ezáltal megtagadják a gyászoló által érzett jogos veszteség, és bizonytalanság érzését. Pedig az életben nem az a cél, hogy tökéletesen biztonságban, és jól legyünk, hanem hogy elég biztonságban érezzük magunkat, és elég jól legyünk. A tökéletes biztonság állapota egyben nagyon steril lenne, mert nincs benne semmi váratlan, vagy érdekes. A bizonytalanság szomorúsághoz is vezethet, mint például egy szerettünk elvesztése, de ugyanakkor ettől lehetséges, hogy más emberekkel alakítsunk ki új kapcsolatokat, vagy segítsünk egymásnak. A váratlan dolgok azok, amelyek érdekessé, és élni érdemessé teszik az életet.
Valamint a másvilág ígéretével a vallások egy hibás megoldást kínálnak a halál, és a gyász kérdésére. A humanisták szerint a másvilág gondolata bár elsőre vigasztalónak tűnhet, de ugyanakkor arra is használható, hogy a problémáinkkal való megküzdést, és a felelősségvállalást elkerüljük. Vannak, akik nehézségek esetén a halál utáni jobb életbe vetik a reményt mintsem abba, hogy a tetteikkel, vagy a cselekedeteik megváltoztatásával még most jobbá tegyék az életüket vagy a világot. Ez akár oda is vezethet, hogy egy szenvedéssel teli élethelyzetben maradnak, várva a megváltó halált, és az azt követő boldogabb életet, és így soha nem élnek igazán. A halál utáni boldogság várásával ezek az emberek elveszítik a lehetőséget a gyógyulásra, és a boldog életre. A humanisták szerint nem kell várni, hogy valamikor majd boldog leszel, hanem lehet konkrét lépéseket kell tenni azért, hogy ez megtörténjen. Ha pedig feldolgozod a gyászt, akkor tovább tudsz lépni. Ez persze nem jelenti azt, hogy az elvesztett szerettünkre nem emlékezünk többé. A humanisták szerint ugyanis az egyetlen valós módja a fizikai halálunk utáni továbblétezésünknek az a hatás, amit mások életére tettünk. És éppen ezért fontos, hogy milyen életet élünk, és milyen minőségű kapcsolatokat alakítunk ki az életünk során. Hatásunk másokra ugyanis a halálunk után is továbbgyűrűzik. Itt nem csupán arra kell gondolni, hogy a szeretteink emlékeiben tovább létezünk, hanem arra is, ahogy a világra hatottunk a tetteink, és a teljes személyiségünk által. Éppen ezért a legfontosabb, amit tehetünk, hogy egy teljes, etikus, és emberhez méltó életet igyekszünk élni, amíg erre lehetőségünk van.
Források
Topić Peratović, N. (2014). Humanism for Children (1st ed.) Center for Civil Courage, Zagreb
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (1st ed.) Central könyvek, Budapest
Death, Mourning, And Humanism: A Personal Reflection
Natural Grief: A Humanist Perspective
Secular Grief Library
Secular Grief, and the Loss of Stability and Safety
Segítség a gyászban
5 Ways To Comfort an Atheist
Így tudunk segíteni a traumát átélteknek
Szemben a Nappal
Real Stages of Grief
Kommentelnél? Katt ide.
Humanista Élet 