Halálközeli élmények | Humanista válaszok

Kommentelnél? Katt ide.

A klinikai halál állapotának megtapasztalása utáni beszámolókat halálközeli élményeknek hívjuk.
Egyes kutatások szerint a szívleállás következtében bekövetkező klinikai halált megtapasztalt emberek körében kb. 40% azok aránya, akik azt állítják emlékeik vannak a halál pillanata utáni időről. Kutató orvosok szerint sokkal több embernek vannak hasonló élményei, de a klinikai halált kiváltó esemény miatt az agyuk is sérül, ezért nem tudják előhívni az ezzel kapcsolatos emlékeiket.
Sokat vitatott kutatások kapcsolódnak a jelenséghez, és általában vannak bizonyos állandó elemei, mint a testenkívüliség élménye, egy sötét alagúton való áthaladás, az életfilm megtekintése, vagy elhunyt szeretteikkel való találkozás.

A buddhisták szerint a tapasztalás nem szűnik meg a halállal, ezért a halálközeli élményeket magától értetődőnek tartják. Azt gondolják, hogy minden vallás helyesen állítja, hogy a halállal nem szűnik meg a létezés. Szerintük egy élet, és a következő újjászületés közt létezik egy köztes lét, és a halálközeli élmények ennek megtapasztalását jelentik.
Hitükben az alvás a „kis halál”. Ezért a halálközeli élményeket a két ébrenlét (két létezés) közti állapothoz hasonlónak tartják, és azt gondolják, hogy ezek hasonlítanak az alváshoz. Azt gondolják, hogy éppen azért szükséges még ebben az életben elérni a megvilágosodást, mert különben az illető csak a köznapi halálélményt tapasztalja meg. Amely nem sokban különbözik az alvástól, és az álomvilág mentapasztalásától.
Továbbá pedig, a buddhisták szerint egyes, magas szintű meditációk révén szintén megtapasztalhatók ehhez hasonló élmények. Mivel a halálközeli élményt megélt illető visszatér, ezért a buddhisták szerint valójában nem hal meg, és ezek a beszámolók csupán a halál folyamatának leírására hasznosak.

Hasonló módon a zsidó hit szerint az alvás a halál egy hatvanad része. Ezért a halálközeli élményeket ők is az alváshoz hasonlítják. A vallás előírásai szerint alvás után kötelező kezet mosni, mert alvás közben a testhez tisztátlanság tapad, és a lélek megtisztulva tér vissza az alvás állapotából.
Egyes zsidók szerint a halálközeli élmények azért szükségesek, mert aki ebből visszatér, az megtapasztalt egy pozitív világot, ezáltal pedig könnyebben el tudja viselni az e világi megpróbáltatásokat.
A rabbinikus hagyományban léteznek beszámolók olyan halálból visszatért személyektől, akik ebben az állapotban egy fordított világot tapasztaltak meg. Melyben a földi létben hatalmon levők lekerültek, és akik itt lent voltak, ott a csúcsra kerültek.
Szerintük ez egy tiszta világot jelent, és ennek megtapasztalása nagyszerű dolog. Értékesnek tartják az ilyen élményeket, mivel az ezen átment illető nagyobb tisztelettel van az élet iránt, és rájön, hogy az élet milyen értékes.

A hinduizmus szerint nem vagyunk azonosak a testünkkel, hanem örök lelkek vagyunk, melynek a test olyan, mint a testnek a ruha. Szerintük a lélek Istenhez hasonló, tehát örök, tudással rendelkezik, és boldogsággal teljes. Miközben a test ennek ellentéte: halandó, tudatlan, és boldogtalan, mivel szenvednie kell.
A hinduk a lélekvándorlásban hisznek, és hiszik, hogy ez az álom során is megtörténik. Hitükben a lélek ilyenkor is elhagyja a testet, és akár egy másik dimenzióban levő élményeket is megtapasztalhat.
A halálközeli élményekhez hasonlónak tartják azokat a beszámolókat, melyben kisgyerekek az előző életükről számolnak be, vagy olyan nyelvet beszélnek, amit életükben nem hallottak. Szerintük mindezek annak a bizonyítéka, hogy a lélek a testet, mint egy ruhát leveti, és életről-életre váltogatja.

A keresztények hisznek abban, hogy létezik Mennyország és Pokol, és ennek csírái már a földi létben is jelen vannak. Szerintük a halálközeli élmények ebbe engednek bepillantást.
Egyes keresztények szerint, az isteni szeretet miatt a földi lét, és a pokol közt nincs átjárás, míg a Mennyország és a föld közt viszont van. Pontosan azért, hogy az üdvösség, és az isteni boldogság jelét adják az embereknek, valamilyen okból.
A halálközeli élmények szerintük azt a célt szolgálják, hogy az ezt megtapasztaló személy átértékelje az életét, és a kapott meglátás által úgy saját magának, mint másoknak a mennyország létének hitelességét képviselje.
Hasonló jelenségnek tartják a látomásokat, vagy más, a földi lét, és a Mennyország közti kapcsolat fölvillanását. Hiszik, hogy ezek a dolgok egészséges, vagy élő szent emberek számára halálközeli állapot nélkül is elérhetők.

Az iszlám szerint a test, és a lélek együttesen alkotják az embert. Élete során az ember lelke, és teste különböző kapcsolatban állnak egymással. Halálnak azt az állapotot tartják, amikor a lélek véglegesen eltávozik a testből, és nem tér vissza. Szerintük az öntudatlanság állapota nem jelenti az élet végét, ezért ezeket, illetve az alvást nem tartják valódi halálnak. Viszont hiszik, hogy ezekből is csakis Isten akaratából térhet vissza valaki.
Az alvás állapotában tapasztalt dolgoknak szerintük három forrása lehet: Isten, az alvó korábbi tapasztalatai, vagy a sátán. Ezek közt a különbséget úgy lehet felismerni, hogy az Istentől származó igaz álom nem ellenkezik a vallás hittételeivel, és a próféták szavaival. A korábbi élmények és tapasztalatok okozzák a zavaros, és összefüggéstelen álmokat. A sátántól származó álmok viszont veszélyesek, mert tévútra vihetik az embert, azáltal, hogy más dolgokban kezd hinni, mint Isten, és ugyanakkor lehangoltságot, és reménytelenséget adnak neki.
A halálközeli élményeket nem tartják szükségesnek a Mennyország bizonyítására, mert ennek létét a próféták hirdették, és ezt ők elégségesnek tarják.

A humanisták nem hisznek a lélekben, és nem hiszik, hogy létezik élet a halál után. Ezért a halálközeli élményeket szekptikusan közelítik meg, és a tudományos magyarázatokat részesítik előnyben. Eszerint pedig létező jelenségről van szó, tehát a humanisták nem tagadják, hogy egyesek tényleg megtapasztaltak valamit, hanem csupán azt kérdőjelezik meg, hogy ez miért és hogyan következett be.
Nem fogadják el azokat az állításokat, melyek szerint ez a lélek vagy egy halál utáni lét bizonyítéka lenne. Azt gondolják, hogy ezek a magyarázatok tévesek, mert már létező másvilág képét vetítik rá ezekre az élményekre, és amelyre az agy működési módja sokkal jobb magyarázat. Mivel a teljes emberi tapasztalat az agyban játszódik le, ezért valószínűbb, hogy a halálközeli élményekre az agy tanulmányozása fog választ adni, nem pedig a misztikusok, vagy a vallások.

Léteznek ateisták, akik maguk is megtapasztalták a klinikai halál állapotát. És akik nemhogy a másvilág bizonyítékát látják ebben, hanem épp ellenkezőleg, annak a jelét, hogy a halál után nincs semmi. Vannak akik úgy írják le az élményt, mint az álom nélküli alvás állapotát.
Mások, mint például egy nő, aki hetekig kómában volt, és az élet és a halál állapota közt lebegett egy betegség miatt, álomszerű állapotként írja le ezt. Ennek során egy bizarr álmot élt át folyamatosan, amiben fagyit evett. Egyikük sem számol be rég halott szeretteikkel, vagy vallásos figurákkal való találkozásról.

Napjainkban, a tudomány egyre erősebb térnyerésével a halálközeli élmények irodalma is egyre inkább próbál tudományos lenni.
Magát a jelenséget persze érdemes tanulmányozni, mert minél többet tudunk arról, hogyan működik a testünk akár az ilyen határhelyzetekben is, annál jobban tudunk segíteni az idős, beteg, vagy halálhoz közel levő embertársainkon. Az orvoslás egyik legfőbb célja pedig pontosan az, hogy enyhítse a fájdalmat, és megakadályozza a halált.
A kortárs halálközeli élmények irodalmában sokszor láthatjuk, hogy ezek csupán a tudomány külsőségeit használják már létező, vallásos magyarázatok alátámasztására. Azok, akik ebben hisznek nem riadnak vissza a torzítástól, sőt még a hazugságoktól sem. Így láthatunk hívő idegsebész által írt könyveket a sikerlistákon, de láthatjuk azt is, ahogy egy kisgyerek halálközeli élményét használják az érte felelős felnőttek arra, hogy a saját halállal kapcsolatos véleményüket népszerűsítsék. Az első példában az orvostudományhoz kapcsolódó szakma hitelessége, míg a második esetben pedig a gyermeki naiv igazmondás kellene hitelt adjon ezeknek az állításoknak. Mindez a bizonyítékok helyett.
Ugyanakkor ezek a könyvek mindig sajátosan értelmezik a halálközeli élményekkel kapcsolatos információinkat, és csak azokat veszik figyelembe, amelyek a létező vallásos hitüket támasztják alá. Ez pedig pontosan az ellentéte annak, ahogy a tudományos bizonyítékok működnek. A tudományban ugyanis nem egy adott következtetést próbálnak alátámasztani a tudósok, hanem épp ellenkezőleg, azt cáfolni próbálják. Ha pedig ez nem sikerül, az jó indok arra, hogy az állítás helyességét elfogadjuk.
Ez nem mondható el azokról, akik a halálközeli élményekkel kapcsolatos kutatásokból csak bizonyos dolgokat emelnek ki, vagy pedig egyes kutatásokra fókuszának. Ennek érdekében sokszor egyenesen rossz minőségű, vagy alacsony létszámú kutatásokat kell használjanak, amelyek nemhogy gyenge bizonyító erejűek, hanem sokszor egyenesen tévesek.

Általánosságban kijelenthetjük, hogy annak ellenére, hogy a halálközeli élményeket világszerte hosszú ideje tanulmányozzák, ezekből a kutatásokból eddig még nem derült ki semmi rendkívüli, vagy a létező biológiai, és orvosi tudásunknak ellentmondó dolog. És eddig még senkinek nem sikerült ezáltal bizonyítékot találnia a halál utáni életre.
Bár rendszeresen íródnak újságsikkek olyan szenzációs címekkel, mint „tudományosan bizonyították, hogy van élet a halál után”, ha közelebbről vizsgáljuk ezeket az állításokat, akkor láthatjuk, hogy erről szó sincs.
Ezért a humanisták, bár elismerik, hogy a halálközeli élményeknek erőteljes hatása lehet az ezt megtapasztaló ember életére, de mégsem fogadják el ezeket, mint bizonyítékot a másvilág, vagy a lélek létezésére. Szerintük ezek az élmények inkább az agy komplexitására jelentenek bizonyítékot, mintsem a természetfelettire.
Azt gondolják, hogy a halál tudatosítása tényleg mélyen megrázó lehet egyesek számára. De ugyanakkor például a halálos betegséggel diagnosztizált embereknek is hasonló élményben van részük, anélkül, hogy megközelítenék a klinikai halál állapotát. A humanisták szerint a mély személyes tapasztalatok nem jelentenek elegendő indokot arra, hogy az ilyen élmények vizsgálata során kevésbé legyünk tudományosak, és a bizonyíték terhét enyhítsük. Épp ellenkezőleg, ez még tüzetesebb vizsgálatra, és még erőteljesebb kíváncsiságra kellene sarkalljon minket, mert hiszen egyértelmű, hogy létező élményekről van szó. Csupán az a kérdés, hogy ezeket hogyan magyarázzuk.
A humanisták szerint ezeket a dolgokat nem kell, sőt nem szabad, már meglevő vallásos elképzelések keretében értelmezni, mert ez csakis hamis útra vezethet minket. A létező világ megértéséhez pedig a valóság megértésére kell törekednünk. Annak pedig része a halál, és az elmúlás.
A humanisták szerint elsősorban ennek a valóságát kell elfogadnunk, és csak azután leszünk képesek megismerni a világot, hogy nyitottá tudunk válni azokra az esetleg kellemetlen, vagy szomorúságot okozó dolgokra is, melyek ezzel kapcsolatosak. Szerintük a halál, bár lehet szomorú, és több mint valószínű, hogy végleges, de ez nem teszi semmissé az addigi létünket. És hibás lenne tagadni ennek valóságát csupán azért, mert ez ijesztő számunkra.

Források
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (1st ed.) Central könyvek, Budapest
Halálközeli élmény (Wikipedia)
Tudományosan bizonyították, hogy van élet a halál után
Near Death Experiences & the Medical Literature
What is at the end of the tunnel?
Ilyen halottnak lenni egy férfi szerint, aki meghalt egy kis időre
Covert Cognition: My So-Called Near-Death Experience
Heaven is Not for Real
The Science of Near-Death Experiences
The Death of “Near Death”: Even If Heaven Is Real, You Aren t Seeing It
Science On the Edge of Life

Gran Torino | Humanista filmek

Walt Kowalski, az egykori koreai veterán története az öregségről, és a halál elfogadásáról szól. De nagyon amerikai módon.

A cikk cselekményleírást tartalmaz.

Kowalski úr – ahogy ragaszkodik hozzá, hogy szólítsák – egy régi vágású férfi, aki felesége halála után ráeszmél, hogy egyedüli fehérként maradt a környéken ahol a feleségével és a családjával az életüket töltötték.
Néha meglátogatja ugyan a Janovich atya, akit a felesége, még halála előtt, bízott meg azzal, hogy vigyázzon a férjére. Kowalski viszont nem hajlandó komolyan venni az atyát, a papi öltözete ellenére, mert túlságosan fiatalnak és tapasztalatlannak tartja.
Meg úgy általában rendkívül morcos. Morog a családjával, mert az unokái tiszteletlenek, és csak az érdekli őket, hogy mikor fog meghalni, és mit örökölnek majd tőle. Morog magában, vagy néha a kutyájához intézve a szavait, a sok nem fehér szomszéddal kapcsolatban. Morog, de ezúttal bajtársias kacsintással a fodrászával, akivel vaskos rasszista, és agresszív macsó szócsatákat vívnak.
Közben meg tényleg rendkívüli kézügyességű, és önálló ember. Jó állapotban tartja a házát, és többek közt a büszkeségének számító, címbeli Gran Torino autóját.
Majd egy este zajra ébred, és rajtakapja a szomszéd fiút, amint az megpróbálja ellopni az autót. Nem akárhogy, hanem egy jókora puskával üldözi el a fiút, és majdhogynem tényleg rá is lő.
Később a fiúval különös, mentori, vagy inkább apai kapcsolatot alakít ki.
Mindeközben pedig tombol körülöttük az amerikai gettó, ami majdnem beszippantja a fiút.
Kowalski rájön, hogy a fiúnak nincs sok esélye egyedül szembeszállni a közössége nyomásával, és előbb-utóbb ő is bandatagként, vagy börtönben, esetleg holtan végzi.
Ahogy az idős férfi egyre jobban megnyílik a túlságosan barátságos, és nők által dominált vietnami származású szomszédai társaságában, egyre egyértelműbbé válik, hogy a morcos öregember szerep csak egy álarc, amit azért visel, hogy a koreai háborúban megélt, és fel nem dolgozott borzalmakat palástolja.
A film csúcspontján, ezt konkrétan meg is mondja Thao-nak, akit addig arra tanított, hogy hogyan legyen igazi macsó amerikai férfi. Elmondja, hogy az a fajta valódi férfiasság, amikor ölésben csúcsosodik ki, tulajdonképpen múlhatatlan sebet jelent, és ezért nem javasolja neki, hogy a bosszút hajszolja.
Mivel rájött, hogy a helyzet részben az ő beavatkozása miatt mérgesedett el, és ezáltal a fiú családját a banda soha nem fogja békén hagyni, ezért úgy dönt, hogy feláldozza magát annak érdekében, hogy a fiút, és a nővérét megvédje a gettóélettől.
Bár még mindig nagyon amerikaias stílusban, de ezúttal nem a megszokott magányos hős, egyedül bosszút áll vonalon végződik a történet. A banda csak az agresszió nyelvét beszéli, és ezért, amikor Kowalski megjelenik a házuk előtt, annak ellenére, hogy tényleg fegyvertelen, mégis brutálisan meggyilkolják. Tulajdonképpen egyfajta modern véráldozatot látunk.
A nagy tett előtt még meglátogatja a papot, és hosszú idő után először gyón neki. Majd feláldoztatik a jövő generáció érdekében. Hogy ők élni tudjanak.

A film sok szempontból egy vallástalan misztikum. Nincsenek benne természetfeletti elemek, bár a nyolcvan éves öregember meglepő vitalitása is eléggé hihetetlen, de ez még elfogadhatjuk.
Ami viszont nagyon hasonló a filmben, és sok vallás példabeszédeiben az viszont a mód, ahogy a szereplőket felépíti, és a példák, amit a segítségükkel bemutat.
Van gyarlóság, kegyetlenség, ellenségeskedés, de van barátság, és alázat is. A végén pedig a végső szembesülés a főhős saját halálával.
A film felénél Kowalski rájön, hogy komolyan beteg, és elmegy egy orvoshoz, aki valamilyen ki nem mondott, de elég komolynak tűnő betegséget diagnosztizál nála.
Eredetileg azért választottam a filmet, mert az öregedéssel, és az elmúlással foglalkozik. Viszont ez a konkrét film egy nagyon jó példája annak, hogy egyesek úgy küzdenek meg a halálfélelemmel, hogy tagadják annak valóságát. Csak rendkívüli helyzetben, és magához a halálhoz nagyon közel ismerik el, hogy félnek, és, hogy a dolgok fájdalmasak.
Kowalski végig úgy tesz, mintha nem lenne beteg, mintha nem érezne fájdalmat, és mintha nem érezne szeretetet sem senki iránt. Csak a Gran Torinoja iránt.
Nincs egyértelműen kimondva, de én azért azt mondanám, hogy a végső áldozat meghozatalával kapcsolatos döntésben az is közrejátszott, hogy a volt katona nem akart vért köhögve, ágyban, párnák közt meghalni. Méltóbbnak érezte az erőszakos, golyó általi halált. Mert az egy olyan félelem volt, amit már ismert, és amivel szembe tudott nézni.

Különösen érdekes látni ezt egy olyan színésszel, és egyben rendezővel, aki fiatalabb korában a legférfiasabb, és legamerikaibb filmes szerepeket játszotta. A keménykezű western hőst. Az új évezredben, megöregedve pedig eljutott arra a pontra, hogy nem a gyorsabb, és nagyobb pisztolyt látja megoldásnak, hanem az önfeláldozást. Többször használja a morcos kinézetét, és viselkedését annak érdekében, hogy megvédjen másokat. Mint amikor megvédi a szomszéd lányt az őt zaklatóktól, vagy a fiút a saját bosszúvágya által okozott elvakult dühtől, ami megpecsételné a hátralevő életét.
Jó dolog látni ezt a fejlődést, viszont szomorú, és egyben ijesztő látni a modern, extrém erőszakosságot, ami viszont a közösségben megjelenik.
Az ellenfél képe még mindig kicsit felületes, viszont az áldozatok már valóságosabbak. Sue, a szomszéd lány, nem csupán a megmentésre váró kis hölgy, hanem egy okos, kedves lány, aki tudatában van annak, milyen közegben él, és akit a saját közössége tör meg. A lány karaktere, bár néha klisékben beszél, és nem soha nem derül ki honnan ered hirtelen szimpátiája a morcos öregúrral szemben, mégis egész jól kidolgozott, és öröm nézni.

A film felvet egy nehéz, és ijesztő témát, de az én ízlésemnek, és az én tudásomnak túlságosan is individualista-alapú választ ad. Kowalski, annak ellenére, hogy csak rövid ideig volt tulajdonképpen a környék kis híressége, önfeláldozásával olyan hatás tud kiváltani, amit maga a közösség addig valahogy nem tudott megvalósítani. Amerikai film esetén, különösen a faji együttélés konfliktusainak ennyire erőteljes hangsúlyozása mellett, különösen problematikus a végén az az állítás, hogy miután Kowalski-t meggyilkolja a környék lakói hirtelen hajlandók tanúskodni a banda ellen. Mindegy, hogy ez azért van, mert hirtelen mindenki annyira megkedvelte az öreg Kowalski-t, vagy pedig azért, mert a hatóságok jobban foglalkoznak egy fehér ember meggyilkolásával, mint egy vietnami lány megerőszakolásával. A kontextusban, ahol a film játszódik azt mondani, hogy a veterán, régimódi, fehér férfi beavatkozására van szükség, annak érdekében, hogy a dolgok jóra forduljanak enyhén szólva is problémás.
A közösségek problémái, és a gettósodás ennél sokkal nehezebb, és sokkal inkább társadalmi szintű kérdés, nem pedig egyéni hősöket igénylő mese.
Kicsit elszalasztott lehetőségnek érzem, hogy az öregedéssel, és a halállal való szembesülés helyett egy ilyen modern amerikai legendát láthatunk csupán.
James Baldwin, afroamerikai író, aki sokat írt a faji megkülönböztetésről, és annak gyökereiről úgy fogalmaz, hogy az amerikai művészet, amit a fehér készítenek, és amelyben szerepel más faji hovatartozású ember mind sántít egy kicsit. Mert az amerikai kultúrában nincs feldolgozva a rabszolgaság történelmi ténye. A fehér embernek szüksége van arra, hogy illúziókat építsen, és hazudjon magának arról a világról, amiben él. Ezért van szüksége többek közt a néger fogalmára is, amire rávetíthet mindenféle hamis előítéletet, és vágyat is.

A fiktív Kowalski figurájában megtestesülő élő amerikai legendának pedig arra van szüksége, hogy tagadja a saját halandóságát. Mert nem tudja, hogyan nézzen szembe vele. A kultúrában, amiben él, a halállal kapcsolatos hagyomány abban merül ki, hogy a hiszékeny öregasszonyok reményért járnak a templomba, és zöldfülű fiatal papok prédikálnak a halálról. Egy igazi férfi viszont, miután tanúja volt bajtársai tömeges pusztulásának, és ő maga is gyilkolt, nem tud mást tenni, mint letagadni, hogy fél az elmúlástól. Ő nem törhet meg, annak ellenére, hogy megtörték a háborúban. Neki helyt kell állnia, és igazi férfiként, agresszív pózt kell felvennie, hogy megvédje magát, és szeretteit a fájdalomtól.

Talán ez még szomorúbbá is teszi a történetet.

Kommentelnél? Katt ide.

Sziszüphosz mítosza|Humanista könyvek

Filozófiai tanulmánygyűjtemény a Nobel-díjas Albert Camus-től.

Nincs semmi az értelmen túl

Az abszurd elmének az értelem haszontalan, és nincs semmi az értelmen túl.

Mi magunk az agyunk vagyunk. Csakis az agyunkban létezünk. Mindaz, ami minket, a legbelsőbb énünket, minden vágyunkat, minket jelent, az csakis az agyunkban jön létre, és ott is ér véget. A koponyánk otthont ad, de egyben be is határol, és ebből csakis a szavainkkal tudunk időlegesen kitörni. Sokan panaszkodnak az emberi kommunikáció korlátoltságára, de tényleges telepátia nélkül, arra vagyunk kényszerítve, hogy pontatlan, és olykor mélységesen elégtelen szavakat használjunk arra, hogy magunkból valamit továbbadjunk másoknak. Ez az egyetlen eszközünk arra, hogy közel kerüljünk egy másik emberhez.
Nem hiszek abban, hogy gesztusokkal, vagy pillantásokkal többet lehet mondani száz szónál. Annak vagyok a híve, hogy, amit – bár nehezen is – szavakkal ki tudunk fejezni, az tulajdonképp értelmünk, és önmagunk kifejezése. Végső soron pedig mi magunk. És nincs több. Nincs lélek, ami majd a halál után jobban átadja azt, amit életében érzett. Nincs megmagyarázhatatlan szimpátia, és metakommunikációs varázs. Utóbbi különösen túlértékelt. Éppen ezért nem tudjuk a véletlennél jobban megtippelni, ha valaki hazudik.
Nincs semmi, ami az emberi értelmen túl létezne. Ezért embernek lenni azt jelenti, hogy emberi értelemmel rendelkezel. Ha ez megszűnik, akkor megszűnsz embernek lenni.
Ha nem tudsz többé gondolkodni, akkor nem vagy többé. Igen, ez azt is jelenti, hogy a demencia, és az értelmet támadó betegségek, vagy sérülések következtében kialakult agyi állapotok megszüntetik az illetőt. Éppen ebben rejlik az ilyen esetek tragédiája.
Részemről ezt a szomorú valóságot akkor tapasztaltam meg a saját bőrömön, amikor az anyám agyérgörcsöt kapott, és utána teljesen megváltozott. Elvesztett néhány olyan lényeges személyiségjellemzőt, ami miatt gyakorlatilag egy másik emberré vált.
Hasonló jelenségekről számolnak be az Alzheimer-kórral küzdők rokonai, vagy a különböző agyi vagy idegrendszeri sérülésekkel rendelkezők hozzátartozói, és ápolói. Előbbire ajánlom olvasásra a Megmaradt Alice-nek c. könyvet. A filmet viszont nem.
Utóbbira pedig Oliver Sacks könyveit, melyek megjelentek magyarul is.

Az egyetlen fontos filozófiai kérdés
Camus szerint:

az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy értelmes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.

De mi van akkor, ha a válasz „nem, az életnek nincs értelme”?
Az élet értelme egyike azoknak a kérdéseknek, amelyet mindig úgy tesznek fel, mintha létezne rá egységes, örökkévaló válasz, miközben csakis egyéni válaszok lehetségesek. Mivel nincs mindenkinek egy, közös élete, hanem mindenkinek csakis a saját külön élete van, ezért maga a kérdésfelvetés is hibás. Helyesen ez úgy hangzik, hogy „létezik a TE életednek értelme? És ha igen, akkor mi az”? Erre lehet válaszolni. Olyan választ adni, ami mindenkire érvényes, lehetetlen. Még akkor is, ha valami nagyon általános dolgoz mondanál, mint amilyen jóslatokat például a horoszkópok tesznek.
Azok épp azért elégtelenek, mert túlságosan általánosak, és bár alkalmazhatók a saját életünkre, valahogy mégsem tudjuk magunkénak érezni ezeket.

Ezért igenis van olyan ember, aki ezt a kérdést őszintén nemmel tudja megválaszolni. Itt viszont látok egy újabb választóvonalat az emberek közt. Ez pedig a nemet követő mondat. Két lehetőség van ugyanis:
1. Nem, az életemnek nincs értelme. De dolgozok rajta, hogy találjak neki értelmet.
2. Nem, az életemnek nincs értelme. És nem is lesz soha, amíg élek.

Utóbbi, még ha első pillantásra egyesek szerint, egyértelműen öngyilkossági hajlamra utalhat, szerintem nem feltétlen jele annak, hogy valaki meg is akar halni. Rengeteg olyan embert ismerek, akiknek elég csak létezni. Nagyon sokakat nem foglalkoztat aktívan az élet értelmének a keresése. Ők megelégednek azzal, hogy egyik nap követi a másikat. Fiatalságra jön az öregség, és előbb-utóbb talán az elmúlás is. Ezeknek az embereknek az élet értelmének keresése felesleges időpocsékolásnak minősül.

Viszont ott van a másik kategória, aki úgy érzi, hogy az életének nincs értelme, nem is lesz soha, és emiatt szeretne meghalni. Sőt, konkrét halálvágya van.
Ez az a pont, ahol a közvélekedés, és az én véleményem eltér egymástól. Szerintem ugyanis az ilyen embereknek lehetővé kell tenni az elmúlást. A saját elképzelésük szerint, és a lehető legtöbb méltósággal.
Létezni szenvedés. Ha nem akarsz létezni, akkor még inkább az. És senkinek nincs joga életre, és szenvedésre ítélni a másikat.

Reménytelen jövő

A jövőre gondolni, célokat kitűzni, kedvtelésekkel rendelkezni, mindezek abból a feltételezésből származnak, hogy létezik szabadság, akkor is, ha ennek minden tény ellentmond.

A depresszió egyik jelének a kilátástalanságot szokták megnevezni. Ha az illető nem tud terveket készíteni a jövőre vonatkozóan, és nem reménykedik többé abban, hogy a helyzet javulni fog, akkor a szakirodalom szerint erős az öngyilkosság veszélye.
Csak az a gond, hogy ez egyben feltételezi azt is, hogy mindig, minden helyzetre van megoldás, és aki meg akar halni valamiért nem látja tisztán a dolgokat, és a saját életét.

Magára a kilátástalanságra a megoldás az erősebb szociális háló. Ha segítünk egymásnak a bajban, akkor kevesebb lesz az olyan ember, aki öngyilkosságot kell megkíséreljen ahhoz, hogy végre tényleges segítséget kapjon. Mert megkapja anélkül is. Mert hiszünk neki, ha azt mondja, hogy bajban van, és segítségre van szüksége. Ha nem utasítjuk el a gyengeséget, és nem látjuk ezt alapvető, és megbocsájthatatlan bűnnek, akkor nem fogunk embereket úgymond öngyilkosságba kergetni.
És akkor már csak azok maradnak, akiknek tényleges, megoldhatatlan okuk van arra, hogy meg akarjanak szűnni létezni. Mert nem módosult tudatállapotban, nem agyi hiba miatt, nem figyelemfelkeltésből, hanem valós, értelmes okból, ismervén a saját életüket, és a lehetőségeket döntenek úgy, hogy nem akarnak többé létezni. Ezt a fajta saját-élet-beszünetetést igenis el kellene fogadni.

Beszélünk a halálról, és a méltósággal való meghalásról, és beszélünk az öngyilkosság megelőzéséről. De nem beszélünk arról, hogy igenis vannak olyan életek, amelyekre a halál az egyetlen elfogadható válasz. Szerintem ez része az emberi jogoknak, és része az ember öndefinícióhoz való jogának, hogy ne kelljen egy hamis személyt kialakítanod azért, hogy tovább tudj létezni. Valaki más érdekében.
Én ezt inkább hazugságnak nevezném. Hazugságra kényszeríteni valakit, főleg önmagával szemben, csak azért, mert te félsz a haláltól, vagy félsz az illető elvesztésének fájdalmától, akkor is hibás, ha vannak olyanok, akik azt állítják, hogy nekik jobb lett terápia vagy idő múlása után. Mert vannak akiknek sosem lesz jobb. És ezt csakis ők maguk dönthetik el, nem pedig valaki más.

Szabadság
Az ember saját életének ura kell legyen. Különben nem szabad. A szabadság magába foglalja a befejezés feletti kontrollt is. Ha ez nincs, akkor nincs szabadság.
Lehet filozófiai szinten vitatkozni a szabad akarat létezéséről, de ha a saját élet feletti uralmat más emberek akadályozzák, akkor az igenis korlátozása az egyéni szabadságnak. Akkor is, ha ezt az illető érdekének mentsége alatt teszik. Sok más esetben is láttuk, hogy az emberek, vagy a társadalom érdekét ürügynek használják arra, hogy az emberek jogait korlátozzák.
A mögöttes motiváció pedig ugyanúgy a hatalomról szól, és nem az egyén érdekeiről, mint az összes többi visszaélés esetén. Egy állam, vagy egy társadalom ugyanúgy nem döntheti el, hogy mi a legjobb halál egy adott egyén számára, mint ahogy azt sem döntheti el, hogy mi a legjobb politikai jelölt, vagy a legjobb cipő.
Szándékosan egy fontos, és egy triviális párhuzamot mondok. Mert, ha a legfontosabb filozófiai kérdés az öngyilkosság, akkor annak korlátozása a legnagyobb jogszegés, ami létezhet.
Gondolkodjunk azon, miért fogadható el, hogy ezt a jogunkat feladjuk? Majd gondolkodjunk azon, hogy mi jogosít fel minket arra, hogy ezt a jogot bárkitől elvegyük?

 

Kommentelnél? Katt ide.

A hetedik pecsét | Humanista filmek

Egy ember, és a halál sakkoznak a tengerparton. A tét az ember élete.
Egy klasszikus film, amit mindenkinek látnia kell.

Memento mori
Emlékezz, hogy meg fogsz halni. Az egyik jelenetben egy templomban egy ember különböző alakokat fest a falra. Többek közt a halált, és egy csoport embert, akik a halálnak táncolnak. A film végén a szimbolikus jelenet megelevenedik, és a szereplők pontosan előadják a haláltáncot. Beszélgetnek a boldogságról is. A festő azt mondja mindenre, hogy ez sem fogja őket boldoggá tenni. Meg minek őket boldoggá tenni? Jobb őket megijeszteni, mert a halál félelmetes, és elkerülhetetlen. Jobb erre emlékeztetni őket, mint egy figyelemelterelő szórakoztató dolgot biztosítani nekik.

Bár kissé zavaró a középkori megszállott halállal való foglalkozás, de azért maga az alapvető gondolat még mindig értékes lehet. Elvégre a halál továbbra is megoldatlan kihívás. Mindannyian meg fogunk halni, előbb-utóbb.
Mivel a Humanizmus nem hirdet halál utáni életet, sem újjászületést, vagy bármi hasonló a halál általi végső megsemmisülést tagadó gondolatot, ezért a memento mori (emlékezz, hogy meg fogsz halni) hagyományának sincs megfelelője.
Amit szekuláris értelemben teszünk, az, hogy rendszerint nem gondolunk a halálra. Ez felmerül a Hetedik pecsét-ben is. Elhangzik, hogy emberek nem gondolnak a halálra. Manapság a fejlett világban, a békés körülmények közt, és a modern orvostudomány által biztosított hosszú élettartam és ellátás keretei közt a halált leginkább csak az idősekkel asszociáljuk.

Bergman, a film rendezője, egy hitbéli krízis időszakában készítette a filmet, és ez sokszor felmerül a főszereplő szavain keresztül. Bár én magam már jó ideje átmentem egy hasonló krízisen, és nekem már határozott álláspontom van ezekről a kérdésekről, de egy még kételkedő számára a film jó támpontot jelenthet egy kis elmélkedésre.

A filmben ez a következő módon hangzik el:
– „Hogyan higgyünk a hívőknek, amikor magunknak sem hiszünk?”
– „Mi lesz velünk, akik szeretnénk hinni, de nem tudunk? És azokkal akik sem hinni nem tudnak, se nem akarnak?”
– „Tudást akarok, nem hitet.”
Utóbbi gondolat sokaknak ismerős lehet. A hívők válasza erre az, hogy a hit felsőbbrendű, mint a tudás, és végső soron vannak dolgok, amikben az embereknek nem is lehet tudása. Mert Isten útjai kifürkészhetetlenek, és Isten annyival hatalmasabb, mint mi, hogy képtelenek lennénk felfogni a tényleges valóságot, ezért bizonyos dolgok rejtve maradnak előttünk. Mert Isten elrejti előlünk ezeket. Sokak szerint ez egy mély, misztikus, és szépséges gondolat, de én inkább hazugnak, és kegyetlennek nevezném. Ugyanúgy egy arrogáns hatalommal visszaélő attitűdről tesz bizonyságot, mint amikor egy kisgyereknek szándékosan nem magyaráznak el valamit, amit amúgy megértene, csak mert gyerek. Számomra a felszínes, vagy részleges tudás is sokkal jobb, mint a misztikus bizakodás valamiben, aminek csak az ígérete létezik, de amivel kapcsolatban bizonyítékkal szándékosan nem szolgál az aki állítja.

Valamint nem igaz, hogy nem tudunk dolgokat a halálról, Isten, és másvilág nélkül. Nemrég, szintén ennek a sorozatnak a keretében olvastam a Szemben a nappal c. könyvet, ami az öregedés, és a halállal való szembenézést mutatja be, ateista szempontból. Továbbá ajánlom Sherwin B. Nuland Hogyan halunk meg? c. könyvét, ami a halál fizikai folyamatairól szól, különböző betegségek, és halálokokból kiindulva.
Humanistaként nem hiszek abban, hogy a halál után létezik egy jobb élet. Amiben nincs szenvedés, pestis, és rettenetes halálfélelem, mint ahogy a film is kiválóan bemutatja. Viszont van végső megnyugvás. Ez miért nem elég?
A film remekül mutatja be, hogy a halállal kapcsolatban a félelem a legrosszabb. A pestisjárvány közepén, a helyi kocsmában, van egy beszélgetés, amiben egyre hisztérikusabb módon, egyre vadabb világvége lehetőségeket ecsetel az egyik szereplő. Mire a másik rászól, hogy ezzel önmagát ijesztgeti, és hogy hagyja abba. Az illető pedig sértődötten jegyzi meg, hogy hagyja békén, hogy hadd ijessze meg magát, mert ő ezt szeretné. Bergman idején a világot fenyegető legnagyobb katasztrófa nem a pestis volt, hanem egy atomháború. Manapság ez az atomháború, és a terrorizmus jelentette veszélyek közbeszédben való folyamatos felbukkanása formájában él tovább. És annak ellenére, hogy ugyanúgy, mint a kocsmai jelenetben, az ezt hangoztatók szeretik sértődötten ezt megalapozottnak nevezni, valójában ők is magukat ijesztik meg. Nem egyszer figyeltem meg, hogy aki túl sokat beszél a terrorizmus veszélyeiről, az közben nemcsak a beszélgetőpartnerét próbálja megijeszteni, hanem valamilyen szinten magát is próbálja beleijeszteni a cselekvésbe. Vagy pedig egy adott politikai irány (ami általában az autoriter, anti-demokratikus, szélsőjobboldali irányzat) ideológiáját védeni. Mert ettől remél védelmet a fenyegetettségtől. És sokszor a haláltól is. Gondoljunk itt főleg a „fehér faj” kihalásától való rettegésre. Ez is egyfajta halálfélelem, amit az illető magának csinál.

Általánosságban is igaz, hogy a halálfélelem csak bennünk létezik. Amíg élünk, addig nem vagyunk halottak. És az élet mindenképp fájdalommal is jár. Tehát, amíg élünk addig az életet, és a létezést kellene élvezzük, nem pedig arra koncentráljunk, hogy hamarosan meg fogunk halni.
Hiszen, amint a filmben is szimbolikusan láthatjuk, a halál elől nincs menekvés. Nem lehet, még egy trükkös sakkjátszmával sem eltolni annak dátumát.
Az egyik utolsó jelenetben, az addig csendes, és a jelek alapján sokat szenvedett lány fogadja a legnagyobb nyugalommal, sőt örömmel a halált. Talán erre az állapotra kellene törekedni mindenkinek.

A filmben elhangzik, hogy egy valódi másvilág nélkül az élet értelmetlen terror csupán. Hogyan tudunk értelmet adni az életünknek, ha nem hiszünk egy szerető istenben, aki annak ellenére, hogy végtelenül szeret, de pestist, és atomháborúkat küld ránk? Hamarosan elolvasom az egyik leghíresebb könyvet, amely pontosan erről szól majd.

 

Kommentelnél? Katt ide.

Szemben a Nappal | Humanista könyvek

Irvin D. Yalom amerikai pszichoterapeuta Szemben a Nappal című könyve arról szól, hogyan nézzünk szembe a minden ember számára legijesztőbb kérdéssel: a saját halálunk elkerülhetetlen tényével.
A halál, és minden ami ezzel kapcsolatos, egyike azoknak a témáknak, amit a vallások erősen kisajátítottak. Beleértve a haldoklás, a gyász, és a mi történik a halál után problémáit. Az általános vélekedés az, hogy a halállal kapcsolatosan csakis vallásos válaszok vannak. Viszont lehetséges szekuláris, avagy vallás és babona-mentes spiritualitásról is beszélni. A Szemben a Nappal bemutatja, hogyan lehet ateista, sőt Humanista módon megközelíteni a halált.
Yalom egyéni, és csoportos terápiás tapasztalatára, illetve a saját öregedését feldolgozó munkájára alapozva írta meg ezt a könyvet. Legtöbb példája az öregedésből eredő halálfélelemről szól. De mond példákat halálos betegségben szenvedő páciensekkel való munkájából is.
Ezek alapján úgy tűnhet, hogy egy szomorú könyvről van szó, pedig egyáltalán nem az. Nagyon jól körbejárja a halál kérdését, és szerintem elég egyedi módon, valódi megnyugvást jelentő gondolatokkal is szolgál.

Miért félünk a haláltól?
A halálban az egyik legijesztőbb, hogy mindaz, ami az életedet jelenti, sőt, amit magadnak nevezel, és ami tartalmazza az összes egyedi emlékedet, a haláloddal örökre elvész. Egyesek ennek a gondolatnak a kegyetlenségére reagálva hozzák fel a másvilág, látszólagos megoldását, és ígéretét. De úgy gondolni az életre, mint egy főpróbára, a valódi előadás előtt, csak elodázza a halál rémisztő tényét, nem pedig megoldja azt.

A halálfélelem eredete két nagy kategóriára osztható. A szembenézés, és ezáltal ezek tényleges feloldása pedig innen kiinduljon.
Az első kategória az értelmetlen élet miatti szorongás, vagy esetleg düh. Ezt azáltal lehet feloldani, hogy a halál elfogadása, és az első sokk enyhülése után, nekifogsz, hogy a hátralevő idődet értelmesen töltsd.
A második nagy kategória a szeretteink elvesztése miatti fájdalom. Az emberi lét legnagyobb öröm, és értelemforrása a többi emberrel való kapcsolatunk.
Igen, ezekkel jár fájdalom is, de összességében amikor az életünkre emlékezünk, akkor a kapcsolataink jó részeit említjük, mint azt amiért valóban érdemes volt élni. Ennek oka többrétű lehet. Lehet, hogy a gyerekeinkkel való kapcsolatunkat, vagy a családunkban betöltött szerepünket tartjuk különösen tartalmasnak. Vagy a barátainkkal való kapcsolatainkat. Esetleg a szélesebb közösségben betöltött szerepünkben látjuk magunkat teljes emberként. Mint a társadalom hasznos tagja, esetleg mint tanár, vagy közösségi vezető. Mindezek a kapcsolatok pedig valódiak. És nem egyoldalúak. Mi magunk hagyunk valódi nyomokat a gyerekeink, szerelmeink, barátaink, és közösségünk életében.
Yalom a „tovagyűrűzés” kifejezést használja ennek a jelenségnek a leírására. Szerinte így tudunk tovább létezni a halálunk után is. Nem a teljes önmagunkként, ahogy életünkben léteztünk. De a saját egyedi létünk legfontosabb részeinek hatásaként, amelyek túlélik a saját fizikai testünk megszűnését is.

Yalomnak érdekes elképzelése van a halálra való helyes felkészülésről. Szerinte a haláltudat mély, spirituális értelemben átalakító hatása akkor jön létre, amikor a saját halandóságuk tudatosítása sokkot vált ki az emberekben. Amikor rádöbbennek, hogy ők maguk fognak meghalni. Többé nem csak statisztikákról, vagy elvont, máshol történő halálesetekről van szó, hanem a saját életük végéről.
Ez a gondolat sokaknak nagyon ijesztő lehet. De Yalom szerint, az ő terápiás tapasztalatában, az első sokk után sok halálos beteg, vagy idős ember számára a halál közvetlen közelsége egy mélyen átalakító lelki folyamat kezdetét jelenti. Itt persze nem valami vallásos, vagy ezós dologra kell gondolni. Ugyanis Yalom nyíltan leírja, hogy ő ateista. És a saját halálának feldolgozás során, illetve a terápiás munkája keretében az alapvető gondolat az, hogy a halál után nincs folytatás. A halál a vég, és pontosan ezt kell feldolgozni.

FOMO
Engem mostanában sokat foglalkoztat a figyelem kérdése. Fontosnak tartom, hogy mindaz aminek figyelmet szentelek, tehát amivel az életem töltöm, értelmes legyen számomra. Ezért kísérletezem a minimalizmussal is. Most már digitális téren is.
A minimalista fejlődésem során megfigyeltem, hogy hajlamos vagyok a FOMO-ra (Fear of Missing Out, azaz a lemaradástól való félelemre), és úgy tűnik, hogy ez a teljes életre is érvényes lehet.
Valahol olvastam egy érdekes hasonlatot. Az élet olyan, mint egy nagy buli. A halál pedig a pillanat, amikor neked távozni kell. Viszont a buli megy tovább. Nélküled. És ez nagyon felkavaró gondolat lehet.
Szükség van tehát egyfajta élet-FOMO kúrára is. Egyelőre még nem tudom, hogy hogyan. És a Szemben a Nappal sem adott erre választ, csak javasolja, hogy dolgozz az elengedés képességén. Engedd el a be nem teljesült vágyaidat, és az elvárásaidat, úgy önmagaddal, mint a többi emberrel szemben. Lehetőleg egy terapeuta segítségével.

Három érv a halálfélelem legyőzéséhez
A félelem az egyik alapérzelem. Ezért legtöbbször nehéz pusztán szavakkal vagy gondolatokkal ellene tenni. De a halál tudatos szemlélete, és a félelmeink forrásának vizsgálata sokat segíthet a félelem legyőzésében.
Yalom Epikurosz három elvét említi, mint kiindulópont a halálfélelem legyőzőséhez. Ezek a következők:

1. A lélek halandó – Amit a lelkünkként, azaz önmagunkként tapasztalunk, a halál pillanatában ugyanúgy enyészetté lesz, mint a fizikai testünk.
2. A halál végső semmisége – Ami megsemmisült, az nem fogható fel. Ami pedig nem fogható fel, az olyan, mintha nem is létezne.
Nem kell félnünk a haláltól, hiszen a tudatunk megszűnésekor mi is megszűnünk. Tehát nem leszünk ott, hogy sajnáljuk az életünk megszűnését, mert nem leszünk többé tudatában semminek. Beleértve azokat a dolgokat, amelyek szorongást okoznak az életünk során.
„Ahol én vagyok, ott nincs halál, ahol halál van, ott meg én nem vagyok.”
3. A szimmetria elve – A halál utáni nemlét megegyezik a születés előtti nemléttel. Míg az előző szinte soha senkinek nem okoz valód problémát, addig a halálunk utáni nemlét rettenetes félelmet kelt. Viszont a kettő azonos. Ezért ugyanúgy nem kell félni a halál utáni nemléttől, mint az azt megelőző nem létezéstől.

Miért létezzünk?
Érdekes, hogy Epikurosz gondolatai nekem is adnak valamiféle megnyugvást. De a magam részéről még hozzátennék egyet. Vagy inkább átfogalmaznám egy kicsit.
Számomra a halál a végső, valódi megnyugvás. Utána soha többet nem kell aggódni semmiért. Nincs több nyomás, félelem, vagy fájdalom.
Az életben épp elég rossz van ahhoz, hogy azt gondoljam, a létezés nem jobb, mint a nem létezés. Rövid távon élvezetes lehet, igen. De hosszú-távon nem látom, miért lenne annyira jó.
Többek közt ezért nem látom értelmét annak a másik nagy haláltagadásnak: a transzhumanizmusnak. Ami a konkrét, fizikai testben való halhatatlanság ígéretével tolja ki az elmúlás problémáját.
Mindenki szereti különlegesnek, és fontosnak érezni magát, de biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak vannak a jó mellett, rossz ötletei is, amit ugyanúgy tovább hagyományozunk.
Nem hiszek a szentekben, sem a tökéletességben. Tehát nem tartom annyira nagy bajnak, ha előbb-utóbb mind teljesen megsemmisülünk.
Végső soron nem a puszta létezés a fontos, hanem az, hogy jól, és értelmesen élj. Legyen pár kapcsolatod, ami minden félnek fontos, és tartalmas. Hagyj egy jó nyomot a világban, ha tudsz. És akkor a halál csak a vég lesz, nem pedig egy tragédia.

Erre érdemes törekedni.

 

Kommentelnél? Katt ide.