Életfogytiglan börtön | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

A magyar büntetőjog legsúlyosabb büntetése az életfogytiglan börtönbüntetés. Magyarországon jelenleg 53-an töltik tényleges életfogytig tartó büntetésüket.

A nagy világvallások képviselői közt a börtönbüntetéssel kapcsolatban, beleértve annak tényleges életfogytig tartó formáit is, elsősorban arról szólnak, hogy a büntetésnek erkölcsöt javító hatása kell legyen, és ez egyfajta tanulság, amit a léleknek el kell sajátítania. A hinduk lelki tisztulás, és fejlődés részének tartják a börtönbüntetést. A buddhisták szerint pedig mivel az illető saját döntéseinek következményéről van szó, ezért az életfogytiglan börtönbűnetetés, az újjászületéssel együtt olyan kényszert jelent a lélek számára, amiből amaz tanulhat. A halálbüntetéshez képest elfogadhatónak tartják a tényleges életfogytiglan börtönbüntetést, mert hitük szerint a reinkarnáció tanának tükrében ez nem annyira súlyos, mintha abban hinnénk, hogy csakis egy életünk van.
De az újjászületés tanát nem tanító vallások is különféleképpen közelítenek a kérdéshez. Az iszlám hagyományban, ha a vallásjogban nincs meghatározott büntetés egy adott bűncselekményre, akkor a hatalmat gyakorló hatóság jogkörébe tartozik a büntetés meghatározása. Ami a bűncselekmény súlyosságának függvényében lehet akár életfogytiglan börtön is. Tehát a muszlimok nem tartják a halálbüntetés alternatívájának, hanem csupán a büntetés egy másik formájának, melyet a hatóságok hozhatnak.
Ehhez képest a keresztények szerint az emberi természet alapjában véve bűnös, tehát mindannyian bűnösek vagyunk, mert elvétettük a célt, azaz Isten akaratának való engedelmességet.
Ezektől egyedül a zsidó törvénykezés tér el, mely általában azt hirdeti, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a legsúlyosabb büntetést kelljen alkalmazni.

Humanista szempontok
A humanisták azt gondolják, hogy bármely büntetés kiszabása előtt el kell döntenünk, hogy az milyen élt szolgál? A bűnös megjavulását vagy csak a fizikai korlátozását tesszük meg célnak?
De még ha súlyos bűntettről van szó is el kell gondolkodnunk azon, hogy az életfogytiglan börtönbüntetéssel megfosztjuk az elítéltet az alapvető emberi méltóságától, és teljesen elzárjuk a reszocializáció minden formájától. Ezáltal pedig a tényleges életfogytiglan börtönbüntetés nem sokban különbözik a halálbüntetéstől.
Bár a humanisták egyetértenek azzal, hogy a tetteknek következményei kell legyenek, és fontosnak tartják a jogrend tiszteletét, de ugyanakkor nem csupán a közvetlen hasznossági szempontokat veszik figyelembe. Azt gondolják, hogy minden esetben arra kell törekednünk, hogy megőrizzük az emberi méltóság sértetlenségét, beleértve a bizonyítottan bűnös emberek esetén is. A cél ugyanis az, hogy kevesebb legyen a kegyetlenség, nem pedig, hogy a rendet bármi áron fenntartsuk. Ezért fontosnak tartják, hogy képesek legyünk mérlegelni a különböző büntetésformákat, és ezek következményeit.
Mivel láthatjuk, hogy a jelenleg létező börtönrendszerek tulajdonképp nem működnek, mert annyira gyakori a visszaesés, ezért a humanisták szerint elsősorban ennek okait kell vizsgálnunk, és olyan megoldásokat kell kidolgoznunk, melyek ezt kezelik.
Megfigyelhetjük ugyanis, hogy az egyenlőtlen társadalmakban magasabb a bűnözési ráta. Valamint azt is, hogy az eleve kiközösített, és szegény csoportok ellen még erélyesebb rendőri fellépés működik, valamint a büntetés is szigorúbb formát ölt. A humanisták szerint az aránytalan büntetés, hacsak nem visszafordíthatatlan és helyrehozhatatlan kárról van szó (mint például gyilkosság), még akkor sem elfogadható, ha sokan hisznek abban, hogy ez erkölcsileg helyes. A humanisták szerint ugyanis a kegyetlenkedéstől nem lesz senkinek jobb, és ezáltal csak az emberség lehetősége szűnik meg, nem pedig maga a bűncselekmény.
Azt gondolják, hogy a büntetés szigora nem tántorít el a bűncselekmények elkövetésétől. Fontos megértenünk a bűncselekmények tényleges motivációit, mert hibás az elképzelés, miszerint ez egyes emberekben eleve benne van, és csak azért tesznek rossz dolgokat, mert gonoszak vagy bűnösök. Ez egyfajta babonás, és vallásos gondolkodás, ami nem állja meg a helyét a bizonyítékokkal szemben.

A büntetés nem lehet hasznos az elítéltnek
Vannak akik szerint a büntetés nem lehet hasznos a bűnelkövetőnek, mert ezáltal elvesz a büntetés lényege. Ami az lenne, hogy visszaadja a törvény megszegőnek a fájdalmat, vagy a kárt, amit okozott. A humanisták elutasítják az ilyen szemet-szemért mentalitást, mint túlzottan kegyetlen, és értelmetlen viselkedést. Szerintük az elsődleges a rehabilitáció, amit a kegyetlenkedés és szadizmus nem segít elő, hanem egyenesen hátráltat. Azt gondolják, hogy senkit sem vertek jobb emberré, tehát a bűncselekmények elkövetőivel szembeni erőszak, és kegyetlenség nem jobbá, hanem rosszabbá teszi a világot.
Igenis vannak eredményes megjavulásra példák, melyek végén az illető képes az életét jobb útra terelni. Ebben segíteni kell, nem pedig akadályozni. Az életfogytiglan börtönbűnetetéssel pedig az a gond, hogy elveszi ennek a lehetőségét. Teljesen jogosan mondhatja azt egy életfogytiglanra ítélt személy, hogy mi értelme lenne bármit is változtatni, hiszen sosem lesz lehetősége részt venni a társadalomban. Ez pedig különösen fontos olyan elítéltek esetén, akiket tévesen ítéltek el.

Maga a börtönben lét a büntetés
Lényeges szempont még az is, hogy maga a börtönben való lét egy kegyetlen büntetés. Ha pedig valakinek a börtönökben levő körülmények közt kell töltenie a teljes életét, akkor az különösen kegyetlennek minősül. Ilyen közegben a raboknak semmilyen okuk nincs arra, hogy arra törekedjenek, hogy megváltozzanak, és javítsanak magukon. Ezáltal pedig tulajdonképp elvesz az emberségük. Mivel a humanistáknak az élet minősége az elsődleges, ezért ezt a tényt összeegyeztethetetlennek tartják az emberi méltóság és a jóllét gondolatával. A börtönök ugyanis valójában nem mások, mint az örökös pokol földi megfelelői, ezért a humanisták ezt kegyetlennek és embertelennek tartják.
Nem tartják elégségesnek azt a laikus érvet, melyet a tényleges szociológiai kutatások nem támasztanak alá, miszerint a szigorú börtön képe elrettenti a bűnözőket, és ez elég indok arra, hogy a szisztematikus embertelen bánásmódot elnézzük.
Azok, akik elsősorban a kegyetlen büntetést támogatják gúnyosan beszélnek a skandináv országok jó minőségű börtöneiről, mint egy tévedés, ami nem akadályozza meg a bűnözést, és nem büntet eléggé. De ha a vérszomjasságon túl ha racionálisan szemléljük az adatokat ezekből az országból, akkor azt láthatjuk, hogy ezek a helyek szinte minden szempontból jobban teljesítenek, mint a világ többi része. Békésebb társadalmat nem azáltal kapunk, hogy erőszakosabbak leszünk, hanem azáltal, hogy javítani próbálunk a helyzeten, és támogatjuk úgy az áldozatot, mint az elkövetőt. Kinek-kinek a megfelelő módon.
A büntetések szigorítása általában egy-egy szenzációs, és különösen súlyos bűncselekmény esetén merülnek fel, majd válnak a rendszer részévé, és ezáltal szabállyá. Ez pedig kihat a büntetés-végrehajtó rendszer egészére is. A humanisták szerint ahogy a hirtelen haragból elkövetett tettek sem elfogadhatók, úgy a szenzáció, és az erős közfelháborodás sem lehet alapja annak, ahogy az igazságszolgáltatást szervezzük. Ezért ezeket racionális alapon kell mérlegelni, és csak akkor döntetni változtatáson, ha ennek alapos, és jól bizonyított oka van. Az ilyen hibák korrigálása ugyanis rendkívül nehéz. Mert gyakran az történik, hogy ha a büntetés-végrehajtó rendszert próbáljuk megváltoztatni egyes hangok rögtön azt kiáltják, hogy veszélyes bűnözőket akarnak kiengedni a politikusok.

Előítéletek
Ezek a felháborodott hangok túlságosan sokszor előítéletekből származnak. Amely jelen van az igazságszolgáltatás minden szintjén. És bár ezek tükrözhetik a teljes társadalomban jelenlevő előítéleteket, de épp ezért hibás ezekre alapozni a teljes rendszert.
Ha ugyanis egyes csoportokat azzal gyanúsítunk, hogy eleve magasabb arányban követnek el bizonyos bűncselekményeket, és ezért támogatjuk az erőteljesebb rendőri figyelmet irányukban, és a szigorúbb büntetések kiszabását, akkor ezzel a létező előítéleteket, és a szenvedést erősítjük, nem pedig a helyzet javítását segítjük elő.
A humanisták azt gondolják, hogy nemcsak a laikus megérzések tévesek, hanem gyakran maguk a bűnözésre vonatkozó előrejelzések. Ezért ezek egyikére sem szabad alapoznia tényleges emberi életeket érintő kérdéseket, mint például azt, hogy mikor lehet tényleges életfogytiglan börtönbüntetést kiszabni.
Ehelyett tényleges rehabilitációra kell törekedni, a lehető legtöbb esetben. Ezt azáltal lehet elérni, hogy rövidebb, belátható időn belül véget érő büntetéseket szabunk ki, és már a börtön keretei közt segítsük azokat, akik bűncselekményeket követtek el, hogy a jövőben ezt el tudják kerülni.
Mindezt pedig a teljes társadalmi szinten máskülönben is létező megelőző, és szociális problémákat kezelő programok mellett. Mert a megelőzés a legjobb védekezési módszer, nem pedig az utólagos büntetés.
Ezért a humanisták sok helyen önkéntes segítő tevékenységet folytatnak börtönökben annak érdekében, hogy a vallásos térítő munka alternatíváját nyújtsák, és megmutassák, hogy a jutalom mennyország, és a fenyegető pokol gondolata mellett léteznek racionális, emberi okok is arra, hogy valaki megpróbáljon jobb életet kialakítani magának, a börtön falai közt, vagy azokon túl is.

Források
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (Wikipedia)
Tényleges életfogytiglan?
Should Humanists Oppose Life Sentences Without Parole?
A neverending sentence

Sors | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Bár a közbeszédben felcserélhetően használjuk, de a végzet és sors szavaknak külön értelme van. A sors egy olyan erő, vagy hatalom, ami előre meghatározza a az események lefolyását.
A végzet pedig a dolgok végkifejlete.

Némely vallás erőteljesen hisz a sorsban. Az iszlám például hisz az elrendeltetésben, és egyenesen a hit egyik alappillérének számít. Hitükben minden Isten akaratán belül létezik csak, beleértve az emberi szabad akaratot is. Ez számukra azt is jelenti, hogy az ok Istenhez tartozik, az emberek számára pedig fontosabb az, ahogyan elviselik a próbatételeket, mert ezekről el kell majd számolniuk az Ítélet Napján.
Az ok-okozat törvényében és az újjászületésben hívő hinduk, és buddhisták számára viszont a sors kicsit mást jelent, mint amire általában gondolunk. Szerintük nem létezik véletlen, mert minden az előző tettek következménye, és ezt mindenkinek viselnie kell, beleértve a gyerekeket is. Hitük szerint ezek a következmények nem a testhez, hanem a lélekhez tartoznak, ezért az magával viszi őket a következő életébe is. Ezt jelenti a karma törvénye, mely hitükben magába foglalja a tettet, annak okát, és következményeit, és ezért ők ebben látják az igazi felelősségtudatot. A hinduk szerint ezektől csak azzal lehet megszabadulni, ha Isten szerető szolgálatába állunk. Míg a buddhisták szerint meg kell tanulnunk méltósággal elviselni a sorsunkat, mint a tetteink következményeit, és meg kell tanulnunk átlátni a létezés természetet, mert ezáltal szabadulhatunk meg az újjászületések sorától.
Ehhez képest a zsidó vallás és a kereszténység a szabad akaratot hangsúlyozzák. A zsidók szerint az emberi sors nem büntető jellegű, tehát elutasítják azt a gondolatot, hogy mindenki csak azt kapja, amit megérdemel. Szerintük Isten azért adta a világot és a törvényt az embereknek, hogy azok a szabad akarat segítségével helyesen dönthessenek.
Míg a keresztények szerint nem csak az okokat kell nézni, tehát, hogy mi okozta a szenvedést, hanem a célokat is, mert eszerint lehet ebből tanulni, és értelmet adni annak amit megtapasztalunk. Hitük szerint Isten nem külső szemlélőként nézi a világot, hanem aktívan beavatkozik, és részt vállal benne. Ezért mindennek ami történik célja van, melyet Isten határoz meg.

A humanisták nem hisznek a sorsban és a végzetben. Szerintük az emberek maguk határozzák meg, mi történik velük, és az események kimenetelét sokkal inkább a többi emberrel való interakció, és a környezet határozza meg, nem pedig természetfeletti elemek.
A mindennapi életben érzékelt mintázatok meggyőzőnek tűnhetnek, de ezek mélységesen szubjektívek. Ha valamit általánosítani akarunk, akkor statisztikákat kell vizsgálnunk. Sőt még így sem biztos, hogy általánosítható egy-egy megfigyelés.
Az emberi elme működése olyan, hogy alapvetően mintázatokat keres, és ezeknek jelentőséget tulajdonít, amikor csak lehet. Ezáltal próbálja elkerülni a bizonytalan helyzeteket, és a döntésképtelenséget.
Valamint az is fontos szempont, hogy az emberek szeretnének irányítást gyakorolni a környezetük fölött, és ez nem céltalan, hanem része az önmagunkról alkotott képünknek, ami az önbecsülésünk alapja. Tehát, ha ez sérül, vagy nem elégítődik ki, akkor elveszítjük az önbecsülésünket, és kudarcot kell megtapasztalnunk. A legtöbben ezt szinte bármi áron megpróbálják elkerülni. Ezért megpróbáljuk fenntartani az irányítást a saját életünk felett, és ha ez nem lehetséges, akkor legalább ennek az érzését. Mert ennek az érzésnek a hiánya stresszt okoz, és szorongáshoz, és depresszióhoz vezet.

Ez gyakran hibás következtetések formájában nyilvánul meg. Ez megfigyelhető például a pénzügyi életben, és a sportban.
Léteznek kísérletek, melyek bemutatják, hogy ha egy sor esemény elé állítják az embereket, a legtöbben még akkor is azt állítják, hogy ők maguk befolyásolják ezek sorrendjét, ha tulajdonképpen a kísérletvezetők határozzák meg azt. Az emberek ugyanis nem tudnak mit kezdeni a tényleges véletlenszerű eseményekkel. Ha ugyanis az eredmények véletlenszerűek, akkor nem irányíthatjuk azokat, de ugyanakkor ha irányítani tudjuk az eseményeket, akkor azok nem véletlenszerűek. Ez az ellentét a legfőbb oka annak, hogy félreértelmezzük a véletlenszerű eseményeket. Valamint nem vagyunk tudatában annak, hogy a véletlenszerű események is létrehozhatnak mintázatokat.
Annak érdekében, hogy ezt a hibát elkerüljük elsősorban tudatában kell lennünk a helyzetnek, és ugyanolyan erővel kell keresnünk a tévedésünket bizonyító jeleket, mint az álláspontunkat megerősítő bizonyítékokat. Az emberi elme ugyanis hajlamos arra, hogy a meglevő ötletünk vagy gondolatunk alátámasztására keressen bizonyítékokat, és ennek során minden ezt cáfoló jelt figyelmen kívül hagyjon. Ezt nevezik megerősítés torzulásnak. Ennek során például a kétértelmű bizonyítékokat a saját elképzelésünk mellett szólóként fogadjuk el, ami gyakran hibás következetesekhez vezet.
Két ismertebb példa erre a pesszimista változatban a Murphy törvénye, mely szerint ami elromolhat, az el is romlik. Illetve ennek optimista megfelelője, Pollyanna törvénye, mely szerint szilárdan hisszük, hogy a dolgok végül jól sülnek el.
De ha fel akarunk állítani ilyen szabályokat az életre, akkor elsősorban fel kell tennünk a kérdést, hogy miért történik egyáltalán bármi is?
Vannak akik szerint mindennek oka, és spirituális jelentősége van. Ez részben igaz is, mivel mindent ami történik megelőz egy adott eseménysor, és amelyből az okozat szükségszerűen következik. De az emberek általában nem ezt értik a mindennek oka van alatt, hanem a végzetet, a sorsot, és esetenként a karmát értik ez alatt. A humanisták szerint azonban ez babonaság, és egy téves értelmezése az eseményeknek. Az emberek pedig azért hisznek ezekben, mert valamilyen hiány áll fenn. A karma tana például az igazságszolgáltatás hiánya miatt népszerű. Eszerint ha most nem is lesznek következményei egy tettnek, de magát a következményt senki sem úszhatja meg, és az univerzum majd előbb-utóbb visszaadja a sérelmet annak aki ártott. A humanisták szerint ez sajnos egy üres remény, mert a valóságban a dolgok a mi szempontunkból jók vagy rosszak, a világot máskülönben nem érdekli. És bár az ilyen babonaságok nem befolyásolják a dolgok tényleges kimenetelét, de növelhetik az önbizalmunkat. De ez pszichológia, nem pedig természetfeletti erők kegye. Azt gondolják, hogy láthatatlan és kaotikusan viselkedő, szeszélyes erők és karma helyett az ebben az életben megvalósított igazságosságra és egyenlőségre van szükség.
Bár a karma első pillantásra jó ötletnek tűnik, mert arra biztat, hogy a következő életbeli boldogságért cserébe ebben az életben légy jó. De ugyanebből következik sajnos az is, ahogy az ebben az életben levő problémákért az elmúlt életbeli vétkeket teszi felelőssé. Tehát tulajdonképp azt okolja, és hibáztatja, aki szenved. Hogy hol ebben a kár? Ott, hogy ha valaki ezt a fajta gondolkodást elfogadja, akkor ha nehézségekbe ütközik, nem arra fog törekedni, hogy ezekkel megküzdjön, hanem elfogadja, mint büntetést a múltbeli bűnei miatt. Ha pedig babonásan hisz abban, hogy a halhatatlan lelke sérült vagy mocskolódott be a múltbeli tettei miatt, ezért nem lesz semmi, amit most tehet azért, hogy ez megszűnjön.
A karma tan alapvető állítása az, hogy a bűnöket csak szenvedés által lehet megváltani, nem pedig a jobb tettek végrehajtásával. Bár egyes irányzatok azt tanítják, hogy bizonyos jó cselekedetekkel ellensúlyozni lehet a múlt élet bűneit, de ezt nem feltétlen fogadja el mindenki. Ez különösen káros az ezzel a hittel felnövekvő gyerekekre, akik a természetesnek számító kezdeti nehézségeiket, és esetlenségeiket rettenetes bűn következményeiként fogják fel.
Ugyanakkor a karma tana nem csupán a következmények fotonosságáról szól, hanem azt is tanítja, hogy az élet szenvedés és meg kell szabadulni belőle. Maga a halál nem elég, mert van újjászületés, valóban boldog élet lehetetlen, tehát csakis a születésből (és egyben a létezésből) való megszabadulás a megoldás. A nemlét.
A humanisták szerint az ilyen fajta, bűntudat-alapú erkölcsi rendszerek ugyanannyira elfogadhatatlanok, legyen szó a buddhizmus, a hinduizmus, vagy akár a judaizmus, és a kereszténység tanításairól. Csak azért, mert a keleti vallások békésebbnek tűnhetnek, és a kényszer finomabb formát ölt még nem jelenti azt, hogy nem lenne káros, és ugyanúgy kényszer, mint a pokollal való fenyegetés. Elvégre a végtelen szenvedésekkel teli újjászületések, és a végtelen szenvedésekkel teli pokol közt nincs nagy különbség.

Végül pedig fontos arról is beszélni, hogy mindezeknek a hiteknek létezik szekuláris megfelelője is. Csupán attól, hogy valaki nem vallásos még nem lesz egyben szkeptikus gondolkodású. És továbbra is hihet a sorsban, ha a karmában nem is hisz.
De napjainkban gyakoribb ezeknek a hiteknek a tudományosított változata. Ezek közé tartozik a gének által előre meghatározott sorsban való hit is, melyet akár az ateisták is elfogadnak. Manapság ezt leginkább a nemi identitás és az LMBT+ témák kapcsán láthatjuk. Még sok tudományt elfogadó, és magát ateistának valló is úgy hivatkozik a biológiai eredetre, mint ami abszolút, és sérthetetlen határt jelentene, amit senki soha nem tud másképp csinálni. Ezáltal pedig sok embertársának szenvedést okoz, mely legalább annyira szűk határok közt mozog, mint bármely vallás dogmái.
A humanisták számára viszont az emberi szabadság az egyik legfontosabb érték. Abban pedig nincs helye a személyes elfogultságok miatti határoknak. Akármennyire is kívánatosnak tűnhetnek. Mert amint láthattuk, hiába gondoljuk, hogy a nekünk ártó személy megérdemli, hogy a következő életében szintén sanyarú sorban legyen része, vagy hiába gondoljuk azt, hogy most már ideje, hogy a sors keze nekünk kedvezzen a szerencsejátékban, maga a világ nem ezek alapján a vágyak alapján működik. Emberként sok területen kivontuk magunkat a puszta véletlen, és a környezet közvetlen hatása alól, ezért a célunk az kell legyen, hogy ezt a jövőben kiterjesszük, nem pedig babonás, vagy elfogult alapokon korlátozzuk.

Források
Dawkins, R. (2011) A valóság varázsa. Libri kiadó, Budapest
DeBakcsy, D. (2013, Március/Április). The dark side of Buddhism. New Humanist, 128(2), 38.-40.
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Mlodinow, L. (2012) Részeg bolyongás. Akkord kiadó, Budapest
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Mi a karma törvénye és jelentése?
Karma (Wikipedia)
Végzet (Wikipedia)

Kommentelnél? Katt ide.

Xenofóbia | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Egyesek szerint az idegengyűlöletnek biológiai alapjai vannak, és az emberekhez hasonló társas közösségekben normális jelenségről van szó. Ha ugyanis egy közösségben megjelenik egy új egyed, akkor a csoport tagjai gyanakvással szemlélik. Miért van egyedül? Miért kellett elhagyja a saját csoportját? Megbízható? Az ezekre a kérdésekre adott válaszok a negatív érzésektől, vagy bizalmatlanságtól a nyílt agresszióig terjedhet.
A Tárki kutatóintézet felmérése szerint az idegenellenesség mértéke 2007 óta lényegében változatlan, és mértéke összefügg az iskolázottság szintjével.

Míg egyes vallási vezetők, és egyházak képviselői néha túlságosan lelkesen támogatják a nacionalista, sőt akár xenofób politikai erőket, addig a humanisták elutasítják a xenofóbia és a megkülönböztetések minden formáját.
Aggodalommal szemlélik, hogy világszerte erősödtek a nacionalista, és kirekesztő csoportok, sőt egyes helyeken akár konkrét hatalomra kerültek. Bár a nemzet fogalma, és a nemzetállamok kikerülhetetlenek, de maga a nemzeti büszkeség nem egyenlő a nemzeten kívüliek kirekesztésével, vagy a xenofóbiával.
Rengeteg állam létezett, és létezik, mely több etnikumnak ad otthont. És bár annak ellenére, hogy egy nemzetállamban ezek közül egy kiemelt szerepet kap, de ez nem szükségszerűen kell a többi ellenében történjen. A humanisták szerint több etnikai csoport és kultúra demokratikus körülmények közt minden további nélkül meg tud férni egymás mellett, és ennek ellentétét állítani kirekesztő viselkedés, és ellenséges másokkal.

Az alapvető probléma pedig az, hogy egyetlen ország sem teljesen homogén etnikailag. Még ha a legnagyobb etnikai csoportot kiemelt pozícióba is helyezzük, a többi kisebb csoport továbbra is létezik, és ugyanannyira jogos állampolgára az adott országnak. Arról nem is beszélve, hogy egy másik etnikumhoz tartozó, vagy akár másik országból származó ember is ugyanúgy ember, tehát megilletik ugyanazok az emberi jogok, mint egy etnikai többséghez tartozó embert.
A humanisták szerint a kivételes bánásmód egy eszköz arra, hogy bizonyos csoportoknak több hatalmat, és erőforráshoz való hozzáférést biztosítsanak, és azáltal kizárják ebből azokat, akik ezt a helyzetet megkérdőjelezik. Tehát társadalmi, és politikai folyamatokról, illetve érdekekről van szó, nem pedig biológiai, vagy isteni, előre elrendeltetett jelenségekről. Ezért hibás úgy tenni, mintha egy adott etnikai csoport bármilyen értelemben felsőbbrendűbb lenne a többinél, és ezáltal eleve kiemelt pozíciót érdemelne.
Ezen kívül pedig egyes embercsoportok kiközösítése és hátrányos helyzetbe hozása külön problémákat hoz létre. Vannak akik szerint épp ez a nemzet célja, hogy meghatározza, hogy ki az aki ebbe beletartozik, és ki az aki kívülálló. De ha egyeseket kizárunk a politikai hatalomból, és kiközösítjük a társadalomban való részvételtől, akkor azzal nemcsak felesleges szenvedést, de egyben felesleges ellenségeskedést is szítunk a társadalom tagjai közt.
Ami mivel nincs tényleges alapja, és kizárólag a hatalmi pozíciókkal való játékról szól nemcsak a társadalom biztonságára veszélyes, de ugyanakkor rontja a társadalom egészségét. Egy etnikai feszültségektől szenvedő társadalom gyengébb, és veszélyeztetettebb mint egy erős, és szorosan együttműködni képes társadalom. Ha ez csökken akkor azzal az adott társadalom maga károsul elsősorban. Egy ellenséges csoport számára egy belső ellentét pedig csak jó lehetőséget jelent.
Ezen kívül persze léteznek egyszerre több etnikai hovatartozással, és identitással rendelkező személyek is. Ők melyik kategóriába tartoznak? Melyik a valódi identitásuk? Sokak számára ez erőteljes belső konfliktust, és gyakran külső konfliktust is jelent. Mások pedig ugyanolyan intenzitással élik meg az összes etnikai indentitásukat. Külső személy részéről miért lenne jogos ezt megkérdőjelezni? A humanisták szerint az egyén saját önmeghatározása, és a saját azonossága az ami döntő. Ha ez egyszerre több nemzeti, és etnikai identitást jelent, akkor annak az egyénnek ez a helyes válasz. Más pedig ezt nem írhatja felül.
Viszont akik kirekesztőek sokszor ők maguk szeretnék meghatározni, természetesen a saját szempontjaik szerint, hogy ki minősül valódi nemzet vagy csoporttagnak. Ezért jönnek létre a különböző eredetmítoszok, és meghatározások, mert ezek alapján meg lehet húzni a vonalat a mi és az ők közé.
Vannak akik szerint egy nemzethez csakis születés alapján lehet tartozni. És ezen belül is bizonyos jellemzőkkel csakis egy adott etnikai csoport rendelkezik, és ez csakis születés alapján sajátítható el. Miközben ilyen sajátos jellemzőt nem lehet meghatározni. Bármely emberi képességet megtalálunk minden emberi csoporton belül. Illetve a sikeresen integrálódott bevándorlók léte is ezt cáfolja.
Mások viszont épp ez utóbbit tagadják, és hiszik, hogy nem létezik olyan, hogy integráció. Ezért gyakran olyan magasra helyezik a mércét, hogy azt senki sem tudná teljesíteni. Még azok sem, akik abba az adott nemzetbe születettek, és elvileg születésüktől fogva, és neveltetésük által teljes mértékben megfelelnek a kritériumoknak.

De a xenofóbia ellentmondásossága, különösen manapság, azt is jelenti, hogy ugyanakkor létezik egy olyan elvárás is, hogy ha valaki bevándorol egy adott országba, akkor maga mögött kell hagynia az előző lakhelyének, vagy hazájának összes hagyományát, és ezeket az új ország nemzeti hagyományaival kell helyettesítenie. A humanisták szerint ilyet kérni ellenkezik az alapvető emberi jogokkal, melyek biztosítják minden ember jogát az önazonos, és szabad életre. Szerintük ugyanis nem egyformának, hanem jogilag egyenlőnek kell lennünk. A világ kormányainak pedig ezt kell biztosítania, ezért a humanista szervezetek arra biztatják az országok vezetőit, hogy minden tőlük telhetőt tegyenek meg a különféle megkülönböztetések, beleértve a xenofóbiát ellen is.
Azt gondolják, hogy a biológiai jellemzők és tények nem jelentenek abszolút szabályt, és ezekből nem következnek társadalmi szinten szabályok. Ez utóbbiakat mi magunk határozzuk meg, ezért fontos, hogy ezek a szabályok minden ember méltóságát tiszteletben tartsák, és egyenlő jogokat biztosítsanak számukra, származástól függetlenül. Ezeket a jogokat pedig nem szabad személyes tapasztalatok, vagy érzések alapján alakítani. Különösen nem, ha ez egy másik csoporthoz tartozó embernek a jogait korlátozná.
Más szavakkal, akármennyire gonosznak, lustának, vagy rondának tart egy ember egy másik csoportot, akkor sem szabad megengednünk, hogy az illető csoport tagjainak bármi módon ártson, vagy megsértse a csoport tagjainak jogait. Az előítéletein az előítéletet fenntartó személynek kell dolgoznia, nem pedig ennek célpontjának.

Vannak akik szerint az idegengyűlölet az állatvilágban gyakran megfigyelhető csoportok közti rivalizációból ered. Hajlamosak vagyunk ellenségeket kreálni, és rendelkezni a mi és az ők fogalmával.
De már az emberek ősei is szociálisak voltak, és annak ellenére, hogy csoporton belüli hierarchia létezett, de a nyers erő nem volt annyira fontos, mint más állatoknál. Egy csoportban az lesz a vezető, aki a legjobban tud koalíciókat szervezni a saját érdekében, nem pedig az aki a legerősebb. Az emberek legközelebbi rokonai közt a csimpánzoknál is megfigyelhető, hogy a csoport területét közösen védik.
Tehát veszély esetén a csoport tagjai összefognak, és közösen lépnek fel. Hasonló jelenség volt megfigyelhető a különféle, rengeteg kisebb csoport közt, amit manapság etnikai csoportoknak neveznénk, és amelyek külső fenyegetés esetén összefogtak a harmadik csoport ellen. Ahogy a mondás tartja az ellenségem ellensége a barátom.
Egyes antropológusok szerint viszont maga a kultúra, az értelem, és a nyelvi képességeink kivonták az embereket a biológia hatásköréből. Tehát bármely olyan elmélet, mely az emberi biológiára vezetne vissza társadalmi, és kulturális jelenségeket, mint például a csoportok közti konfliktusok, az voltaképp hibás.
A humanisták szerint nem szükségszerű, hogy törzsi mentalitást kövessünk, és csak a kis, közvetlen csoportunknak kedvezzünk, mert végső soron mindannyian emberek vagyunk. És az együttműködés nemcsak rég része az emberségünknek, hanem mindannyiunk érdekét is szolgálja.

Források
de Noronha, L. (2019). Imagined communities. New Humanist, 134(4), 64.-65.
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Ridley, M. (2011) Az erény eredete. Akadémiai kiadó, Budapest
Salmon, P. (2019). The shock of the old. New Humanist, 134(1), 38.-42.
All forms of xenophobia, discrimination, racism and especially “ethnic cleansing”
Human Rights Council holds general debate on racism, racial discrimination, xenophobia and related intolerance
The Broken Bargain – How Nationalism Came Back
Rising Nationalism in Europe and Asia in the age of COVID19
Változatlan az idegengyűlölet mértéke Magyarországon
Idegengyűlölet (Wikipedia)
The New Internationalists: World Vision and the Revival of American Evangelical Humanitarianism, 1950–2010
The Origins of Christian Anti-Internationalism: Conservative Evangelicals and the League of Nations

Kommentelnél? Katt ide.

Evolúció | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Sokáig csak a szájhagyomány, majd később a vallások tudtak választ adni arra a kérdésre, hogy hogyan alakult ki az élet, és miért néznek ki az élőlények úgy ahogy. Majd 1859-ben mindez megváltozott egy, az evolúció elméletéről szóló könyv kiadásával. Mivel az elmélet több ponton ellentmond a vallásnak ezért szinte megjelenése óta folyamatos támadásoknak van kitéve. A környezeti feltételekhez való adaptáció, és az ez alapján kialakuló genetikai változatosság elméletét viszont több tudományág is alátámasztja, és manapság már nehéz tagadni helyességét.

Ennek ellenére vannak vallások, melyek ambivalensek a kérdésben. Mint például egyes zsidó és keresztény irányzatok, melyek közt találunk olyat, mely elfogadja az evolúció tényét, de ennek kezdeményezőjeként továbbra is Istent teszi meg. Valamint olyat is, mely határozottan tagadja az evolúció lehetőségét is.
Utóbbiak közül egyesek azt hangsúlyozzák, hogy a semmiből nem keletkezhetett minden, ezért a folyamatot mindenképp Isten kellett elindítania, akkor is, ha az élet további virágzásért evolúciós folyamatok felelősek. Szerintük bár a tudomány képes magyarázattal szolgálni a hogyanra, de a miértre, és mindennek a kezdetére nem tud választ adni. És szerintük csakis Isten, és az általa végrehajtott szándékos teremtés az egyetlen értelmes magyarázat. De ezen kívül, egyes keresztények szerint értelmes formák (mint például az ember) csakis értelmes lényektől származhatnak.
Hasonlóan szigorú, és elutasító álláspontot foglalnak az ortodox zsidók, de például a hinduk, és a muzulmánok is.
A magyarországi hinduizmus képviselői például erőteljesen evolúció-ellenesek, és határozottan kijelentik, hogy a világ létezésére csakis a teremtés adhat magyarázatot. Teljes mértékben elutasítják annak a gondolatát, hogy az élet Isten irányítása nélkül fejlődött volna, és abban hisznek, hogy maga az evolúció folyamata a legszilárdabb bizonyíték arra, hogy a világ szándékosan lett tervezve, Isten által.
A világ hindui közt viszont már nincs ennyire teljes egyetértés a kérdésben. Egyesek azt gondolják, hogy az evolúció folyamatában nem jelenhet meg a véletlen, mert ez kizárná, hogy Vishnu közrejátsszon benne, ami hitük szerint lehetetlen. Mások szerint viszont az evolúció csupán egyike a lépéseknek, melyen keresztül Brahman (Isten) létrehozza az életet.
Hasonlóan szigorúan látják a kérdést a muszlimok, akik szerint minden ami létezik Isten teremtésének eredménye, és ezen belül szintén Isten minden dolog létezésnek, és elmúlásának az oka. Tehát semmi sem történhet Isten akarata nélkül, beleértve az evolúciót is. Ezért elutasítják az elméletet, mint magyarázatot az élet eredetére, és hangsúlyozzák, hogy „csupán elméletről van szó”.
Ezen kívül hiszik, hogy a teremtéstörtének nem minden részlete ismert, de erről csakis Istentől kaphatunk válaszokat. Ezért azt gondolják, hogy ennek részletei nem fontosak, mert a teremtés tanulságai azok, melyek szerepet játszanak a vallásilag elfogadható életben. Valamint hisznek abban, hogy a Korán, mivel isteni eredetű, ezért tökéletes, és soha nem kerül ellentmondásba a tudománnyal. Ha ez mégis megtörténik, akkor a tudomány az, ami helytelen célokat követ, és nem arra törekszik, amire kellene.
Ezektől merőben eltérően a buddhizmus követői szerint az evolúció kérdése lényegtelen, mert az emberek számára elsődleges a tudat, és ennek uralása. Hitük szerint arra kell koncentrálnunk, hogy megtanuljuk uralni a tudatunkat, és a világ működése megfogalmazható tudományosan, és ez összeegyeztethető a vallással. A tudományos elméletek fejlődéséről azt tartják, hogy ezek szükségszerűen mások a különböző korokban, mivel mindig az emberi tudat közreműködésével jönnek létre.
Hitük szerint az emberi tudatból vezethető le a minket körülvevő világhoz való viszonyunk, és a tudományos elméletek is csak ennek tükörképei. Tehát, amíg ismereteink korlátoltak voltak, addig elfogadható volt a teremtéstörténet, mint az eredetünk magyarázata. De a tudásunk fejlődésével felül kell vizsgálnunk a viszonyunkat a világgal is. Az egyetlen ami állandó az a tudatunk feletti kontroll elsajátításának szükségessége, mert csakis ez jelent megoldást a szenvedéssel teli létből való megszabadulásra.

A humanisták szerint az élőlények eredetét az evolúció tudományos elmélete pontosan fogalmazza meg, és ezért elfogadják azt. Vannak humanisták akik szerint az evolúció-elmélet által leírt eredettörténet sokkal érdekesebb, mint bármely vallásos, vagy természetfeletti eredetről szóló legenda. Ugyanis eszerint a Földön ma élő összes állat és növényfajjal létezik közös ősünk, és erre manapság erőteljes bizonyítékaink vannak.
Ezek nem csupán az őskövületek alapján léteznek, melyek szintén erre utalnak, hanem a létező kortárs állatfajok megfigyeléséből is egyértelmű. Épp ezért volt lehetséges Charles Darwinnak már 1831-ben megfogalmaznia az evolúció-elméletet. Manapság viszont ennek helyességét a genetikai tudásunk is alátámasztja.
A gének ugyanis nemcsak arra jelentenek bizonyítékot, hogy egyes emberek, vagy akár egyes állatfajok rokonságban állnak egymással, hanem arra is, hogy létezett egy úgynevezett univerzális közös ősünk is, ami kb. 4 milliárd évvel ezelőtt élt, és amely maga a sejt volt. És bár arról nincs pontos információnk, hogy ez az egész folyamat hogyan, és miért indult be eredetileg, de a humanisták szerint ez a kérdés másodlagos ahhoz képest, hogy maga az evolúció folyamata tisztán érthető, és biztos, hogy megtörtént, sőt manapság is folyamatban van.
Valamint azt gondolják, hogy az élet létrejöttének miértjére választ keresni felesleges. Az élet létezik, és mi mindannyian részei vagyunk. Ez épp elég. Nem tartják szükségesnek, hogy ennek a folyamatnak valamilyen eredeti indoka, vagy célja legyen ahhoz, hogy ma élő lényként boldogulhassunk a világban.
A humanisták szerint érthető, hogy minden csoport kialakított magának valamilyen eredettörténetet, mert ez fontos része annak, hogy értelmet, és célt találjunk a létezésünknek. Éppen ezért népszerűek a dokumentumfilmek, vagy a megismerést támogató beszámolók. Ezáltal megismerhetjük önmagunkat, és értelmezni tudjuk a világot, illetve a velünk történő eseményeket.
A vallásos eredet-mítoszokat érdekesnek és fantáziadúsnak tartják, de ugyanakkor azt gondolják, hogy arra a kérdésre, hogy honnan származunk a biológia, és az antropológia pontosabb választ képes adni. A vallásokban leírt eredettörténet ugyanis sokszor csupán szimbolikus, és sokkal inkább tükrözi a kort, melyben született, mintsem a valós történelmi eseményeket. A paleontológia (őslénytan) illetve a kapcsolódó tudományok a vallásokhoz képest sokkal pontosabb képet adnak arról, honnan származunk, és mi történt a múltban. Illetve ahogy a tudásunk egyre fejlődik, és az eszközeink egyre kifinomultabbá válnak, annál pontosabb képet tudnak adni arról hogyan működik a minket körülvevő világ. Ezáltal pedig a származásunk kérdése is egyre tisztábbá tud válni.
Ehhez képest a vallások által vázolt történet az istenség(ek) általi teremtéssel kezdődik, és amely egy meghatározott irányt, és célt ad a létező élőlényeknek, melyeket vallási szabályok formájában fektet le. Hosszú ideig csak ez a történet létezett. De a tudományos módszer fejlődésével ez a tervezettségből eredő bizonyosság Isten tervére az emberiséggel egyre inkább veszíteni kezdett a népszerűségéből.
És bár nem minden vallás teszi ezt, de a nagy világvallásokon belül megjelentek irányzatok melyek megpróbálják összeegyeztetni a vallás dogmáit a modern tudomány eredményeivel. Így alakultak ki olyan mozgalmak, mint például az intelligens tervezettség, mely azt állítja, hogy Isten nem a mai formájában teremtette az élőlényeket, hanem elindította a folyamatot, és az evolúció ennek része.
De ez, és ennek különböző fokozatai, melyet a különféle egyházak elfogadnak, vagy egyenesen népszerűsítenek, sajnos gyakran teljes félreértése magának az evolúció folyamatának. Az evolúció, vagy más néven a természetes kiválasztódás (szelekció) ugyanis pontosan arról szól, hogy a kiválasztás folyamatában nincs szükség egy ezt irányító entitásra, hanem a folyamat a környezet és az élőlények tulajdonságainak kölcsönhatása miatt következik be. Magyarán, az evolúció folyamata teljesen vak, és nincs semmilyen végcélja, ami felé az élőlények fejlődnének.
Bár egyesek számára nehéz lehet megérteni, és elfogadni, hogy az életnek nincs egy előre meghatározott célja, de a humanisták szerint épp ebben rejlik a létezés szépsége. Mert azáltal, hogy nincs egy mindenható, és természetfeletti módszerekkel beavatkozó lény, aki mindezt irányítja, és amely a saját céljai felé terelne, ezért valójában szabadok vagyunk. Mindaz, amit teszünk a létező világgal kapcsolatos reakció motiválja, tehát maga a világ. És ezáltal ennek teljes értékű tagjai tudunk lenni. Nem egy isteneknek alárendelt, nem egy adott célra kiválasztott, vagy bármely más módon használt részei, hanem szabad, és önmagunkban is teljes értékű részesei az univerzumnak.

Források
Chown, M. (2020). Marvellous blunders. New Humanist, 135(3), 16.
Dawkins, R. (2011). A valóság varázsa. Libri kiadó, Budapest
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Topić Peratović, N. (2014). Humanism for Children (első kiad.) Center for Civil Courage, Zagreb
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Evolúció (Wikipedia)
210 éve született az ember, aki mindent a feje tetejére állított
Van jobb megoldás az evolúció ábrázolására: ez az élet korallja
Még a gyorsan alkalmazkodó madarak sem tudnak lépést tartani a klímaváltozással
Ez egy rossz hír: már nem képest lépést tartani az evolúció az emlősök kihalásának ütemével
Religion and science – Theory of evolution
Hinduism Transcends Darwin’s Theory of Evolution
Darwin’s Theory of Evolution and Hinduism are Consistent

Kommentelnél? Katt ide.

Gyereknevelés | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Mi szükséges a boldog gyerekkorhoz? Hogyan neveljünk jól gyereket? Milyen a jó szülő?
Majdnem mindenkinek van ezekről a kérdésekről véleménye, vagy saját tapasztalata, elvégre mindannyian voltunk gyerekek.
Egyes szakértők szerint a gyereknevelésben a legfontosabb a szeretet, és a szabadság. Tehát, hagyjuk a gyereket gyerekként élni, és ez elegendő.

Ehhez képest a legtöbb vallás a gyereknevelésben legfontosabbnak a vallási előírások megfelelő követését tartja. Másodlagosnak, és kizárólag praktikus szempontok alapján foglalkoznak a világgal kapcsolatos ismeretekkel.
A zsidó vallás követői például a legfontosabbnak azt tartják, hogy a gyerekek már kiskorukban is rendelkezzenek olyan ismeretanyaggal, és kötelességtudattal, mely megóvja őket a vallási előírások áthágásától. Hasonló módon az iszlám vallásban a szülők már egészen kis kortól kell bátorítsák a gyerekeiket arra, hogy utánozzák őket az imádkozásban. Illetve a gyerek hét éves korától fogva célirányosan tanítaniuk kell az imádkozásra, és a rituális tisztálkodás szabályaira. Valamint mindkét vallás azt tartja, hogy a szülők kötelessége bevezetni a gyereket a vallásba.
De a legtöbb vallás abban is egyetért, többek közt a judaizmus, az iszlám, és a hinduizmus is, hogy az oktatás célja csupán annyi, hogy a gyerek később rendelkezzen olyan képesítéssel, amely alapján megfelelő életszínvonalat tud biztosítani magának, és amely mellett lesz ideje a vallási életre. De mind fontosabbnak tartják a lelkiség, és a vallási szabályok elsajátítását.
A keresztények szerint minden vallás fennmaradásának záloga, hogy miképp tudja a legfontosabb tanításait, és hagyományait továbbadni a következő generációnak. Nem tartják elegendőnek a tisztán kognitív ismereteket, mert ezek nem tesznek senkit hívővé. Ezért fontosnak tartják, hogy a teológiai tudás átadása olyan módon történjen, ami örömet, és bizalmat, illetve reménységet ébreszt a gyerekben. Ezt életre tanításnak, és vezetésnek nevezik, és hitük szerint a keresztény tanok ezáltal válnak útravalóvá, amit az ember a későbbi életében is magával visz. Továbbá pedig hiszik, hogy ha valaki nem tapasztal meg kapcsolatot a transzcendenssel, akkor az illető torz személyiséggé válik. Ezért nagy hangsúlyt fektetnek a gyerekkortól való vallási nevelésre, mert hiszik, hogy a hit alapját azok a hitigazságok képezik, melyek az élet korai szakaszában vésődnek be.
Hasonló módon a hinduk szerint a lelki atmoszférát otthon tapasztalja a gyerek. Ezért ebben kiemelkedően fontos, hogy elsősorban a tiszteletet, és más fontos lelki elvek betartását sajátítsa el, valamint a lelki gyakorlatok figyelmes és odaadó végzését.
Ezektől eltérő hozzáállást a nagy világvallások közt csak a buddhizmusban találunk. Mivel a buddhista világszemlélet alapja a saját tudatunk kutatása, ezért a buddhisták szerint a nevelés célja, hogy elsajátítsuk azokat a képességeket, melyekkel megérthetjük, és átlátjuk a saját, igazi természetünket, és ezáltal képesek vagyunk teljes életet élni.
A gyereknevelésben a legfontosabbnak azt tartják, hogy a gyermekeinket felkészítsük a jövőre, illetve megtanítsuk nekik, hogyan tudnak hatni önmagukra, hogy képesek legyenek a saját tudatukat kutatni. Hitükben ugyanis ezek a képességek szükségesek az önálló, és beteljesült élethez.
Gyakorlati kérdésekben elsődlegesnek tartják azoknak az ismereteknek a megszerzését, melyekkel a szülők nem rendelkeztek, és aminek segítségével a gyerek olyan problémákat is képes lesz majd megoldani, amelyekkel a szülő talán nem is szembesült.

A humanisták szerint a gyerekek önálló, és teljes értékű emberek, ugyanúgy, mint a felnőttek, és ennek megfelelően kell velük bánni. Éppen ezért hibásnak tartják a szülők saját vallási meggyőződéseit a gyerekekre erőltetni. A humanisták szerint az egyén saját világnézete egy mélyen személyes döntés, amit mindenkinek magának kell meghozni, a lehető legszabadabban. Ezért károsnak, és visszaélésnek tartják a gyerekek kis kortól való vallási nevelését, és bármilyen vallási életben való részvételre való kötelezését.
Ugyanúgy károsnak tartják bármely más felnőtt elvárás rákényszerítését a gyerekekre. Legyen szó testi vagy akár érzelmi vagy intellektuális szinten történő kényszerről. Ide tartoznak például azok a nem kívánt érintések, mint a felnőtteknek adott puszi, akkor is, ha a gyerek nem akarja, vagy a másik gyerekkel való barátságára tett megjegyzések, melyek arra utalnak, hogy a gyerekek házaspárt alkotnak. De szintén kényszernek tartják a gyerek egy adott szakmára való kényszerítését, vagy a döntések „mert én azt mondtam” kijelentéssel való elintézését is. A humanisták nem tartják alsóbbrendűnek a gyerekeket, csak azért, mert kisebbek, vagy kevesebb élettapasztalattal rendelkeznek. Az őket érintő kérdésekben ugyanúgy be kell őket vonni, mint egy felnőttet. A kérdést persze a gyerek fejlettségi szintjének megfelelően kell elmagyarázni, de helyette dönteni visszaélés.
A humanisták szerint ugyanis egyetlen ember sem sziget, és mindenkinek szüksége van a többiekre valamilyen szinten. Csupán azért, mert a gyerekkorban ez sokkal erősebb, és a gyerek sokkal inkább rászorul a felnőttek gondoskodására, és útmutatására, de ez nem jelenti azt, hogy ezzel a helyzettel vissza lehet élni, és a gyerekeket ki lehetne használni, a felnőttek saját igényei szerint. Ebbe ugyanúgy beletartozik a gyerekek semmibevétele, érzelmi manipulálása (pl. pokollal való fenyegetés), de a felnőtt szerepek rájuk hárítása is (pl. a szexualizálás).
A humanisták szerint a gyereknevelésben az alapvető fizikai szükségletek biztosítása után a legfontosabb az érzelmi biztonság, és nevelés. A cél önálló, magabiztos, és kedves embereket nevelni, akik képesek szabadon gondolkodni bármely témáról. Kevésbé tartják fontosnak, hogy a gyerek később maga is azonos elveket valljon mint a szülei, és ennél fontosabbnak tartják, hogy megfelelően fejlett személyiséggel rendelkezzen, és képes legyen érzelmileg megfelelően viszonyulni embertársaihoz.
Illetve mivel nincs szervezett humanista egyház, de mivel a vallások a legtöbb helyen fontos részei a kultúrának, ezért a humanisták fontosnak tartják, hogy a gyerekeket felvilágosítsák a vallásokról, és ne hagyják magukra a különféle vallási eszmékkel szemben. Ezek ugyanis sokszor kifejezetten gyerekekre specializálódtak, és sokszor károsak, és manipulatívak. A humanisták szerint mindenki szabadon kell válassza a saját világnézetét, de a vallásoktól eltérően nem tartják elfogadhatónak, ha a gyerekeket arra kényszerítsék, hogy ezt a döntést már egészen kis korában hozza meg, vagy egyenesen eldöntsék helyette a szülei.
Korábban vallásos személyek beszámolói alapján a humanisták azt gondolják, hogy bizonyos káros vallási dogmák a teljes életet negatívan befolyásolják, amit utólag orvosolni nehéz, és ezért jobb mindezt megelőzni, és a vallás kérdését csupán később, felnőtt korban, megfelelő ismeretek birtokában eldönteni.
Vannak akik arra hivatkoznak, hogy a vallás azért fontos, mert csakis azáltal tudják a gyerekek a megfelelő erkölcsi szabályokat elsajátítani. De a humanisták szerint ez nem igaz. A vallástalan családokban, és azokban a társadalmakban, ahol az egyházak nem kapnak annyira kiemelt szerepet a gyereknevelésben, az erkölcsi szabályok ugyanúgy jelen vannak. Sőt, egyes kutatások szerint azok a gyerekek, akik vallásos nevelést kaptak önzőbben viselkednek a társaikkal, mint azok a gyerekek, akik nem kaptak kifejezetten vallásos nevelést.
Nem szabad elfeledni azt sem, hogy a vallásos nevelés jelentős része egyházi iskolák keretében történik. Ezek az iskolák nem független történelmi információkat adnak át a gyerekeknek, hanem egy jellegzetes világnézet. Ami például akár ellent is mondhat a szülők meggyőződésének, ha az adott közösségben csak egyetlen egyházi iskola létezik. Ha pedig a gyereket nem érdeklik ezek a dolgok, és nem szeretne vallásos szertartásokban részt venni, vagy vallásórára járni, akkor ezt az egyházi iskolák büntetik, ezáltal hátrányos helyzetbe hozva ezeket a gyerekeket.
Ehhez hasonló hatalmi visszaéléséket már megfigyelhetünk más országokban, ahol a gyerekeket nem védik ilyen szempontból. Vannak egyházi iskolák, ahol a testi fenyítés alkalmazása elfogadott, és ez nemcsak fizikai bántalmazást jelent, hanem akár tartós érzelmi sérüléseket is magával hoz.
Valamint az egyházi iskolákkal kapcsolatban még egy fontos szempont az, hogy az ezeken belül történő szexuális felvilágosítás sokszor elégtelen, vagy egyenesen hibás és káros. És bár lehet, hogy ezt a felvilágosítást sok szülő inkább maga végezné, de ugyanakkor ha az iskola keretében az ilyen fajta tevékenység nem elkerülhető, akkor fontos, hogy az jó minőségű, és valósághű legyen, ne pedig egy adott vallás hagyományát kövesse.
A szexuális edukáció során a vallásos értékek tanítása vagy a szexuális felvilágosítás hiánya a vallási meggyőződések miatt (legyen az iskola vagy a szülők) károsítja a gyerekek tudását. Egyes vallások szexuális nevelése egyenesen ártalmas, és téves. Ezeknek hosszú-távú hatásai lehetnek az egyén életére (pl. bűntudat, túl korai szex, nem biztonságos szex, korai szülővé válás).
A humanisták szerint az egyházi iskolák elsősorban az adott egyház autoritásának tiszteletére tanítanak, ami ellenkezik a gyerekek érdekeivel. Ehelyett ők az önálló gondolkodást, és a döntés képességének fejlesztését tartják az oktatás elsődleges céljának. Szerintük a természetes világ épp elég érdekes és csodálatos a természetfelettivel rendelkező világhoz képest. Még akkor is, ha ezeket a tanításokat csak képletesen értik. A világban való boldoguláshoz szükséges az ezzel kapcsolatos ismeretek elsajátítása, és ezek tudományos-alapú, és pontos ismerete.
Ugyanakkor a vallás-mentes nevelés nem az erkölcsi értékek teljes hiányát jelenti. Hiszen a humanisták szerin is vannak szabályok az együttéléshez, és az emberek felelősek a saját tetteikért.
Szerintük a világ működésének megismerése, a saját testi és lelki korlátaik tiszteletben tartása, és a mások tisztelete olyan elvek, melyek fontosabbak bármely vallás szabályainál, és amelyet fontosabb a gyerekeknek elsajátítani, mint dogmákat.
Végül pedig ne feledjük a gyerekek saját szempontjait sem. Egy gyerek számára ugyanis nem maga a vallás a fontos, hanem például a kapcsolataik a barátaikkal, szüleikkel, stb. Ezért, még ha a szülők maguk vallástalanok is és nem szeretnék, ha a gyerekük vallásossá válna, mondjuk az egyházi iskola hatására, ezt nem lehet valamilyen ellen-propagandával megelőzni. A száraz, didaktikus vallásellenes szövegek ugyanis legalább annyira unalmasak, mint a régi korok vallásos legendái.
Ezért ahelyett, hogy arra törekednénk, hogy a gyerekeket egy adott irányba győzzünk meg, adjunk nekik szeretetet, és támogatást, ami megfelelő érzelmi biztonságot nyújt, és amire később is támaszkodhatnak. Akkor pedig nem számít, hogy hogyan döntetnek világnézeti kérdésekben, vagy akár ha meggondolják magukat később életük során. Mert ez a döntés az övék, és ezt szabadon megtehetik, ahogyan ez minden embernek alapvető joga.

Források
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Topić Peratović, N. (2014). Humanism for Children (első kiad.) Center for Civil Courage, Zagreb
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Postel, D. (2009). Good books? New Humanist, (July/August), 37.-39.
10 dolog, amit Vekerdy Tamás követendőnek tart a dán gyereknevelésben
Normális, ha a gyerek a szülő agyára megy – Vekerdy nevelésről, óvodáról, iskoláról
Vekerdy Tamás: Hagyjuk gyerekként élni a gyereket
Vekerdy Tamás (Wikipedia)
Religion Makes Children More Selfish, Say Scientists
Nonreligious children are more generous
Humanism for Kids
Education law reforms urgently needed to protect children’s rights – Humanists UK
Humanists criticise UK’s record on protecting children’s rights
How Raising Freethinkers Is Helping Me Raise Humanist Kids
How secular family values stack up
Raising Secular Kids In A Religious World

Kommentelnél? Katt ide.

Pokol | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

A pokolról kétféle elképzelés létezik. Az egyik szerint a pokol egy valós hely, ahol a rossz, gonosz, hitetlen emberek lelkei örökké tartó elviselhetetlen gyötrelmekben részesülnek.
A másik elképzelés szerint a pokol az örök elszakítottság Istentől.

Maga a pokol képe már az ókori egyiptomiak vallásában megjelent, ahol az istenek ellenségeit különféle büntetések érik a másvilágon. Ré isten ellenségeit fejjel lefelé forró homokba merítették, míg Ozirisz istennő ellenségeit lefejezték, és a szívüket egy szörny falta fel. De ugyanúgy az ókori görögök is hittek egy szellemvilágban, ahol különbség van téve a bűnösök, és a jámbor lelkek közt.
Az ítélet napja pedig a zoroasztriánus vallásból került át a jelenlegi világvallások egy részébe. Eszerint az utolsó ítélet napján a halottak föltámadnak, és egy nagy olvadt fém folyam jelenik meg, mely a bűnösöknek fájdalmas, az istenfélőknek viszont kellemes, mint a meleg tej.
A zsidó vallásban a pokol nem szerepel a Tórában, és az ezzel kapcsolatos hagyomány a szent iratokon kívülről származik. A valláson belül vitatott kérdés, hogy a zsidók megszabadulhatnak a pokol büntetésétől, vagy pedig ez örökre szóló.
Egyes zsidó filozófiai irányzatok, többek közt a kabbala, azt hangsúlyozzák, hogy jót tenni csak ebben a világban lehet, és ezért a lelkek visszavágynak ide a halál után. Mások a pokol leírásait pusztán metaforikusnak tartják, és azt gondolják, hogy ezek csupán egy spirituális megtisztulási folyamatra utalnak.
Az Istentől való elszakítottság a kereszténység egyes értelmezéseiben jelenik meg. Egyesek szerint az Isten és a Sátán közti utolsó nagy csata után a menny kapui mindenki számára megnyílnak. Mások szerint viszont az ítélet napja után a bűnösök a Sátán kezébe kerülnek, és örök kárhozatra ítéltetnek, elválasztva Istentől, míg a jámbor hívőknek örök boldogságban van részük Isten lábai előtt.
Egyes keresztények szerint a Bibliában leírt pokol nem túlzás, de célja az, hogy a figyelmet az életre irányítsa. Ez alatt a tettek következményeit értik, mert hitük szerint csakis a földi létünk alatt tudunk változtatni a tetteinken, és a jót választani.
Az Ítélet Napja, és a pokol tana kiemelt fontosságú az iszlám vallásban. Bár a szent szövegek, és a tanítók hangsúlyozzák, hogy Isten igazságos, és könyörületes, de a pokol borzalmainak említése, és fenyegetése ugyanannyira hangsúlyos ezekben. Hitük szerint a büntetéssel való fenyegetés az emberek érdekét szolgálja, mert ezáltal figyelmeztet a bűnökre, és ez egyfajta könyörület. Hiszik, hogy Isten csak hitet vár az emberektől, illetve azt, hogy kövessük, amit megparancsolt, és elkerüljük azt, amit megtiltott. De ugyanakkor azt is rengetegszer hangsúlyozzák, hogy Isten azt bünteti meg, és annak könyörül, akinek Ő akar.
A keleti vallások, mint a hinduizmus és a buddhizmus azt tartják, hogy az életben elkövetett bűnök következményei (karmája) ledolgozhatók nem csak a Földön, hanem egy még inkább szenvedésekkel teli világban, melyet nevezhetünk akár pokolnak is.
A hindu hit szerint, a pokol az univerzumok alján fekvő óceán felett található huszonnyolc bolygó, ahová azok a lelkek születnek újjá, akik Isten törvényeivel ellentétes, borzalmas tetteket hajtottak végre. Itt évezredeken keresztül sínylődnek, és csak ez után kapnak újabb lehetőséget a Földön való újjászületésre. Egyes hinduk szerint maga a húsfogyasztás is egy olyan tett, ami az ezekre a pokol-bolygókra való születést vonja maga után.
A buddhisták a keresztény purgatórium fogalmához hasonló helyként képzelik a poklot, ahol a lelkek ledolgozzák a rossz karmájukat. Különbséget tesznek a tudatlanságból, és a szándékosan elkövetett ártalmak közt, és hiszik, hogy a legrosszabb helyzetbe azok kerülnek, akik tudatosan ártottak másoknak.

A humanisták a pokol tanát kegyetlen gondolatnak tartják, és azt gondolják, hogy ez önmagában véve is rossz tanítás, mert azt üzeni, hogy a problémákat erőszakkal lehet megoldani. Azt gondolják, hogy a vallások erőszakos istenképe, aki bár mindenható, mégis úgy dönt, hogy szélsőséges és szükségtelen erőszakot alkalmaz a teremtményeivel kapcsolatban, nemhogy csodálatra méltó, hanem egyenesen ijesztő, és összeegyeztethetetlen egy szerető isten képével. Valamint azt gondolják, hogy azok, akik egy ilyen istent imádnak maguk is hajlamosabbak az erőszakra, mert vallásuk tanítása szerint ez elfogadható, és erkölcsös reakció arra, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretnék, vagy ahogy szerintük helyes. Egy kegyetlen istenben való hit kegyetlenné teszi a hívőt is.
Ehelyett a humanisták az egyéni erkölcsi autonómiát hangsúlyozzák. A humanisták nem gondolják, hogy bármit meg szabad tennünk, és elfogadják, hogy a társadalomnak szabályok szerint kell működnie. De ugyanakkor azt gondolják, hogy mindannyiunknak szabadnak kell lennünk abban, hogy kialakítsuk a saját erkölcsi mércénket, és egyéni döntéseket hozhassunk ami a morált illeti. Szerintük az erkölcs mércéje nem egy külső erő, vagy entitás, aki ítélkezik az emberek tettei felett, hanem ezeket a döntéseket maguk az emberek hozzák.
A humanisták szerint mindenki egy saját, belső erkölcsi mércét követ, még akkor is, ha ezt egy adott vallás keretében teszi. Ugyanis nincs senki, aki teljes egészében elfogadná vagy akár betartaná a vallása összes előírását, és erkölcsi útmutatását. Mindenki válogat valamilyen szinten; egyes szabályokat rendkívül fontosnak tart, másokat meg könnyedén elutasít, annak ellenére, hogy mind ugyanúgy istentől származnak. Arról nem is beszélve, hogy a különböző szabályok néha még magán a valláson, vagy a szent könyvön belül is ellentmondásosak. Ezért a humanisták szerint nem szükséges Istenre vagy istenekre hivatkozzunk amikor az erkölcsről van szó. Ugyanúgy hozhatunk erkölcsi döntéseket, és vállalhatunk felelősséget a saját tetteinkért, ha közben nem támaszkodunk egy természetfeletti lény szabályaira.
A humanisták elutasítanak mindennemű istenekre, és természetfeletti lényektől származó revelációra épülő értékrendet, és ehelyett az erkölcs alapjának az emberi jóllétet teszik meg. Azt gondolják ugyanis, hogy mikor arról van szó, mi a helyes, és mi a helytelen fontosabb azt vizsgálni, mi az amire az embereknek szüksége, és igénye van. Azt kell megtalálnunk ugyanis, hogy mi az ami elősegíti az emberi faj fejlődését, jóllétét, és boldogságát, illetve, mi az, ami ebben akadályozza.
Ugyanezt tartják érvényesnek a többi érző lénnyel, és a minket körülvevő világgal kapcsolatos erkölcsi hozzáállásunkról is. Ebben sem működik a minden megengedett elv, mert az önös érdekből, és figyelmetlenségből elkövetett cselekedetek ugyanúgy ártanak másoknak, és a világnak, mint a szándékos rosszindulat. Ezért a humanisták szerint minden ilyet kerülni kell, amennyire épp lehetséges.
A nem ártás, a következmények vizsgálata, és a felelősségvállalás, illetve az igazságosság, és méltányosság képezik a humanista erkölcs alapját. Ezeket pedig szükséges nemcsak szekuláris, azaz világi, és természetfelettitől mentes törvényekbe foglalni, melyek minden polgárra érvényesek, hanem szükségesnek tartják azt is, hogy ezeket az emberek kulturális szinten is elfogadják, és elsajátítsák. Ha egy ilyen szabályról kiderül, hogy ártalmas az embereknek, a környezetnek, vagy akár más érző lényeknek, akkor a humanisták szerint azt a szabályt, vagy törvényt meg kell változtatni. Szerintük nincsenek kőbe vésett szabályok, melyek mindenképp érvényesek mindenkire. A szabályok megszegésének következményei pedig itt és most kell bekövetkezzenek, annak érdekében, hogy igazságszolgáltatás, és helyreállítás történjen. A humanisták nem tartják megnyugtatónak azokat az állításokat, mely szerint a másvilágon, az ítéletnapján, vagy egy elkövetkező életben lesznek majd következményei egy ártalmas cselekedetnek.
Gyanakvással szemlélik azokat a kijelentéseket, melyek abban lelnek örömet, hogy egy másik lény a pokolban szenved rettenetes kínokat. Sokszor ártalmatlan dolgokért, vagy pedig egy adott istenség elleni vétség miatt, mellyel valójában senkinek nem ártott, és csupán egy vallási szabályt szegett volna meg. Nem egy volt hívő számol be arról, hogy gyerekkorában rettenetes félelmet élt meg, amikor a pokol tanítását hallotta, és ahogy ez a félelem még évekkel később is kísértette, és ezáltal megkeserítette az életét. A humanisták szerint azoknak a hívőknek a megszólalásai, akik ezt szenvedélyes örömmel hangoztatják egyenesen felkavarók, és aggasztóak. Mások szenvedésében örömet lelni nem tűnik összeegyeztethetőnek számukra a szeretettel, melyről a vallások beszélnek.
Hasonló módon aggasztónak tartják azokat a tanokat, melyek azt hirdetik, hogy a mennyország jutalma, és egyben a pokol kínjainak az elkerülése csakis egy szűk, kiválasztottakból álló csoport számára elérhető. A humanisták szerint ez a fajta világkép nemhogy nyugtalanító, hanem egyenesen szörnyűséges. És sokuknak ez az oka annak, hogy elutasítják egyes egyházak tanait, és akár nyilvánosan kritizálják őket.
Ugyanakkor megfigyelhetjük azt is, hogy a büntetés és jutalom, illetve a másvilág ígérete halványulni kezd ahogy az emberiség egyre több szempontból képessé válik megmagyarázni a világ működését, és maga képes megoldásokat találni az emberek problémáira. Egy igazságos, és jóléti társadalomban csökken a mennyország, és a pokol ígéretének fontossága. Ha az emberek megtapasztalhatják, hogy a törvény és az igazságszolgáltatás működik, és probléma esetén számíthatnak rá, illetve ha az alapvető szükségleteiket ki tudják elégíteni, mert nem kell nélkülözniük, akkor a társas viszonyokat feszítő ellentétek száma is csökken. Ezáltal nő az általános jóllét, melyben nincs szükség egy mindenható, és bosszúálló istenre, vagy egy természetfeletti szabályrendszerre, mely majd valamikor igazságot tesz. Mert az emberhez méltó lét, és a boldogság már most, ebben az életben lehetséges, és mindenkinek kijár.

Források
Anon. (2009). Qur’an. (második kiad.) Penguin books, London
Howel Smith, A. D. (1942). Many men, many hells. The Rationalist Annual, 68.-74.
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Topić Peratović, N. (2014). Humanism for Children (első kiad.) Center for Civil Courage, Zagreb
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Whyte, G. (1911). The consolations of religion. The R. P. A. Annual, 46.-50.
Wilkonson, R, Pickett, K. (2010). The spirit level. Penguin Books, London
Pokol (Wikipedia)
Az utolsó ítélet (A Katolikus Egyház Katekizmusa)
Vatikán: Igenis van pokol
A Humanistic Damning Of The Doctrine Of Hell

Kommentelnél? Katt ide.

Nihilizmus | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Az emberi értékek elértéktelenedését állító, valamint a haladásellenes, és a lét értelmét tagadó filozófiai irányzat.

Vannak akik félreértelmezik az ateizmust, mint egy üres, reménytelen, és nihilista világnézetet. Egyesek ezt tudatlanságból, mások viszont tudatosan teszik. Ennek alapja gyakran egyes hívők meggyőződése miszerint, ha hitük elemei személyes szinten megnyugvást hoznak számukra, akkor csakis ez az egyetlen helyes módja a világban való létezésnek, és minden más üres, és értelmetlen lehet csupán. Bár a különböző vallások nagyon sok mindenben ellentmondhatnak egymásnak, de abban mind egyetértenek, hogy egy vagy több isten létezik.
Ezek alapvető ellentmondásba kerülnek azokkal akik nem hisznek egyetlen istenben sem. Mivel az ateisták nem fogadják el semmilyen istenek létét, ezért a vallásos emberek, de néha akár a „maguk módján hívők” is azzal vádolják az ateistákat, hogy ők nem hisznek semmiben, tehát tulajdonképpen nihilisták. És bár valóban létezhetnek ateisták, akik valóban nihilistának vallják magukat, a legtöbben mégis inkább az ateizmus két kategóriájában esnek: a gnosztikus, illetve az agnosztikus ateisták kategóriájába.
Előbbi azt jelenti, hogy az illető nem hisz istenekben, és biztos benne, hogy egyetlen isten sem létezik. Utóbbi pedig azt jelenti, hogy az illető nem hisz az istenek létében, de ugyanakkor nem zárja ki teljesen annak a lehetőségét, hogy valamilyen, eddig még nem ismert isten létezhet. Ebbe az utóbbi kategóriába tartozik az ateisták túlnyomó többsége.
Ugyanakkor egyes ateisták antiklerikálisnak, azaz egyház-, és vallásellenesnek is tartják magukat, mivel az egyházak történelmét, illetve jelenlegi tevékenységét károsnak tartják, és nem tartják elfogadhatónak azokat a hatásokat, melyet az egyházak a szélesebb társadalomra gyakoroltak.
Ők nem csak elégtelennek tartják az egyházak magyarázatait a világ eseményeire, hanem egyenesen hibásnak, és károsnak gondolják ezeket. Mivel ez az egyet nem értés gyakran konfliktushoz is vezethet, ezért sok hívő, vagy az egyházak tanaival szimpatizáló felekezeten kívüli személy, gyanakvással pillant azokra az ateistákra, akik az egyházakkal szembeni ellenszenvüket néha szenvedélyesen, vagy akár agresszív módon fejezik ki.
Ezzel szemben a humanisták szerint a másmilyen világnézetek nem jelentik azt, hogy azok teljes egészében tévesek, és értelmetlenek, vagy hogy mindenképp meg kellene szüntetni azokat. Annak ellenére, hogy a humanisták azt gondolják, hogy a vallások rengeteg dologban tévednek, és egyes szervezett vallási közösségek egyenesen nagyobb csoportoknak is ártani tudnak, ennek ellenére elfogadják, hogy egy másik ember számára lehet, hogy pont az a vallás ad értelmet, és életminőséget. Még akkor is, ha az egyes vallásokban található magyarázatokat ők maguk is hibásnak, és értelmetlennek tartják, ugyanakkor értik, hogy ez másoknak miért lehet fontos.
Tehát a humanisták is ateisták, és bár nem fogadják el a vallások világmagyarázatát, de ugyanakkor azt gondolják, hogy maga a puszta ateizmus elégtelen arra, hogy egy értelmes, és teljes életet éljünk, és együtt tudjunk élni másokkal. A puszta véleménytoleranciát sem tartják elegendőnek, mert bizonyos dolgok, és bizonyos vélemények tolerálása azzal jár, hogy egyes csoportokat hátrányosan megkülönböztetünk, vagy kizárunk a társadalmi együttélésből, és ezt a humanisták sem tartják elfogadhatónak. Ehelyett ők egy olyan természetfelettitől mentes, pozitív világnézetet tartanak magukénak, mely az értelmes, és minőségi életre fekteti a hangsúlyt, melynek középpontjában az ember található.

A humanisták szerint a létezés nem üres, és értelmetlen, ha az emberiség létének célját nem egy isteni lény határozza, hanem ezt a célt maguk az emberek határozzák meg. A humanisták azt gondolják, hogy a létnek, beleértve az univerzum létét, és a földi életet is, nincs végső célja és értelme. Szerintük az értelem nem egy külső valami, amit fel lehetne fedezni, mint a fizika törvényeit, vagy Amerikát. Az értelem inkább egy valami, amit mi magunk, emberek, építünk, vagy alakítunk ki magunknak. A tetteink, és az életünk akkor értelmes, ha az egybeesik azokkal az értelmet adó célokkal, melyeket magunknak határozunk meg, és amelyek megelégedést, és boldogságot hoznak az életünkbe.
A humanisták szerint csupán a testi élvezetek megtapasztalása, az erkölcsös élet, vagy akár a jó cselekedetek végrehajtása sem elegendő önmagában arra, hogy valaki úgy érezze az élete értelmes, és jelentőségteljes volt. Ugyanakkor ennek ellenkezője is igaz, mint például ha valaki, aki azzal töltötte az életét, hogy egy rasszista szervezetet építsen, és fejlesszen. Annak ellenére, hogy az illető, és a hozzá hasonlóan gondolkodók számára ez értéket jelenthet, de szélesebb társadalmi szinten ez a tevékenység ártalmasabb volt, mintha az illető csak létezett volna a világban.
Ezért a humanisták számára a nihilizmusnál, és a semmittevésnél, illetve a puszta önös értelem-keresésen kívül létezik egy magasabb szint, amiről megállapíthatjuk, hogy valakinek az élete értelmes volt vagy sem.
Illetve megtörténhet az is, hogy valakinek az életcélja kudarcot vall, vagy nem sikerül elérnie azt, amit kitűzött magának. Sokan azt mondanák erre, hogy az az élet értelmetlen és elvesztegetett volt, mert maga a cél nem valósult meg. De a humanisták szerint az értelmesen töltött élet nem egy konkrét cél, vagy jellemző, ami ha nem teljesül, akkor az egész értelmetlen volt. Ha ugyanis azt vizsgáljuk, hogy mi a közös azokban az életekben, melyek értelmesnek számítanak, azokhoz képest melyek értelmetlennek tűnhetnek, akkor megfigyelhetünk pár közös elemet. Ezek a szabadon választott cél(ok), valamint nem erkölcstelen, és szenvedélyesen, illetve odaadással folytatott tevékenységek. Ami a legfontosabb, hogy maga az illető számára ezek jelentőséggel bírjanak. Ennek során nincs szükség arra, hogy egy külső, természetfeletti autoritásfigura ezt jóváhagyja, és kijelentse róla, hogy igen, ez az élet valóban jelentéssel bír, és máskülönben az egész értelmetlen lett volna. Ezért gondolják azt a humanisták, hogy az értelmes élet nem rajtunk kívülálló dolgoktól függ.
Egyesek akár azt is kijelenthetik, hogy az ateisták, és egyben a humanisták által elutasított másvilág hiányában értelmetlen az élet. Mert ha nem létezik egy végső, isteni ítélet az emberek cselekedeteivel kapcsolatban, akkor az egész létezés tulajdonképpen értelmetlen, és ezért muszáj szerintük hinni a végítéletben, és a halál utáni életben. A humanisták viszont azt gondolják, hogy épp ellenkezőleg: az élet véges mivolta csak egy újabb indok arra, hogy az életünket értelmesen töltsük. Ha ugyanis ez az egyetlen életünk, és ennek egyszer vége lesz, akkor most kell megtennünk mindazt, amit értelmesnek tartunk a létezésben.
Sőt, egyes humanisták szerint az ehhez hasonló ítélethirdető isten képe, és szabályai szerint élt élet rosszabb, mint egy szabadon megélt, és babonaságtól mentes élet. Még akkor is, ha előbbinek végén egy végtelen ideig tartó élvezetekkel teli másvilág ígérete vár. Ez a fajta világkép gyakran behatárolja az illető gondolkodását, és visszatartja őt attól, hogy valóban szabadon, és bátran élje az életét, felelősséget vállalva a saját döntéseiért.
A humanizmus tehát, annak ellenére, hogy alapvetően ateista világnézet, nem jelenti azt, hogy üres, vagy az értelmes létezést tagadó világnézet lenne, hanem épp ellenkezőleg: azt tartja, hogy értelmes életet csakis mi magunk alakíthatunk ki magunknak. És ezt most kell megtennünk, mert nincs másik lehetőség, vagy újabb élet melyben ezt megtehetnénk. Csak a most van.

Források
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Topić Peratović, N. (2014). Humanism for Children (első kiad.) Center for Civil Courage, Zagreb
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Nihilizmus (A magyar nyelv értelmező szótára)
Nihilizmus (Fogalomtár etika szakosoknak)

Kommentelnél? Katt ide.

Szent iratok | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Isten akaratának írott formában való kinyilatkoztatása a zsidó, keresztény, és muzulmán hitre jellemző. A nagy kérdés, hogy az emberek képesek-e megérteni ezek tartalmát, ezért mindhárom vallásban nagyon fontos az iratok elemzése. Az eltérő magyarázatok miatt alakult számos irányzat ezen vallásokon belül, és mindegyik magát tekinti az egyetlen helyes értelmezésnek.

Vannak hívők, akik szerint a szent szövegek minden mondata, szava, és betűje kiemelt fontosságú, és ezekből sem elvenni, sem hozzáadni nem szabad.
Úgy a zsidó hagyományban, mint a kereszténységben léteznek irányzatok és felekezetek, melyek szó szerint értelmezik a szent iratokat, valamint irányzatok, melyek szerint a szent szövegeket a saját koruk tudása szerint kell értelmezni. A haladóbb szellemiségű zsidók szerint például, bár a Tóra (Mózes öt könyve) szövege azonos, de az újabb és újabb generációk más és más tanulságokat vonhatnak le ebből.
Egyes keresztények szerint pedig a Biblia nem tudományos mű, hanem egy „zsinórmérték”, melyhez a hívőknek igazodniuk kell. És bár ennek szövege a szerzői korának tudást tükrözi, de ugyanakkor ezek célja nem az, hogy a világról való tudást terjesszék, hanem sokkal inkább az, hogy megmutassák az embereknek, hogyan kell helyesen élni, és jó embernek lenni. Vannak, akik szerint a szentírás nem szabálygyűjtemény, hanem bizonyságtétel, mely (Isten vagy a Szentlélek által) ihletett. Épp ezért annak ellenére érvényes napjainkban is, miután több állításáról kiderült, hogy téves. Ezért a Szentírás tanulmányozása az emberi léttel kapcsolatos kérdések megválaszolásához szükséges. Hasonló módon a zsidó hagyományban is fontos szerepet tölt be a szent iratok tanulmányozása. Számukra ennek azért van jelentősége, mert azt tartják, hogy mivel minden ember különböző, illetve új élettapasztalat szerzésével, és új tudással másként értelmezheti a tanítást. Ezért a zsidó vallási életnek fontos része a szent szövegek felolvasása, mert a hívők ezáltal átismételik, és ennek során újraértelmezik azok szövegét.
Az iszlámban a szent könyvnek, a Koránnak, még nagyobb jelentősége van, és egyeseknek maga a fizikai könyv is szentnek számít.
Ebben három fő témakor jelenik meg: a hittételek, a törvények, és a történetek. Előbbiek jelentik az Isten által az emberek számára előírt életvezetési szabályokat. Utóbbiak pedig olyan történetek melyek Mohamed prófétáról, valamint más, korábbi prófétákról szólnak, és melyek útmutatásokat tartalmaznak, illetve csodákat írnak le. Ezek célja, hogy megmutassák, hogy a világ törvényeit felfüggeszteni csakis Isten képes, és minden az ő kegyéből történik.
Hasonló célt tulajdonítanak a hinduk a saját szent könyveiknek, melyet közös néven védikus írásoknak neveznek. Mivel ezek lejegyzője és szerkesztője hitük szerint Isten egyik formája, ezért az ezekben foglaltak nagy részét szó szerint értelmezik, és megbízhatónak, illetve tisztának tartják.
A hinduk szerint a szent iratok célja, hogy az emberiséget a lelkiség síkjára emeljék, és közelebb vigyék Istenhez.
Szent könyvek a buddhizmuson belül is léteznek, melyeket a Tripitaka-nak, vagy más néven a páli kánonnak neveznek. Ezek Buddha tanításainak gyűjteményei, de mivel a buddhizmus alapvetően egy szerzetesi vallás, ezért a kánon egy része a szerzetesi életre vonatkozó szabályokat tartalmazza. 227 szabály létezik a szerzeteseknek, de ugyanakkor a női szerzetesek további szabályokat is be kell tartsanak. A kánon többi része Buddha tapasztalatainak leírását, és ezek magyarázatát is tartalmazza. Ezen kívül a különféle buddhista irányzatokon belül léteznek további saját szent szövegek is.

Még egyes vallási vezetők is úgy gondolják, hogy a szent szövegek értelmezése az emberek hitére épül, nem pedig kizárólag a szavakra. És mivel a hit nem racionális, ezért racionálisan nem is irányítható, de nem is kérdőjelezhető meg. Tehát, a szent iratok értelmezése azoktól függ, akik a szöveget olvassák, és ez nem jelenthet objektív szabályrendszert senki számára. Ezért létezhetnek különféle felekezetek, akik alapvetően mind ugyanazt a szent szöveget olvassák, és ugyanahhoz az istenhez imádkoznak. Vannak akik szerint ezzel nincs is semmi baj, és a szent szövegek fundamentalista, szó szerinti értelmezése rosszabb, mint a szabad, egyéni értelmezés.
Bár a régebbi irányzatokról, mint például a katolikus egyház, azt gondolnánk, hogy azok sokkal inkább szó szerint veszik a szent írások értelmezését, a valóságban ezek is adnak lehetőséget a hívőknek a személyes értelmezésre. A szent iratok értelmezését ugyanis nem csakis a szöveg alapján végzik, hanem a hagyomány alapján is.
Amint láthattuk vannak irányzatok, melyek szerint a szent iratok célja, hogy spirituális igazságokra vezessék a hívőt. Az pedig, hogy ezt melyik korban hogyan értelmezik a hívők, nem csupán a szent szövegek tartalmától függ. Sokan hisznek abban, hogy ez nem csupán a kultúra hatására, hanem egyenesen isteni sugallatra történik, ezért ugyanúgy érvényes, mint a szó szerinti értelmezés.
Gyakran hallhatjuk azt is, hogy a szent iratokat nem szó szerint hanem képletesen kell értelmezni, mert ezeknek a szövegeknek a célja magasabb igazságok közvetítése. Mivel egyes hívők hiszik, hogy a földi élet csak próbatétel, és ami igazán fontos az a halál után következik, ezért ezeknek a rejtett, szimbolikus jelentéseknek a megfejtése és értelmezése fontosabb, mint a szövegek szó szerinti jelentéstartalma. Azok számára, akiknek a másvilág fontosabb, a szent szövegek földi tényekre való redukálása nevetnivaló dolognak számít.
Ugyanakkor egyes szent szövegekben található dolgokat a változó erkölcsi értékek miatt muszáj nem szó szerint értelmezni, mert sokszor olyan mértékű szörnyűségeket tartalmaznak, melyek manapság már nem elfogadhatók. Ezért az allegorikus értelmezés, vagy csak képletes, példabeszéd jellegük hangsúlyozása fontossá válik a hívők számára, annak érdekében, hogy a szent irataikat továbbra is az erkölcs forrásaként jelölhessék meg.

Mindezzel szemben a humanizmuson belül nincsenek kiválasztott, vagy szent szövegek. Mivel a humanizmus egy világnézet, de nem szervezett vallás, ezért az ezzel kapcsolatos írásoknak maguk a humanisták nem tulajdonítanak különleges szerepet. Úgy is lehet valaki humanista, hogy soha nem olvasott egyetlen hosszabb erről szóló írást, mert ehhez elég egyetérteni a humanizmus elveivel, és világképével. Az ezen az oldalon található szövegek ugyanúgy humanista írások, mint bármely könyv formájában megjelent művek.
Ennek oka a humanisták meggyőződése, hogy a világról alkotott tudásunk legjobb forrása a tudomány, és ennek leírására leginkább annak eszközei alkalmasak. Ami pedig az erkölcsi, és a társadalmi, illetve társas kapcsolatokat illeti, a humanisták szerint az ezekkel kapcsolatos kérdésekre mindig az adott embernek kell megtalálnia a választ. A közös tudásunk segítségére lehet ebben, és irányt adhat, de végső soron mindenkinek magának kell eldöntetnie mit tart helyesnek.
Ennek során viszont nincs szükség arra, hogy egy természetfeletti lény megmondja az embereknek, mi a jó és mi a rossz. A humanisták szerint az emberek maguk is el tudják ezt dönteni, miután gondolkodnak az erkölcsi kérdéseken, és végiggondolják a tetteik következményeit. Azt gondolják, hogy a helyes eljárás nem fektethető le szigorú, írott szabályokba, mert a világ túlságosan komplex, és változó. Mindig szükség van arra, hogy a helyzetet mérlegeljük, és annak keretében gondolkodjunk a dolog erkölcsi mivoltáról.

Ugyanakkor a humanisták sokszor kritikusan szólalnak meg a vallásos magyarázatokkal kapcsolatban. Következetlennek tartják a szent szövegekre való hivatkozást, mert láthatjuk, hogy mindenki válogat ezeken belül, és a saját, már létező álláspontjának megfelelő magyarázatot részesít előnyben.
A humanisták szerint a szent iratok eleve kizárhatók, mint tudás-forrás, mert az inspiráció, vagy reveláció alapján tett kijelentések önmagukon belül is ellentmondásosak, és nem tartalmaznak értelmes magyarázatot arra, hogyan működnek a dolgok. Valamint a létező szent iratok állításaival kapcsolatban rengetegről kiderül, hogy téves.
Éppen ezért az elmúlt század során a vallásos érzések kifejezése, és a teológiai magyarázatok egyre inkább homályossá, és egyre kevésbé konkréttá válnak. Ahogy a világról alkotott tudományos tudásunk fejlődik, úgy lesz egyre kevesebb hely benne a természetfelettinek, és a vallások, illetve a szent iratok örök érvényű magyarázatai egyre kevésbé értelmezhetők szó szerint.
Egyes, úgynevezett, progresszív, vagy liberális vallásos közösségek által nyújtott magyarázatok egyenesen megkülönböztethetetlenek a humanizmus álláspontjaitól, kivéve, hogy hozzáadnak egy plusz lépést: Istent. A humanisták szerint ez felesleges, mert nem ad hozzá semmit a létező tudásunkhoz.
Ugyanúgy hibásnak tartják az erkölcsi mércénk szent iratokhoz való igazítását, mert azt gondolják, hogy a közösségi létünk szabályait sokkal inkább közös, kompromisszum alapú, és egymás emberségét tiszteletben tartó munkával, és párbeszéddel kell meghatároznunk, nem pedig a hagyomány vagy egy szent irat alapján.
Vannak akik szerint muszáj a szent iratokból kiindulva gondolkodni az erkölcsi kérdésekről, mert különben elfeledjük az emberi kultúrák eddigi eredményeit, és enélkül lehetetlen tovább fejleszteni az erkölcsi mivoltunkat. De a humanisták szerint nem szükséges egy véres, kegyetlen, és embertelen, sőt, egyenesen emberhez nem méltó hagyományra alapozni az erkölcsi kérdésekre adott válaszainkat. Egy kiindulópont is lehet téves, és akkor az rossz irányba is vezet majd. Sokkal nehezebb egy kegyetlen hagyományra alapozva, és annak keretein belül mozogva egy emberibb, és élhetőbb rendszert létrehozni.
Ezért a humanisták azt gondolják, hogy a természetfeletti lények által egyszerűen kihirdetett szabályok helyett egy az emberek közti kapcsolatok alapján kialakított, egymás igényeit és szükségleteit figyelembe vevő szabályok rendszerét kell meghatároznunk magunknak. Ezeket soha nem kell gondolkodás nélkül elfogadni, és ezek újratárgyalását mindig lehetővé kell tenni, mert a világ folyamatos változásban van. Az elavult szabályokra, vagy akár a hagyományra való hivatkozás gyakran károsabb, mintha az adott helyzetet figyelembe véve elgondolkodnánk azon, hogy mi lenne a legjobb eljárásmód. A humanisták szerint az olyan szabályok melyek kimutathatóan, és szisztematikusan ártanak másoknak nem megfelelők, és nem nevezhetők erkölcsi szabályoknak sem. Ha pedig valaki ilyen szabályt próbál rákényszeríteni egy másik emberre, akkor az nem erkölcsös, és a szabályt figyelmen kívül lehet hagyni.

Források
Copson, A, Roberts, A. (2020). The little book of humanism (első kiad.) Piaktus, London
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Lofmark, C. (1977, Január). The higher kinds of truth. New Humanist, 10 (Question), 3.-15.
Topić Peratović, N. (2014). Humanism for Children (első kiad.) Center for Civil Courage, Zagreb
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Lélekbiznisz és politika – Interjú Gábor György filozófussal
Szent könyv (Wikipedia)
Buddhism religion (homework help)
Scriptures & Texts (The Buddhist Society)

Kommentelnél? Katt ide.

Megbocsátás, megbánás | Humanista válaszok

Hallgad meg a posztot itt.

Kétféle megbocsátás létezik:
1. Döntési megbocsátás, amikor a személy tudatosan dönt úgy, hogy nem akar bosszút állni a neki sérelmet okozónak.
2. Illetve az érzelmi megbocsátás, amelynek során a sértett (más néven áldozat) elkövetővel kapcsolatos negatív érzelmei (düh, bosszúvágy, félelem) csökkennek, és pozitív érzelmeknek adják át a helyüket.
Különbözik a kegyelemtől, a felejtéstől, és a tagadástól. Nem jelenti azt, hogy a sérelmet az áldozat elnyomja a tudattalanba.
Megbánás pedig az, amikor mély fájdalmat érzünk egy adott eseménnyel, vagy cselekedettel kapcsolatban, és azt gondoljuk, hogy jobb lett volna, ha valamit akkor másképp csináltunk volna. A megbánás lehet egy saját magunkat érintő, vagy pedig másokkal szemben elkövetett sértéssel kapcsolatos. Sokan azt bánják a legjobban a saját életükkel kapcsolatban, hogy nem vigyáztak jobban az egészségükre.
Vannak, akik képesek megbánást, és egyben felelősségvállalást mutatni a konkrét személlyel szemben, akinek ártottak, és amely fontos lépés az illető gyógyulási, illetve megbocsátási folyamatában.

A hinduk szerint a megbocsátás létfontosságú ahhoz, hogy a lelkünkben, és a világon béke és harmónia uralkodhasson.
A hinduizmus egyik fontos szent irata, a Bhagavad-gítá, szerint az anyagi természet öt durva fizikai elemből (föld, víz, tűz, levegő, éter), három nem fizikai elemből (elme, intelligencia, hamis egó) áll, és mindezek fölött áll a lélek, mely a tudat forrása. Szerintük a sérelmek nem hatnak a valódi énünkre, a lélekre, és csak azért érezzük megsértve magunkat, mert az egónk a testi élvezetekhez szoktatta az elménket.
Hitükben a léleknek semmi sem árthat, örökkévaló, mindenhol jelen van, változatlan, és örökké ugyanaz. Ezért a szavak sem zavarhatják meg, és csupán az illúzió késztet minket arra, hogy komolyan vegyük a testünk, az elménk, és az egónk által tapasztalt élményeket.
Hiszik, hogy a megbocsátás megszabadítja az embereket a gyűlölet, és a neheztelés bűnétől. Valamint, hogy a szeretet azt jelenti, hogy végtelen megbocsátásra halandók vagyunk, és a saját jólétünk helyett mások, beleértve a rosszakaróink, jólétére gondolunk inkább.

Mivel a buddhizmusban minden tettnek következménye van az emberre, ezért a buddhisták hiszik, hogy a sértettség is ugyanúgy visszahat az illetőre, mint bármely más tett. Szerintük nem azzal kell foglalkoznunk, hogy valaki megsértett, hanem arra kell koncentrálnunk, hogy azonosítsuk mi az, amit ezzel kaptunk. Ennek érdekében el kell engednünk a saját elképzeléseinket, és előítéleteinket. Önmagunk és múltunk felülvizsgálatával és pontos érzékelésével azonosítani tudjuk, hogy a sérelemben mi a saját szerepünk.
Tanításuk szerint a belső egyensúly elérésére kell törekedni, és ennek része az is, hogy megtanuljunk másokkal együtt lenni, és elkerülni, hogy másoknak fájdalmat okozzunk. Odaadást és elfogadást kell gyakorolnunk másokkal szemben, annak érdekében, hogy úgy külső, mint belső egyensúlyt érjünk el.

A zsidó hit szerint a megbocsátás Isten által belénk programozott dolog. Mivel a megbocsátás Isten egyik saját tizenhárom tulajdonsága, ezért található meg az emberekben is. Hiszik, hogy Isten irgalmas, és kegyelmes.
A zsidók szerint a bűn egy helyrehozható történés. Hiszik, hogy a lélek nem bűnös, hanem tiszta és isteni, amely megkülönbözteti az embereket az állatoktól. Ha valaki rosszat követ el, akkor az azért van, mert a benne levő lélek hangját átmenetileg elnémította a test kiáltása, azaz a rossz ösztön.
Amikor megbánást tanúsítunk megtaláljuk ismét a kapcsolatot a Mindenhatóval. Hiszik, hogy Isten vezeti az embereket az életük során, ezért ha ennek során az emberek meg is botlanak néha, akkor is eltökélten, és kitartóan kell folytatniuk az utat, tudatosítva, hogy egy isteni, tiszta lélek vezeti őket.
A bántudatot negatív érzésnek tartják, és ezzel szemben a megbánást pozitívnak gondolják, mert ez igazolja, hogy a lélek tiszta maradt, csak épp nem sikerült a képességeinkhez mérten cselekedni. Ha valakinek bűntudata van, és azon gondolkodik, hogyan tudná kijavítani a hibát akkor az illető nem lehet rossz ember.

A megbánás folyamata szerintük négy lépésből áll:
1. Megbánás – felismerni az okozott kár mértékét, és őszinte megbánást tanúsítani.
2. Felismerés – Felismerni az okozott sérelem okát, és azonnal befejezni a káros tevékenységet.
3. Vallomás – Beismerni önmagunknak, és kimondani mások előtt, hogy hibáztunk, illetve bocsánatot kérni.
4. Fogadalom – Határozottan kijelenteni, hogy a jövőben nem fogunk hasonlót cselekedni.

A keresztény hitben a megbocsátás egy központi hitelem. Szent irataik szerint a vallás alapítója, és központi figurája, Jézus maga is megbocsátást kért Istentől azokra, akik üldözték és meggyilkolták.
A keresztények szerint a megbocsátás egy lelkiségi művészet. Egy olyasmi, aminek meg kell érlelődnie, és még a megbocsátásra irányuló döntés után is munkát igényel. A megbocsátás gyakorlása a kisebb dolgok megbocsátásával kezdődhet, és amikor ez már jól megy, akkor továbbléphetünk a nagyobb sérelmekhez. Szerintük a megbocsátás tartalmazza az elengedést, de nem feltétlen jelent elfeledést is. Szükségesnek tartják a megsértettséghez való ragaszkodás elengedését, annak érdekében, hogy úgy a sértett fél, mint az aki ártott nekünk is megszabaduljon.
Fontosnak tartják, hogy helyén kezeljük a múltat, és ehhez szükségesnek tartják, hogy megtaláljuk ennek a helyét az életünkben. Azt tanácsolják, hogy a megbocsátás folyamata során vizsgáljuk felül a kapcsolatunkat Istennel, a viszonyunkat a teremtett világgal, illetve a nekünk fájdalmat okozó személlyel. Isten iránt érzett hálánk, és szeretetünk szerintük ugyanis teljesen más vonatkoztatási rendszerbe helyezi a világ, és a saját életünk eseményeit. Ennek keretében, az isteni értékrend felől, a sérelmeink más mélységeket, és jelentést kapnak.
A keresztények szerint az aranyszabály („amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük”) jelenti a legjobb módját annak, ahogy a minket ért sérelmekhez kell viszonyulnunk. Hitükben ennek az elvnek a segítségével képesek leszünk másoknak azt nyújtani, amit hasonló esetben magunknak is szeretnénk.

A muszlimok hitében a megbocsátás egy isteni tulajdonság. Az iszlám hitben a jó erkölcs kilenctized része az, hogy valaki elnéző az emberekkel szemben, és tudatosan elsiklik a hibáik felett, illetve megbocsát nekik. Hitük szerint a hívőknek nap mint nap gyakorolniuk kell ezt a tulajdonságot.
Bár az iszlám megengedi a bosszút, és az elégtétel keresését, de ugyanakkor nem akarja, hogy az embereken eluralkodjanak ezek a negatív érzések, ezért a türelem, és a megbocsátás emelkedettségét is hangsúlyozza.
Az iszlám szent irata, a Korán, szerint a rosszat olyasmivel kell elhárítani, ami jobb annál (Korán 41:34). Ezért a hívőknek azt javasolják, hogy gondoljanak bele abba, hogy a megbocsátás tetszetős Istennek, és ezáltal lehet elnyerni az ő bocsánatát. Majd ennek megfelelően járjanak el a többi emberrel szemben is.
Ami a megbánást illeti, a muszlimok szerint, ha valaki csak a halálos ágyán néz szembe a hibáival, és akkor tanúsít megbánást, akkor ő maga a valódi vesztes. A megbánás súlya az elkövetett bűnök mennyiségével és mértékével arányos kell legyen. Helyesebbnek tartják azonban a bűnök elkerülését. Ezért az iszlám Isten útmutatásait kínálja az emberek számára, hogy ezek követésével azokat bölcs gondolkodásra, és viselkedésre ösztönözze. Hitük szerint Isten megbocsát ha a megbánásunk őszinte, és megvan az igyekezetünk a változásra.

De beszélhetünk megbocsátásról, és megbánásról vallásos hit nélkül?
Sok erkölcsi fogalomnak vallásos eredete és mellékzöngéje van. Mint például a „bűn” fogalmának.
Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy szekuláris, azaz nem vallásos közegben ezek a fogalmak ne lennének szükségesek vagy hasznosak. Egy társadalmon belül vallás nélkül is értelmes megbánást tanúsítani azok ellen akiket valamilyen módon megkárosítottunk, vagy akiknek tetteinkkel, vagy szavainkkal ártottunk.

A megbánást a legtöbb vallás sajátos, ritualizált formában írja elő. De ha valaki rájön, hogy a tetteivel ártott másoknak, és megérti, hogy ez miért rossz az illetőnek, akkor vallásos hit nélkül is rossz érzéseket élhet át. Ennek következtében pedig vágyat érezhet arra, hogy az okozott kárt helyrehozza, vagy legalábbis valamilyen módon ellensúlyozza.
Ugyanez igaz a megbocsátásra is. Léteznek vallások, melyek nemcsak erőltetik a megbocsátást a károsult fél részéről, hanem néha egyenesen ők maguk ajánlják fel a bűn feloldását.
A humanisták nem hisznek a bűn fogalmában, de a bűnbánatot, és a megbocsátást természetes emberi érzéseknek, és reakcióknak tartják. Számukra ezek épp a természetfeletti dolgokban való hit hiánya miatt fontosak. Mert tudják, hogy ha az emberek nem végzik el maguk a belső munkát, ami a megbocsátással, és az élmény feldolgozásával jár, akkor senki más nem fogja tudni megmenteni őket ennek a hosszú távú következményeitől. Azt gondolják, hogy a sérelemből fakadó gyűlölet mérgező ciklusát csakis mi magunk tudjuk megszakítani.
Bár úgy tűnhet, hogy a vallásos és nem vallásos emberek közt óriási eltérés lehet a megbocsátás, és a megbánás kérdésében, de hasonló eltéréseket figyelhetünk meg különböző vallások, sőt különböző vallási felekezetek, és csoportok közt is. A humanisták szerint léteznek jó vallásos és jó szekuláris érvek a megbocsátás mellett. De ugyanakkor léteznek jó indokok ennek megtagadására is. Ami szerintük fontos, hogy ezt a döntést az illető maga hozhassa meg, és ne legyen semmilyen módon kényszerítve egyik irányba sem.
Egyes humanisták szerint napjainkban a bosszú, és a konfliktusok túlságosan nagy hangsúlyt kapnak. Ehelyett szerintük inkább olyan emberek történetét kellene vizsgáljuk, akik maguk tapasztaltak meg valamilyen nehézséget. Azoknak az embereknek a története, akik a bosszú helyett az élet újjáépítésre, és a gyógyulásra fektetik a hangsúlyt túlságosan kevés figyelmet kap. Pedig ezek a folyamatok a legfontosabbak kár esetén. Talán nehéznek tűnhet ennek a gondolatnak az elfogadása, mert az agresszív reakciót, és a bosszút valahogy természetesnek tartjuk, míg a megbocsátást nem. Pedig ez utóbbi is ugyanúgy egy lehetőség.
Sokan kérdezhetik, hogy miért kellene megbocsátani valakinek aki ártott nekünk? De a „kellene” gondolata sokkal károsabb, mint bármi más, amit egy ilyen helyzetben mondhatnánk. A humanisták szerint nem kell, és nem muszáj megbocsátani, de a megbocsátás is egyike a rendelkezésünkre álló lehetőségeknek, és ez ugyanúgy természetes, mint a harag érzése.
Szerintük a megbocsátás egy felfedezési, és keresési folyamat. Ennek során fontosabb arra törekednünk, hogy a saját érzéseinket, és reakcióinkat megvizsgáljuk, mintsem, hogy a megbocsátást kikényszerítsük. Sokkal károsabbnak tartják azokat az elképzeléseket, melyek szerint ha nem bocsátasz meg, akkor valahogy te válsz kevesebbé, vagy ugyanolyan károssá mint aki ártott neked.

Vannak akik nem akarnak, vagy egyszerűen nem képesek megbocsátani. A humanisták szerint a megbocsátás megosztó lehet, és akár egy családon belül is eltérően reagálhatnak a tagok ugyanarra az eseményre. Ezért nem tartják kötelezőnek a megbocsátást.
A megbocsátás nem egy csere, melyben a bocsánatkérés valahogy visszacsinálja az okozott kárt, mert ez sok esetben lehetetlen. Viszont fontos, hogy őszinte legyen, és meglegyen a lehetőség, a károsult fél részéről, a megbocsátás megtagadására is. Ha ugyanis ez nem opció, akkor nem beszélhetünk megbocsátásról. Azt ugyanis nem lehet kikényszeríteni, vagy megvásárolni.

A harag azonban fárasztó lehet, és néha egyenesen a nem múló harag az, ami elszigetelhet másoktól. Ha valaki képtelen túllépni egy adott eseményen, és ahogy ezt újra meg újra próbálja feldolgozni a maga módján, akkor néha megtörténhet, hogy épp ezzel ijeszt el maga mellől másokat. Mert számukra ez a folyamat egy idő után fárasztóvá válhat. Ugyanúgy ahogy szintén fárasztó lehet magának az áldozatnak is. Egyesek épp ezért kezdenek törekedni a megbocsátásra, mert érzik, hogy a fájdalom, és a harag felőröli a saját belső erőforrásaikat, és megpróbálják ezeket más útra terelni. Vannak akik arról számolnak be, hogy ennek a folyamatnak a során, számukra, az elkövető iránt érzett empátia volt az, ami a megbocsátást motiválta.
Mások arról számolnak be, hogy az ellenük elkövetett sérelmek miatt gyakran erőteljes negatív gondolatok kínozzák őket. De ugyanakkor az, hogy ezeknek a vágyaknak ténylegesen eleget tegyenek még szörnyűbb kárnak tűnik. Ezért számukra a megbocsátás egy módja annak, hogy megőrizzék az emberségüket, a saját feltételeik szerint.

A humanisták azt gondolják, hogy a bántalmazás ördögi köre pontosan ilyen alapokról indul. Megfigyelhető az erőszakos bűncselekményeket elkövetők élettörténetében, hogy korábban gyakran ők maguk is bántalmazás áldozatai voltak. Ezért számukra fontos lehet, hogy az ellenük elkövetett erőszakot próbálják megbocsátani, annak érdekében, hogy ne vigyék tovább az erőszak ciklusát. Nem feladatuk a saját áldozataik megbocsátásának keresése, vagy követelése, mert ez szintén ártalmas lehet. Viszont fontos visszatekinteniük, és megérteniük azt, hogy ők maguk miért reagáltak úgy ahogy, és a jövőben ezt megelőzni. Mert tovább lépni, és legközelebb a dolgokat másképp csinálni, erőszak, és károkozás nélkül csak akkor lehetséges, ha el tudjuk képzelni ennek a módját. Amikor képessé válunk a helyzeteket erőszak nélkül kezelni, és az ellenünk elkövetett kárt fel tudjuk dolgozni a saját belső erőforrásaink, és a szeretteink segítségével, akkor válunk valóban szabaddá.

Források
Garrard, E. (2010). To forgive, divine? New Humanist, (October), 11.
James, E. (2015). Forgiveness in a vengful age. New Humanist, (Summer), 18.-21.
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Salmon, P. (2018). An encounter on the mountain. New Humanist, (Autumn), 40.-44.
A megbocsátás pszichológiája
Megbocsátani csak egyszer kell, haragudni viszont minden áldott nap
Hogyan éljünk együtt a megbánással?
Szörnyen nagyot hibázott? Ne bánkódjon, cselekedjen!
Aranyszabály (Magyar Katolikus Lexikon)

Kommentelnél? Katt ide.

Csodák | Humanista válaszok

Hallgasd meg a posztot itt.

Csoda egy olyan esemény, amit mindennapi tapasztalataink alapján nem tartunk lehetségesnek, vagy egyáltalán valószínűnek. Főként hívők, és vallásos emberek által használt kifejezés, olyan eseményekre, amelyeket Istennek, vagy természetfeletti erőknek tulajdonítanak. A mágia pedig ezek bizonyos gyakorlatok, rituálék, vagy tárgyak által kiváltott esete.
Nem vallásos értelemben rendkívüli, vagy megmagyarázatlan, és ámulatba ejtő események szinonimája. Gyakran a természet szépségének leírására alkalmazott kifejezés. Ebben az értelemben egy gyönyörű naplemente, egy forró nyári napon egy hűvös zápor, vagy a hóba borult táj költői kifejezése. Néha tudományos felfedezésekre, vagy jelenségekre is alkalmazzák, amikor ezek meghaladják a mindennapi tapasztalataink korlátait.

A keresztények szerint a csodával csak a materialista alapú tudomány nem tud mit kezdeni, mert az nem fér bele a racionális, mindennapi tapasztalataink körébe. Szerintük nem csak az létezik, ami az érzékekkel megtapasztalható.
A keresztény hagyományban maga Jézus is több csodálatos gyógyítást hajtott végre, ezért a keresztények hitében központi szerepet foglalnak el a csodák, és a megmagyarázhatatlan jelenségek. Jézus tanítása szerint ezek alapja a hit. Ezért a keresztények hiszik, hogy ha valaki hűen követi a keresztény világképet akkor bármire képes.
Ugyanakkor Jézus arra is figyelmeztette követőit, hogy ezek a csodálatos dolgok, melyeket végrehajtott, mint például a halottak feltámasztása, a vízen járás, és a betegek gyógyítása, nem mágikus képességek miatt volt lehetséges. Ezt egyenesen elutasította. Tanítása alapján a keresztények hiszik, hogy az efféle csodák nem rendkívüliek, hanem természetesek, mivel maga az élet a csoda.
Egyes keresztények szerint nem léteznek véletlenek, és minden ember születése szándékos, és életének célja van, akkor is, ha kívülről kis feladatnak tűnhet, belülről, mivel ez a cél isteni eredetű, annál nagyobb lelki jelentősége van.

Az iszlám hit szerint mivel Isten alkotta a világegyetemet, és minden ebben levő szabályt, ezért csakis Isten változtathatja meg ezeket. Hitükben Isten csodákkal erősítette meg a próféták küldetését, és csodákat ad az őszinte szolgáinak. A muszlimok szerint ezek a csodák a hitet, és annak igaz voltát erősítik.
Ezen kívül, szerintük léteznek olyan csodás események is, melyek olyan emberekhez köthetők, akik se nem próféták, se nem igaz hívők. Ezeket a jelenségeket azonban a hívőknek össze kell vetniük a Korán és az iszlám hagyomány tanításaival, annak érdekében, hogy eldöntsék, hogy valóban csodáról van-e szó. Hitük szerint ugyanis a szent iratokban, és a hagyományban olyan alapelvek, és kritériumok vannak lefektetve, melyek nem adnak teret hamis, vagy kétes mágikus képességeknek, és összhangban vannak Isten szavával. Ezért az iszlám csak azokat a csodákat ismeri el, melyek nem ellenkeznek ezekkel, és melyek megerősítik a hívőket, nem pedig csábításba viszik. A legfontosabb szerintük, hogy a csodák egyedül Isten imádatára ösztönözzék az embereket.

A zsidó hit szigorúan tiltja a varázslat, és a mágia minden formáját. Hitükben az ilyen gyakorlatok Isten utálatát váltják ki.
Viszont az már vitatott kérdés, hogy ez azt is jelenti, hogy a zsidó hit szerint ezek a dolgok valóban léteznek. Egyesek szerint éppen azért tilos a mágia, mert szemfényvesztés, és haszontalan. Épp az ezek által kiváltott csodálat miatt tilos, mivel ez a bálványimádás határát súrolja, ami bűnnek számít. Mások szerint viszont a mágia azért tilos, mert nem szabad a természet törvényeitől eltérő, vagy azokat felrúgó praktikákat alkalmazni.
Ami a csodákat illeti a zsidók elfogadják a csodák létét, de manapság a megmagyarázhatatlan jelenségeknek kevésbé tulajdonítanak természetfeletti okokat. Ennek ellenére hitük miatt nem utasítják el teljesen a csodák lehetőségét.

A buddhizmus a legtöbb jelenséget három szinten értelmezi: forma, energia, és információ szintjén.
Hitükben a tapasztaló, azaz az ember, is három dologból tevődik össze: a testből, az érzelmi állapotokból, és a tudatállapotokból. Szerintük az, hogy mi nevezhető csodának nagyban az ezt megtapasztaló ember tudatszintjétől függ.
A buddhizmusban rengeteg rendkívüli jelenséget találunk, nemcsak a hagyományos írásokban, hanem a kortárs hívők személyes beszámolóiban is. Mint például a ránc nélküli hetvenéves jógi, vagy egy másik jógi, aki állítólag 17 éve nem alszik, és az éjszakáit meditációval tölti. Vannak buddhisták, akik szerint ezek a dolgok nem is rendkívüliek, hanem ezeknek a haladó szellemi gyakorlatokat folytató embereknek ez a természetes állapotuk. Míg mindezek számunkra csodának tűnhetnek. Hitük szerint ilyen rendkívüli dolgokra a tanítás, és a helyes gyakorlás következében bárki képes, ha megfelelően hajtja végre a szertartást, és megkapta az ehhez szükséges beavatást egy tanítótól.
Végső csodának a megvilágosodást tartják, amikor az ezt tapasztaló tudata eléri a nemszületett, végtelen, és mindentudó állapotát.

A hinduk szerint minden csodának számít, és maga a létezés is az. Természetesnek tarják azonban, hogy minden vallás, beleértve a hindu szent iratokat, említést tesz mágikus jelenségekről, és varázslatokról. Lehetségesnek tartják, hogy valaki rendkívüli tehetségre tegyen szert előző életében tett lemondások következtében. A Védák (hindu szent iratok) egyenesen olyan rítusokat írnak le, melyek által emberfeletti képességekre lehet szert tenni. Eszerint nyolcféle mágikus képesség (sziddhi) létezik:

1. rendkívül apróvá válni (animá)
2. nagyon könnyűvé válni (laghimá)
3. bármit bárhonnan előteremteni (prápti)
4. mindennél nehezebbé válni (mahimá)
5. szabadon megtenni bármit (ístiva)
6. uralkodni az összes anyagi elemen (vastiva)
7. olyan hatalommal rendelkezni, hogy semmilyen vágyunk ne hiúsuljon meg (prákámja)
8. bármilyen alakot felvenni (kámávaszájitá).

Hitükben azonban ezek csak azoknak az embereknek vonzó lehetőségek, akik nem ismerik az élet valódi célját, és istent akarnak játszani. Szerintük ezek a képességek mind mulandók, és az egyetlen helyes cél az ember számára az, hogy átadja az életét Istennek, ezáltal elnyerve az Ő figyelmét és kegyét.

Bár azt gondolhatnánk, hogy a vallásosság csökkenésével, és egy olyan alacsony egyházi életben való részvétellel rendelkező országban, mint Magyarország a csodákban való hit is alacsonyabb kellene legyen, a valóságban azt láthatjuk, hogy természetfeletti dolgokban való hit nem csak a történelmi egyházak tanításaiban, hanem a kultúrában is jelen van. Míg a vallásos magyarázatokon nyugvó csodákban való hit lehet, hogy alacsonyabb, de ugyanakkor a teljes lakosságon belül a természetfeletti dolgokban való hit teljes elutasítása a legalacsonyabb. A csodákban való hithez nem szükséges vallásos hit.

Ezek egyike a humanisták, akik a tudományos szkepticizmus alapján nem fogadják el a csodák létét. A humanisták szerint a világban történő dolgok okai természetesek, és nem szükséges hozzá sem varázslat, sem természetfeletti erők beavatkozása. Szerintük mivel az embereknek nincsenek előre-programozott belső céljaik, hanem ezekről ők maguk döntenek, ezért hatékonyan tudják módosítani az őket körülvevő világot. És ezek a cselekedetek azok, melyeknek következményeit megfigyelhetjük a világban, nem pedig valami rejtélyes erők hatását. Egyik esemény befolyásolhatja a másikat. Ezt nevezik a tudósok ok-okozati viszonynak, és ez írja le a világban tapasztalható jelenségek mindegyikét.

Vannak hívők akik a csodákat bizonyítéknak tarják nemcsak Isten létére, hanem egyenesen arra, hogy ez az isten jóindulatú és szereti az embereket. A csodák megtapasztalása szinte mindig pozitív élményként van leírva.
De a humanisták szerint ilyen egyéni, és egyedi tapasztalatok még akkor sem feltétlenül bizonyítanák azt, hogy Isten jó, és jóindulatú, még ha el is fogadjuk, hogy Isten létezik, mert ha nem ismerhetjük Isten valódi indítékait, akkor nem tudhatjuk azt sem, hogy miért tesz egy adott dolgot. Ugyanúgy lehetséges, hogy valami hosszabb-távú, de gonosz terv részeként kedvez épp valakinek, mint azt, hogy szeretetből teszi. Ha Isten kifürkészhetetlen, akkor az emberek nem lehetnek soha biztosak abban, hogy mit miért tesz.
Sőt az elszigetelt csodatételekkel egy rosszindulatú isten könnyen egymás ellen állíthat embereket, azáltal, hogy egymásnak ellentmondó dolgokat mutat a különböző csoportoknak.
A világban gyakorolt vallások sokfélesége, és az ezek közti konfliktusok miatt a humanisták szerint a csodák nemhogy a vallások alapvetően azonos, szerető istenről szóló üzenetét támasztják alá, hanem épp ellenkezőleg, sokkal inkább arra adnak alapot, hogy a rosszindulatú isten képét fogadjuk el, aki egymás ellen hangolja az embereket. Valamilyen csak számára ismert okokból.

Mások azért utasítják el a világ természettudományos leírását, mert szerintük ez valahogy csökkenti a létezés csodáját. Benyomásuk szerint, ha meg tudjuk magyarázni, hogyan működik az emberi elme, akkor ezáltal kiderül, hogy ők maguk sem annyira csodálatosak, mint addig gondolták magukról. De a humanisták szerint, akik tudomány-pártiak, épp ennek az ellenkezője az igaz. Minél többet tudunk meg a világról, annál inkább ámulatba eshetünk azon, hogy mennyire csodálatosak az abban megfigyelhető dolgok, és jelenségek. A humanisták szerint nincs szükség csodákra ahhoz, hogy valami csodálatra méltó legyen.
Egyes humanisták szerint maga a csoda kifejezés felesleges, és a képzelet kudarcára vall. Azáltal, hogy valamit csodának nevezünk, feladjuk, és nem próbálunk többé magyarázatot találni rá.
Szerintük csupán azért, mert valami nehezen magyarázhatónak tűnik, nem jelenti azt, hogy lehetetlen, vagy pedig csak az addig felfedezett szabályok felfüggesztéseként magyarázható. Lehetséges, hogy a létező modelljeink hibásak, és azokat kell módosítani, nem pedig csodát kiáltva feladni a kérdés megvizsgálását, mielőtt még bárki is megpróbálta volna megmagyarázni azt. Erre alapos okot találunk a tudománytörténetben. Majdnem minden, amit ma a világról tudunk valamikor teljesen ismeretlennek, vagy egyenesen csodának számított. Manapság viszont pontosan értjük a működését.
Bár ebből nem következik az sem, amit egyesek állítanak, hogy előbb-utóbb az emberiség mindenre talál egy egységes, teljes modellt, avagy magyarázatot. Hiányok a tudásunkban mindig is létezhetnek, de ez továbbra sem jelenti azt, hogy azokat a hiányokat természetfeletti magyarázatokkal, vagy csodákkal kell kitölteni. A humanisták számára nem szükséges a teljes, tökéletes tudás ahhoz, hogy a világban létezni tudjunk. Elfogadják a tudásunk, és a képességeink határait, mint a valóság korlátait, és emberségünk jelét.
Nem hisznek abban, hogy léteznie kell egy felsőbb hatalomnak, amely hasonló az emberhez, de tökéletesebb nálunk, és amely teljes tudással rendelkezik mindenről. Egy ilyen lény léte szerintük sokkal inkább kívánság, mintsem következtetés. A humanisták szerint a tudásunkban levő hézagok nem ijesztőek, és ezért ezeket nem kell bármi áron betömni, hanem lehetőséget jelentenek a további keresésre, és tanulásra.

Források
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
O’Malley, J. P. (2017). The Q&A Daniel Dennett. New Humanist, (Summer), 6.-7.
Topić Peratović, N. (2014). Humanism for Children (első kiad.) Center for Civil Courage, Zagreb
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Rodel, J. (2019). A shift in the landscape. New Humanist, (Autumn), 34.-37.
Csoda (Wikipedia)
Mágia (Wikipedia)Mágia (Wikipedia)
Hétköznapi (?) csodák
Hétköznapi csodák – csodás hétköznapok a református gimnáziumban
A hit nem vész el, csak átalakul?
Így változott nyolc év alatt a fiatalok hite
The Future of World Religions: Population Growth Projections, 2010-2050
Jewish Views on Miracles

Kommentelnél? Katt ide.