Korábban már írtam itt a Kozmosz sorozat második évadáról, amit nem Carl Sagan vezetett. Ez a könyv 1980-ban jelent meg, és az eredeti sorozat társa. Magyarul nem jelent meg. Szándékosan hagytam egy kis időt a sorozat, és a könyv közt, hogy mindkettőt önmagában tudjam értékelni.
A könyv sok értelemben kiegészítése a sorozatnak, de nem szó szerinti átirata. A nagyobb elemek, és főbb történetek ismétlődnek, mint például a szamuráj-szellem rákok (Heikegani rák) története, a tunguszkai esemény, vagy a hieroglifák megfejtése.
Nem tudom, hogy ettől a könyvtől eredeztethető, vagy pedig ez is egyike azoknak a számomra hagyományos csillagászati/természettudományos, általában nagy-méretű, fényes lapra nyomtatott, rengeteg színes asztrofotóval fűszerezett könyveknek, amit annyira szerettem gyerekkoromban. Anno volt két könyvem a Mi Micsoda sorozatból ami a csillagokról, és az űrkutatásról szólt. Emlékszem, hogy többször újraolvastam őket, és nem tudtam betelni velük. Szerettem volna, hogy több információ legyen bennük. A Kozmosz könyv tökéletes lett volna.
Humanista szempontból fontos, hogy foglalkozzunk a világ természettudományos értelemben vett megismerésével. Ebben a sorozatban ezért választottam olyan filmeket, és könyveket, amelyek fizikával foglalkoznak. Mert bár a matematika a tudományok királynője, de a hozzá közel eső fizika az, ami laikusokat is ámulattal tud eltölteni.
A könyv rengeteg olyan dolgokról beszél, amelyek kimaradt a tv-sorozatból. Könnyen érthetően, és élvezetesen mutat be sok tudománytörténeti felfedezést, és fogalmat.
Amire viszont nem számítottam, az, hogy szó esik benne olyan társadalmi kérdésekről is, amelyek a filmes változatban nem voltak említve. Egyáltalán nem ez a könyv fő fókusza, de én értékeltem Sagan mélyen emberséges meglátását ezekről a kérdésekről is.
A gondolat, amely leginkább megmaradt nekem az volt, hogy a híres alexandriai könyvtár fénykorában, amikor az volt talán a világ legpezsgőbb tudományos központja, és rengeteg okos ember élt és dolgozott a városban, ennek ellenére maga a társadalom mégis rabszolgamunka alapján működött. Sőt, maga a munka egy olyan tevékenységnek számított, amit rabszolgák végeznek, és ezért ez nem méltó a filozófusokhoz, akik akkoriban a tudás legfelsőbb fokát jelentették. Ezért inkább az elméletre koncentráltak, és nem kísérleteztek, illetve nem próbálták gyakorlati alkalmazást találni a felfedezéseiknek. Fontos volt, hogy a „munkát” rabszolgák végezték, és csak ők végezzék. Éppen ezért nem volt szükség arra sem, hogy a munkát, mint olyan, könnyebbé tegyék.
Megdöbbentőnek, de érthetőnek találom ezt a gondolatot. Érthetőnek olyan értelemben, hogy végre értem, miért volt olyan a világ amilyen egészen a modern időkig. Hasonló gondolkodást akár manapság is találunk. Lásd napjaink műanyag-használattal kapcsolatos, vagy a Kínában kényszermunka által gyártott tucattermékek körüli vitákat.
A könyv végén kitér az atomfegyverek, és a klímaváltozás jelentette veszélyekre, ami elég erős előrelátást jelent. Viszont sajnos sok hasonló tudós figyelmeztetése ellenére sem látunk jelentős előrelépést ami a környezetvédelmet illeti. Sőt akár hatalmas visszalépésékről is beszélhetnénk.
De ez már egy más téma.
Kommentelnél? Katt ide.
Humanista Élet 