Szemben a Nappal | Humanista könyvek

Irvin D. Yalom amerikai pszichoterapeuta Szemben a Nappal című könyve arról szól, hogyan nézzünk szembe a minden ember számára legijesztőbb kérdéssel: a saját halálunk elkerülhetetlen tényével.
A halál, és minden ami ezzel kapcsolatos, egyike azoknak a témáknak, amit a vallások erősen kisajátítottak. Beleértve a haldoklás, a gyász, és a mi történik a halál után problémáit. Az általános vélekedés az, hogy a halállal kapcsolatosan csakis vallásos válaszok vannak. Viszont lehetséges szekuláris, avagy vallás és babona-mentes spiritualitásról is beszélni. A Szemben a Nappal bemutatja, hogyan lehet ateista, sőt Humanista módon megközelíteni a halált.
Yalom egyéni, és csoportos terápiás tapasztalatára, illetve a saját öregedését feldolgozó munkájára alapozva írta meg ezt a könyvet. Legtöbb példája az öregedésből eredő halálfélelemről szól. De mond példákat halálos betegségben szenvedő páciensekkel való munkájából is.
Ezek alapján úgy tűnhet, hogy egy szomorú könyvről van szó, pedig egyáltalán nem az. Nagyon jól körbejárja a halál kérdését, és szerintem elég egyedi módon, valódi megnyugvást jelentő gondolatokkal is szolgál.

Miért félünk a haláltól?
A halálban az egyik legijesztőbb, hogy mindaz, ami az életedet jelenti, sőt, amit magadnak nevezel, és ami tartalmazza az összes egyedi emlékedet, a haláloddal örökre elvész. Egyesek ennek a gondolatnak a kegyetlenségére reagálva hozzák fel a másvilág, látszólagos megoldását, és ígéretét. De úgy gondolni az életre, mint egy főpróbára, a valódi előadás előtt, csak elodázza a halál rémisztő tényét, nem pedig megoldja azt.

A halálfélelem eredete két nagy kategóriára osztható. A szembenézés, és ezáltal ezek tényleges feloldása pedig innen kiinduljon.
Az első kategória az értelmetlen élet miatti szorongás, vagy esetleg düh. Ezt azáltal lehet feloldani, hogy a halál elfogadása, és az első sokk enyhülése után, nekifogsz, hogy a hátralevő idődet értelmesen töltsd.
A második nagy kategória a szeretteink elvesztése miatti fájdalom. Az emberi lét legnagyobb öröm, és értelemforrása a többi emberrel való kapcsolatunk.
Igen, ezekkel jár fájdalom is, de összességében amikor az életünkre emlékezünk, akkor a kapcsolataink jó részeit említjük, mint azt amiért valóban érdemes volt élni. Ennek oka többrétű lehet. Lehet, hogy a gyerekeinkkel való kapcsolatunkat, vagy a családunkban betöltött szerepünket tartjuk különösen tartalmasnak. Vagy a barátainkkal való kapcsolatainkat. Esetleg a szélesebb közösségben betöltött szerepünkben látjuk magunkat teljes emberként. Mint a társadalom hasznos tagja, esetleg mint tanár, vagy közösségi vezető. Mindezek a kapcsolatok pedig valódiak. És nem egyoldalúak. Mi magunk hagyunk valódi nyomokat a gyerekeink, szerelmeink, barátaink, és közösségünk életében.
Yalom a „tovagyűrűzés” kifejezést használja ennek a jelenségnek a leírására. Szerinte így tudunk tovább létezni a halálunk után is. Nem a teljes önmagunkként, ahogy életünkben léteztünk. De a saját egyedi létünk legfontosabb részeinek hatásaként, amelyek túlélik a saját fizikai testünk megszűnését is.

Yalomnak érdekes elképzelése van a halálra való helyes felkészülésről. Szerinte a haláltudat mély, spirituális értelemben átalakító hatása akkor jön létre, amikor a saját halandóságuk tudatosítása sokkot vált ki az emberekben. Amikor rádöbbennek, hogy ők maguk fognak meghalni. Többé nem csak statisztikákról, vagy elvont, máshol történő halálesetekről van szó, hanem a saját életük végéről.
Ez a gondolat sokaknak nagyon ijesztő lehet. De Yalom szerint, az ő terápiás tapasztalatában, az első sokk után sok halálos beteg, vagy idős ember számára a halál közvetlen közelsége egy mélyen átalakító lelki folyamat kezdetét jelenti. Itt persze nem valami vallásos, vagy ezós dologra kell gondolni. Ugyanis Yalom nyíltan leírja, hogy ő ateista. És a saját halálának feldolgozás során, illetve a terápiás munkája keretében az alapvető gondolat az, hogy a halál után nincs folytatás. A halál a vég, és pontosan ezt kell feldolgozni.

FOMO
Engem mostanában sokat foglalkoztat a figyelem kérdése. Fontosnak tartom, hogy mindaz aminek figyelmet szentelek, tehát amivel az életem töltöm, értelmes legyen számomra. Ezért kísérletezem a minimalizmussal is. Most már digitális téren is.
A minimalista fejlődésem során megfigyeltem, hogy hajlamos vagyok a FOMO-ra (Fear of Missing Out, azaz a lemaradástól való félelemre), és úgy tűnik, hogy ez a teljes életre is érvényes lehet.
Valahol olvastam egy érdekes hasonlatot. Az élet olyan, mint egy nagy buli. A halál pedig a pillanat, amikor neked távozni kell. Viszont a buli megy tovább. Nélküled. És ez nagyon felkavaró gondolat lehet.
Szükség van tehát egyfajta élet-FOMO kúrára is. Egyelőre még nem tudom, hogy hogyan. És a Szemben a Nappal sem adott erre választ, csak javasolja, hogy dolgozz az elengedés képességén. Engedd el a be nem teljesült vágyaidat, és az elvárásaidat, úgy önmagaddal, mint a többi emberrel szemben. Lehetőleg egy terapeuta segítségével.

Három érv a halálfélelem legyőzéséhez
A félelem az egyik alapérzelem. Ezért legtöbbször nehéz pusztán szavakkal vagy gondolatokkal ellene tenni. De a halál tudatos szemlélete, és a félelmeink forrásának vizsgálata sokat segíthet a félelem legyőzésében.
Yalom Epikurosz három elvét említi, mint kiindulópont a halálfélelem legyőzőséhez. Ezek a következők:

1. A lélek halandó – Amit a lelkünkként, azaz önmagunkként tapasztalunk, a halál pillanatában ugyanúgy enyészetté lesz, mint a fizikai testünk.
2. A halál végső semmisége – Ami megsemmisült, az nem fogható fel. Ami pedig nem fogható fel, az olyan, mintha nem is létezne.
Nem kell félnünk a haláltól, hiszen a tudatunk megszűnésekor mi is megszűnünk. Tehát nem leszünk ott, hogy sajnáljuk az életünk megszűnését, mert nem leszünk többé tudatában semminek. Beleértve azokat a dolgokat, amelyek szorongást okoznak az életünk során.
„Ahol én vagyok, ott nincs halál, ahol halál van, ott meg én nem vagyok.”
3. A szimmetria elve – A halál utáni nemlét megegyezik a születés előtti nemléttel. Míg az előző szinte soha senkinek nem okoz valód problémát, addig a halálunk utáni nemlét rettenetes félelmet kelt. Viszont a kettő azonos. Ezért ugyanúgy nem kell félni a halál utáni nemléttől, mint az azt megelőző nem létezéstől.

Miért létezzünk?
Érdekes, hogy Epikurosz gondolatai nekem is adnak valamiféle megnyugvást. De a magam részéről még hozzátennék egyet. Vagy inkább átfogalmaznám egy kicsit.
Számomra a halál a végső, valódi megnyugvás. Utána soha többet nem kell aggódni semmiért. Nincs több nyomás, félelem, vagy fájdalom.
Az életben épp elég rossz van ahhoz, hogy azt gondoljam, a létezés nem jobb, mint a nem létezés. Rövid távon élvezetes lehet, igen. De hosszú-távon nem látom, miért lenne annyira jó.
Többek közt ezért nem látom értelmét annak a másik nagy haláltagadásnak: a transzhumanizmusnak. Ami a konkrét, fizikai testben való halhatatlanság ígéretével tolja ki az elmúlás problémáját.
Mindenki szereti különlegesnek, és fontosnak érezni magát, de biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak vannak a jó mellett, rossz ötletei is, amit ugyanúgy tovább hagyományozunk.
Nem hiszek a szentekben, sem a tökéletességben. Tehát nem tartom annyira nagy bajnak, ha előbb-utóbb mind teljesen megsemmisülünk.
Végső soron nem a puszta létezés a fontos, hanem az, hogy jól, és értelmesen élj. Legyen pár kapcsolatod, ami minden félnek fontos, és tartalmas. Hagyj egy jó nyomot a világban, ha tudsz. És akkor a halál csak a vég lesz, nem pedig egy tragédia.

Erre érdemes törekedni.

 

Kommentelnél? Katt ide.

Felvilágosodás, most | Humanista könyvek

Steven Pinker nemrég megjelent Felvilágosodás, most c. könyve egy sor hasonló tematikájú könyv egyike, amit az elmúlt években olvastam. Az első, a magyarul is megjelent, A józan optimista volt. Utána évekig nem találkoztam hasonló jellegű könyvvel, egészen tavalyig. Akkor jelent meg ugyanis, a svéd Hans Rosling, Tények c. könyve, amit mindenkinek ajánlok.
Pinker könyvét is hasonló jellegűnek gondoltam. Rég nem tévedtem ekkorát.

Míg Rosling néhány fontos statisztikákra fókuszál, mint például a várható élettartam, szegénységi ráta, és a globális felmelegedés kérdéskörei, addig a „Felvilágosodás, most” célja megmutatni, hogy a felvilágosodás idejének eszméi hogyan tették jobbá a világot. A könyv központi tézise az, hogy az emberiség egyre javuló életkörülményei egyenesen következnek a felvilágosodás által hirdetett eszmékből. Az akkor elindult folyamatok következménye az emberiség jelenlegi jóléte, ami lassan, de biztosan mindenkire ki fog terjedni. A könyv hosszasan magyarázza ezt, és több kutatást listáz mindennek alátámasztására.
De sajnos a lényegi részekben borzalmasan undok. Egyenesen dühítő az alapos, tudományos igényességű felvezető után Pinker előítéleteit olvasni. Hallani ahogy a szavaiból csak úgy süt a megvetés azok iránt, akiket nem kedvel. De talán a legmegdöbbentőbb látni, hogy az egyre erősödő neonáci propaganda elemeit is beemeli a könyvbe. Részemről eddig csak pozitív dolgokat hallottam Steven Pinker munkásságáról. Ezért ez az online megmondóemberektől megszokott, bunkó, lekezelő stílus, és érvrendszer rendkívül meglepett.
A könyvet erőteljesen méltatja maga Bill Gates, és a Brit Humanista Társaság is. Utóbbinak Pinker, mint viszonylag ismert személy, az egyik büszkén mutogatott támogatója. Maga a könyv tartalmaz egy Humanizmus című fejezetet. Én is többek közt ezért olvastam el.
De sajnos azt kell mondjam, hogy a „Felvilágosodás, most” messzebb nem is lehetne a Humanizmus alapértékeitől. Ugyanis mélységesen konzervatív. Lényegében azt mondja, hogy a progresszív gondolatok, és az aktivizmus amolyan hippi hülyeség, amit a tudománytalan, csillogó szemű idióták támogatnak csak. Az emberiség körülményeinek javításra pedig elég a jelenlegi irányt követni. Többek közt megvetően nyilatkozik az igazságosságért, és az egyenlőségért harcoló mozgalmakról. Ami rendkívül lelombozó. Elgondolkodtam rajta, hogy ha Pinker a hatvanas években élt volna, és akkor írja meg ezt a könyvet, akkor vajon a polgárjogi mozgalom ellen is hőbörgött volna egy sort? Elvégre nem lehet azt várni, hogy a rabszolgaság megszüntetése után röpke egy évszázaddal csak úgy megszűnjenek a lincselések, és a szegregáció. Ilyesmit csak amolyan, tudományfóbiás SJW-k kérhetnek.
Úgy tűnik ugyanis, hogy Pinker szerint mindenre csakis a neoliberális kapitalizmus jelenti a megoldást. Kizárólag ez fog idővel minden emberi gondot elsimítani. Akkor is, ha olyan dolgokról van szó, amit ebben a pillanatban meg lehetne szüntetni, csak épp jelenleg nincs rá hajlandóság, a hatalom részéről. Pinker szerint rendben van, ha újabb kétszáz évet kell várni alapvető dolgokra, mint például a társadalmi igazságtalanságok megszüntetése. Sőt, egyenesen odáig megy, hogy a képességeit arra használja, hogy becsmérelje egy sort azokat, akik tenni akarnak a haladásért, és ennek során kritizálni merik a jelenlegi társadalmi berendezkedést.
Szerintem viszont Pinker az, aki a rossz oldalra állt ezekbe a kérdésekben. És ez elég kár. Ember, és társadalomellenes kegyetlenségeket védelmez. Persze, mindig voltak szép szóval, jól artikuláltan gyűlölködő embereket, még az akadémiai körökben is. Aki nem tudná: Pinker pszichológia professzor, aki több egyetemen tanított. Jelenleg egy londoni magánegyetemen előadó. Ez nem meglepő, csak aggasztó. Mert alapos okunk van azt gondolni, hogy a gyűlöletpropaganda, és mindazok az érvek, amelyek az embertársaink emberségét hivatottak csökkenteni, rossz dolgokhoz vezetnek majd.
Ahogy egyre izmosodnak az emberiség, és béke-ellenes csoportok, mint a különféle alt-right (alternatív jobb oldal) mozgalmak, és ahogy Európa visszatér ahhoz a hagyományhoz, ami a fasizmust is szülte, addig nem jó látni, hogy a közbeszédben ilyen érvrendszereket támogat, vaskos kötetekkel, egy tudományág képviselője.

Ha lesz is valaha magyar fordítása ennek a förtelemnek, ajánlom, hogy kerüljétek. Helyette inkább ajánlom a cikk elején említett „Tények”-et, és „A józan optimistá”-t. Utóbbi régebb jelent meg, ezért az adatai már nem annyira frissek. Viszont úgy mondanivalójában, mint terjedelmében hasonló. Csak nincs benne hosszadalmas, jólmegmondom hőbörgés. Rosling könyve tavaly jelent meg. Adatai is frissebbek, és rendkívül olvasmányos.
Ez a két könyv tényleg azt a fajta tény-alapú optimizmust, és racionalitást képviseli, amit szívesen látnék a nem hívők, és a humanisták körében.

További olvasnivaló:

Részletesebb, angol nyelvű kritika (nem saját) itt.

Kommentelnél? Katt ide.