Hallgad meg a posztot itt.
Kétféle megbocsátás létezik:
1. Döntési megbocsátás, amikor a személy tudatosan dönt úgy, hogy nem akar bosszút állni a neki sérelmet okozónak.
2. Illetve az érzelmi megbocsátás, amelynek során a sértett (más néven áldozat) elkövetővel kapcsolatos negatív érzelmei (düh, bosszúvágy, félelem) csökkennek, és pozitív érzelmeknek adják át a helyüket.
Különbözik a kegyelemtől, a felejtéstől, és a tagadástól. Nem jelenti azt, hogy a sérelmet az áldozat elnyomja a tudattalanba.
Megbánás pedig az, amikor mély fájdalmat érzünk egy adott eseménnyel, vagy cselekedettel kapcsolatban, és azt gondoljuk, hogy jobb lett volna, ha valamit akkor másképp csináltunk volna. A megbánás lehet egy saját magunkat érintő, vagy pedig másokkal szemben elkövetett sértéssel kapcsolatos. Sokan azt bánják a legjobban a saját életükkel kapcsolatban, hogy nem vigyáztak jobban az egészségükre.
Vannak, akik képesek megbánást, és egyben felelősségvállalást mutatni a konkrét személlyel szemben, akinek ártottak, és amely fontos lépés az illető gyógyulási, illetve megbocsátási folyamatában.
A hinduk szerint a megbocsátás létfontosságú ahhoz, hogy a lelkünkben, és a világon béke és harmónia uralkodhasson.
A hinduizmus egyik fontos szent irata, a Bhagavad-gítá, szerint az anyagi természet öt durva fizikai elemből (föld, víz, tűz, levegő, éter), három nem fizikai elemből (elme, intelligencia, hamis egó) áll, és mindezek fölött áll a lélek, mely a tudat forrása. Szerintük a sérelmek nem hatnak a valódi énünkre, a lélekre, és csak azért érezzük megsértve magunkat, mert az egónk a testi élvezetekhez szoktatta az elménket.
Hitükben a léleknek semmi sem árthat, örökkévaló, mindenhol jelen van, változatlan, és örökké ugyanaz. Ezért a szavak sem zavarhatják meg, és csupán az illúzió késztet minket arra, hogy komolyan vegyük a testünk, az elménk, és az egónk által tapasztalt élményeket.
Hiszik, hogy a megbocsátás megszabadítja az embereket a gyűlölet, és a neheztelés bűnétől. Valamint, hogy a szeretet azt jelenti, hogy végtelen megbocsátásra halandók vagyunk, és a saját jólétünk helyett mások, beleértve a rosszakaróink, jólétére gondolunk inkább.
Mivel a buddhizmusban minden tettnek következménye van az emberre, ezért a buddhisták hiszik, hogy a sértettség is ugyanúgy visszahat az illetőre, mint bármely más tett. Szerintük nem azzal kell foglalkoznunk, hogy valaki megsértett, hanem arra kell koncentrálnunk, hogy azonosítsuk mi az, amit ezzel kaptunk. Ennek érdekében el kell engednünk a saját elképzeléseinket, és előítéleteinket. Önmagunk és múltunk felülvizsgálatával és pontos érzékelésével azonosítani tudjuk, hogy a sérelemben mi a saját szerepünk.
Tanításuk szerint a belső egyensúly elérésére kell törekedni, és ennek része az is, hogy megtanuljunk másokkal együtt lenni, és elkerülni, hogy másoknak fájdalmat okozzunk. Odaadást és elfogadást kell gyakorolnunk másokkal szemben, annak érdekében, hogy úgy külső, mint belső egyensúlyt érjünk el.
A zsidó hit szerint a megbocsátás Isten által belénk programozott dolog. Mivel a megbocsátás Isten egyik saját tizenhárom tulajdonsága, ezért található meg az emberekben is. Hiszik, hogy Isten irgalmas, és kegyelmes.
A zsidók szerint a bűn egy helyrehozható történés. Hiszik, hogy a lélek nem bűnös, hanem tiszta és isteni, amely megkülönbözteti az embereket az állatoktól. Ha valaki rosszat követ el, akkor az azért van, mert a benne levő lélek hangját átmenetileg elnémította a test kiáltása, azaz a rossz ösztön.
Amikor megbánást tanúsítunk megtaláljuk ismét a kapcsolatot a Mindenhatóval. Hiszik, hogy Isten vezeti az embereket az életük során, ezért ha ennek során az emberek meg is botlanak néha, akkor is eltökélten, és kitartóan kell folytatniuk az utat, tudatosítva, hogy egy isteni, tiszta lélek vezeti őket.
A bántudatot negatív érzésnek tartják, és ezzel szemben a megbánást pozitívnak gondolják, mert ez igazolja, hogy a lélek tiszta maradt, csak épp nem sikerült a képességeinkhez mérten cselekedni. Ha valakinek bűntudata van, és azon gondolkodik, hogyan tudná kijavítani a hibát akkor az illető nem lehet rossz ember.
A megbánás folyamata szerintük négy lépésből áll:
1. Megbánás – felismerni az okozott kár mértékét, és őszinte megbánást tanúsítani.
2. Felismerés – Felismerni az okozott sérelem okát, és azonnal befejezni a káros tevékenységet.
3. Vallomás – Beismerni önmagunknak, és kimondani mások előtt, hogy hibáztunk, illetve bocsánatot kérni.
4. Fogadalom – Határozottan kijelenteni, hogy a jövőben nem fogunk hasonlót cselekedni.
A keresztény hitben a megbocsátás egy központi hitelem. Szent irataik szerint a vallás alapítója, és központi figurája, Jézus maga is megbocsátást kért Istentől azokra, akik üldözték és meggyilkolták.
A keresztények szerint a megbocsátás egy lelkiségi művészet. Egy olyasmi, aminek meg kell érlelődnie, és még a megbocsátásra irányuló döntés után is munkát igényel. A megbocsátás gyakorlása a kisebb dolgok megbocsátásával kezdődhet, és amikor ez már jól megy, akkor továbbléphetünk a nagyobb sérelmekhez. Szerintük a megbocsátás tartalmazza az elengedést, de nem feltétlen jelent elfeledést is. Szükségesnek tartják a megsértettséghez való ragaszkodás elengedését, annak érdekében, hogy úgy a sértett fél, mint az aki ártott nekünk is megszabaduljon.
Fontosnak tartják, hogy helyén kezeljük a múltat, és ehhez szükségesnek tartják, hogy megtaláljuk ennek a helyét az életünkben. Azt tanácsolják, hogy a megbocsátás folyamata során vizsgáljuk felül a kapcsolatunkat Istennel, a viszonyunkat a teremtett világgal, illetve a nekünk fájdalmat okozó személlyel. Isten iránt érzett hálánk, és szeretetünk szerintük ugyanis teljesen más vonatkoztatási rendszerbe helyezi a világ, és a saját életünk eseményeit. Ennek keretében, az isteni értékrend felől, a sérelmeink más mélységeket, és jelentést kapnak.
A keresztények szerint az aranyszabály („amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük”) jelenti a legjobb módját annak, ahogy a minket ért sérelmekhez kell viszonyulnunk. Hitükben ennek az elvnek a segítségével képesek leszünk másoknak azt nyújtani, amit hasonló esetben magunknak is szeretnénk.
A muszlimok hitében a megbocsátás egy isteni tulajdonság. Az iszlám hitben a jó erkölcs kilenctized része az, hogy valaki elnéző az emberekkel szemben, és tudatosan elsiklik a hibáik felett, illetve megbocsát nekik. Hitük szerint a hívőknek nap mint nap gyakorolniuk kell ezt a tulajdonságot.
Bár az iszlám megengedi a bosszút, és az elégtétel keresését, de ugyanakkor nem akarja, hogy az embereken eluralkodjanak ezek a negatív érzések, ezért a türelem, és a megbocsátás emelkedettségét is hangsúlyozza.
Az iszlám szent irata, a Korán, szerint a rosszat olyasmivel kell elhárítani, ami jobb annál (Korán 41:34). Ezért a hívőknek azt javasolják, hogy gondoljanak bele abba, hogy a megbocsátás tetszetős Istennek, és ezáltal lehet elnyerni az ő bocsánatát. Majd ennek megfelelően járjanak el a többi emberrel szemben is.
Ami a megbánást illeti, a muszlimok szerint, ha valaki csak a halálos ágyán néz szembe a hibáival, és akkor tanúsít megbánást, akkor ő maga a valódi vesztes. A megbánás súlya az elkövetett bűnök mennyiségével és mértékével arányos kell legyen. Helyesebbnek tartják azonban a bűnök elkerülését. Ezért az iszlám Isten útmutatásait kínálja az emberek számára, hogy ezek követésével azokat bölcs gondolkodásra, és viselkedésre ösztönözze. Hitük szerint Isten megbocsát ha a megbánásunk őszinte, és megvan az igyekezetünk a változásra.
De beszélhetünk megbocsátásról, és megbánásról vallásos hit nélkül?
Sok erkölcsi fogalomnak vallásos eredete és mellékzöngéje van. Mint például a „bűn” fogalmának.
Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy szekuláris, azaz nem vallásos közegben ezek a fogalmak ne lennének szükségesek vagy hasznosak. Egy társadalmon belül vallás nélkül is értelmes megbánást tanúsítani azok ellen akiket valamilyen módon megkárosítottunk, vagy akiknek tetteinkkel, vagy szavainkkal ártottunk.
A megbánást a legtöbb vallás sajátos, ritualizált formában írja elő. De ha valaki rájön, hogy a tetteivel ártott másoknak, és megérti, hogy ez miért rossz az illetőnek, akkor vallásos hit nélkül is rossz érzéseket élhet át. Ennek következtében pedig vágyat érezhet arra, hogy az okozott kárt helyrehozza, vagy legalábbis valamilyen módon ellensúlyozza.
Ugyanez igaz a megbocsátásra is. Léteznek vallások, melyek nemcsak erőltetik a megbocsátást a károsult fél részéről, hanem néha egyenesen ők maguk ajánlják fel a bűn feloldását.
A humanisták nem hisznek a bűn fogalmában, de a bűnbánatot, és a megbocsátást természetes emberi érzéseknek, és reakcióknak tartják. Számukra ezek épp a természetfeletti dolgokban való hit hiánya miatt fontosak. Mert tudják, hogy ha az emberek nem végzik el maguk a belső munkát, ami a megbocsátással, és az élmény feldolgozásával jár, akkor senki más nem fogja tudni megmenteni őket ennek a hosszú távú következményeitől. Azt gondolják, hogy a sérelemből fakadó gyűlölet mérgező ciklusát csakis mi magunk tudjuk megszakítani.
Bár úgy tűnhet, hogy a vallásos és nem vallásos emberek közt óriási eltérés lehet a megbocsátás, és a megbánás kérdésében, de hasonló eltéréseket figyelhetünk meg különböző vallások, sőt különböző vallási felekezetek, és csoportok közt is. A humanisták szerint léteznek jó vallásos és jó szekuláris érvek a megbocsátás mellett. De ugyanakkor léteznek jó indokok ennek megtagadására is. Ami szerintük fontos, hogy ezt a döntést az illető maga hozhassa meg, és ne legyen semmilyen módon kényszerítve egyik irányba sem.
Egyes humanisták szerint napjainkban a bosszú, és a konfliktusok túlságosan nagy hangsúlyt kapnak. Ehelyett szerintük inkább olyan emberek történetét kellene vizsgáljuk, akik maguk tapasztaltak meg valamilyen nehézséget. Azoknak az embereknek a története, akik a bosszú helyett az élet újjáépítésre, és a gyógyulásra fektetik a hangsúlyt túlságosan kevés figyelmet kap. Pedig ezek a folyamatok a legfontosabbak kár esetén. Talán nehéznek tűnhet ennek a gondolatnak az elfogadása, mert az agresszív reakciót, és a bosszút valahogy természetesnek tartjuk, míg a megbocsátást nem. Pedig ez utóbbi is ugyanúgy egy lehetőség.
Sokan kérdezhetik, hogy miért kellene megbocsátani valakinek aki ártott nekünk? De a „kellene” gondolata sokkal károsabb, mint bármi más, amit egy ilyen helyzetben mondhatnánk. A humanisták szerint nem kell, és nem muszáj megbocsátani, de a megbocsátás is egyike a rendelkezésünkre álló lehetőségeknek, és ez ugyanúgy természetes, mint a harag érzése.
Szerintük a megbocsátás egy felfedezési, és keresési folyamat. Ennek során fontosabb arra törekednünk, hogy a saját érzéseinket, és reakcióinkat megvizsgáljuk, mintsem, hogy a megbocsátást kikényszerítsük. Sokkal károsabbnak tartják azokat az elképzeléseket, melyek szerint ha nem bocsátasz meg, akkor valahogy te válsz kevesebbé, vagy ugyanolyan károssá mint aki ártott neked.
Vannak akik nem akarnak, vagy egyszerűen nem képesek megbocsátani. A humanisták szerint a megbocsátás megosztó lehet, és akár egy családon belül is eltérően reagálhatnak a tagok ugyanarra az eseményre. Ezért nem tartják kötelezőnek a megbocsátást.
A megbocsátás nem egy csere, melyben a bocsánatkérés valahogy visszacsinálja az okozott kárt, mert ez sok esetben lehetetlen. Viszont fontos, hogy őszinte legyen, és meglegyen a lehetőség, a károsult fél részéről, a megbocsátás megtagadására is. Ha ugyanis ez nem opció, akkor nem beszélhetünk megbocsátásról. Azt ugyanis nem lehet kikényszeríteni, vagy megvásárolni.
A harag azonban fárasztó lehet, és néha egyenesen a nem múló harag az, ami elszigetelhet másoktól. Ha valaki képtelen túllépni egy adott eseményen, és ahogy ezt újra meg újra próbálja feldolgozni a maga módján, akkor néha megtörténhet, hogy épp ezzel ijeszt el maga mellől másokat. Mert számukra ez a folyamat egy idő után fárasztóvá válhat. Ugyanúgy ahogy szintén fárasztó lehet magának az áldozatnak is. Egyesek épp ezért kezdenek törekedni a megbocsátásra, mert érzik, hogy a fájdalom, és a harag felőröli a saját belső erőforrásaikat, és megpróbálják ezeket más útra terelni. Vannak akik arról számolnak be, hogy ennek a folyamatnak a során, számukra, az elkövető iránt érzett empátia volt az, ami a megbocsátást motiválta.
Mások arról számolnak be, hogy az ellenük elkövetett sérelmek miatt gyakran erőteljes negatív gondolatok kínozzák őket. De ugyanakkor az, hogy ezeknek a vágyaknak ténylegesen eleget tegyenek még szörnyűbb kárnak tűnik. Ezért számukra a megbocsátás egy módja annak, hogy megőrizzék az emberségüket, a saját feltételeik szerint.
A humanisták azt gondolják, hogy a bántalmazás ördögi köre pontosan ilyen alapokról indul. Megfigyelhető az erőszakos bűncselekményeket elkövetők élettörténetében, hogy korábban gyakran ők maguk is bántalmazás áldozatai voltak. Ezért számukra fontos lehet, hogy az ellenük elkövetett erőszakot próbálják megbocsátani, annak érdekében, hogy ne vigyék tovább az erőszak ciklusát. Nem feladatuk a saját áldozataik megbocsátásának keresése, vagy követelése, mert ez szintén ártalmas lehet. Viszont fontos visszatekinteniük, és megérteniük azt, hogy ők maguk miért reagáltak úgy ahogy, és a jövőben ezt megelőzni. Mert tovább lépni, és legközelebb a dolgokat másképp csinálni, erőszak, és károkozás nélkül csak akkor lehetséges, ha el tudjuk képzelni ennek a módját. Amikor képessé válunk a helyzeteket erőszak nélkül kezelni, és az ellenünk elkövetett kárt fel tudjuk dolgozni a saját belső erőforrásaink, és a szeretteink segítségével, akkor válunk valóban szabaddá.
Források
Garrard, E. (2010). To forgive, divine? New Humanist, (October), 11.
James, E. (2015). Forgiveness in a vengful age. New Humanist, (Summer), 18.-21.
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Salmon, P. (2018). An encounter on the mountain. New Humanist, (Autumn), 40.-44.
A megbocsátás pszichológiája
Megbocsátani csak egyszer kell, haragudni viszont minden áldott nap
Hogyan éljünk együtt a megbánással?
Szörnyen nagyot hibázott? Ne bánkódjon, cselekedjen!
Aranyszabály (Magyar Katolikus Lexikon)
Kommentelnél? Katt ide.
Humanista Élet 