Tag Archives: öngyilkosság

Öngyilkosság | Humanista válaszok

Hallgasd meg a posztot itt.

Amikor valaki szándékosan véget vet a saját életének öngyilkosságról beszélhetünk.
Hátterében általában kezeletlen depresszió, krízishelyzet, vagy egyéb mentális betegség, esetleg ezek kombinációja áll. Nők körében gyakoribb az öngyilkossági kísérlet, viszont a férfiak esetében három az egyhez arányban magasabb a befejezett öngyilkosságok száma.

A zsidó vallás tiltja az öngyilkosságot, és hátrányos megkülönböztetést alkalmaz az öngyilkosok ellen. Ez azt jelenti, hogy a zsidó temetőkben csak elkülönítve lehet eltemetni azokat, akik öngyilkosság következtében hunytak el.
A zsidó hagyomány azt tartja, hogy az öngyilkosság betegségnek tudható be, aminek során az elme pillanatnyilag elborul, és az illető nincs tudatában annak, mit tesz. Ezért, ahogy egy beteg embernek, az öngyilkosnak is meg kell adni a végső tisztességet.
Hitük szerint csakis Isten dönthet arról, hogy az ember életének fonala mikor érjen véget.
Elismerik a szabad akaratot, de szerintük senki sem dönthet úgy, hogy megrövidíti az életét.

Az iszlám vallásban az öngyilkosság hatalmas bűnnek számít, és a hit gyengeségét tükrözi.
Mert „Csak a hitetlen nép veszíti el a reményét Allah (Isten) irgalmában.” (Korán 12:87)
Az iszlámban tilos kioltani az emberi életet, mert ez minősül a legfontosabb értéknek.
Aki túlkapásból, és igazságtalanságból lesz öngyilkos az, Isten akarata szerint, a Pokol tüzében fog égni.
Szerintük a hívő türelmesen kell viselje az élet nehézségeit, és Allah jutalmára kell áhítozzon.
Mert Isten azért teremtette az életet, hogy próbára tegye az embereket, annak érdekében, hogy kiderüljön ki munkálkodik a legjobban a világban.
A gyakorlatban viszont, ha valaki muzulmánként öngyilkos lesz, akkor az iszlám hagyománynak megfelelően kell eltemetni, és gondoskodni a testéről, ha életében muzulmánnak tartotta magát. Valamint fohászkodni kell, hogy Isten bocsásson meg neki.

A keresztény álláspont szerint a döntés lehetősége a kezünkben van, de a döntés mindig felelősséggel is jár. A vallás szabályai azért léteznek, hogy az ember tudjon jól dönteni, és a keresztény értelmezés szerint ez jelenti az Evangélium kegyelem üzenete.
Továbbá szerintük az emberei élet szabadsága az életre adatott, és nem a halálra. Ezért az életről, és a halálról való végső döntést a keresztények Isten kezébe helyezik. Tehát a „ne ölj” parancsolata az egyén saját életére is érvényes.
Bár régebb az volt a gyakorlat, hogy az öngyilkosoktól az egyház megtagadta a hivatalos egyházi temetést, manapság inkább a megbocsátást, és a kegyelmet hangsúlyozzák. Különösen a protestáns felekezetek keretében.

A hinduizmus vaisnava irányzata (ismertebb nevén: Krisna tudat) szerint az öngyilkosság komoly véteknek minősül önmagunk, és a lélek ellen.
Elképzelésük szerint az élet különböző formái (állati, vagy emberi) nem egyformán kedvezőek. Az emberi test egyedülálló lehetőséget jelent az Istenség Legfelsőbb Személyiségének szolgálatára.
Mivel a testünket nem önmagunknak teremtjük, hanem Istentől kapjuk ajándékba, ezért az öngyilkosság súlyos véteknek, és a gyilkossággal egyenlőnek minősül. Hitük szerint ugyanis az ember teste ugyanis Isten tulajdona. A léleknek valamikor el kell hagynia a testet, de ez nem történhet önkezűen. Ugyanis, ha valaki ebben az életben elmenekül a tettei negatív következményeitől az öngyilkosság által, akkor a következő életében kell majd ezekkel szembesülnie. Ezért tilos az öngyilkosság, függetlenül a körülményektől.
Krízis esetén jámbor vallásos cselekedetekkel, a Haré Krisna mantra éneklésével, és Istennek tetsző tettekkel kell tenni.

A buddhista hit szerint ha megszületünk, akkor szükségszerűen lesz egy végünk is, amikor a lényünk, a személyiségünk, és a testünk is az elemire bomlik. A cél tehát nem a halál elkerülése, hanem a jó halál elérése. Ez annyit tesz, hogy a halál folyamatában meg tudjuk tartani az éberségünket, és egy olyan önzetlen, és szeretetteli állapotban tudjunk távozni, ami a buddhista tanítás szerint kívánatos.
Érdekes ahogy pont a reinkarnációt tanító buddhizmusban hangsúlyosabbak a jó halálra, és a meghalás folyamatára vonatkozó tanítások.
Az öngyilkosság esetén is azt tartják elsődlegesnek, hogy a jó halál feltételei teljesültek, valamint, hogy nem tapad-e ártás a tetthez.
Ha a halál utáni létbe való átlépés keserű, vagy félelemmel teli állapotban történik, vagy ha ártás tapad hozzá, akkor az öngyilkosság tette negatívnak minősül, de máskülönben a buddhista felfogásban elfogadható.

A humanisták szerint minden egyénnek jogában áll a saját értékrendje szerint élni az életét, valamint mindenkinek lehetővé kell tenni, hogy szabadon dönthessen a saját haláláról is, mindaddig, amíg ez nem veszélyeztet másokat.
A humanisták nem értenek egyet a vallások, és a hívők halállal kapcsolatos hiedelmeivel, különösen nem azzal, hogy a halál időpontjának döntése egy természetfeletti lényre tartozik, és nem magára az emberre, akinek az életéről van szó. Szerintük minden embernek jogában áll eldönteni, a saját legjobb meglátása szerint, hogy meddig érdemes élni az életét.
Bár a humanisták tisztelik az életet, de mégsem gondolják azt, hogy ennek értékét bármely külső erő határozza meg. Fontosnak tartják, hogy az egyénnek meg legyen a lehetősége, hogy úgy döntsön nem akarja tovább folytatni az életet. Ezért támogatják az aktív eutanáziát is.
Szerintük ez fontos része az egyén autonómiájának.
Álláspontjuk szerint, ha az aktív eutanázia iránti vágy érthető, és elfogadható, akkor a halálvágy, és ennek következtében az öngyilkosság is ugyanúgy elfogadható kell legyen. Valamint miért kell egyáltalán gyilkosságnak nevezni, ennek negatív konnotációival, ha a tett maga nem árt másoknak?
A humanista meglátásban az élet értelme mélységesen személyes, és egyéni dolog. Mivel nem létezik egységes életcél minden ember számára, valamint mivel a humanisták nem hisznek abban, hogy létezik egy természeten kívüli, mindenható entitás, amely életcélt tud adni az embereknek, ezért azt tartják, hogy mindig az adott egyén a végső autoritás a saját életének értelmességéről. Ezért nem mondhatjuk azt senkinek, hogy az élete igenis értelmes, és élhető, ha közben ő maga nem érzi azt annak.
Nem lehet az mondani, hogy ha valaki nem halálosan beteg, vagy rendkívüli fájdalomtól szenved, hogy nem is szenved igazán, vagy, hogy az élete még a szenvedés közepette is élni érdemes. Továbbá pedig, a humanisták szerint, a mentális betegségek is ugyanúgy valósak, mint a fizikai megbetegedések, és nem lehet mindig gyógyítani őket. Ahogyan bizonyos élethelyzetek sem lesznek soha jobbak idővel. Ezért szerintük csak azért, mert valaki más szerint érdemes az illetőnek élnie, akkor sem ítélheti senki létezésre, ha maga az illető nem akar tovább létezni. Az emberi szabadság, és a saját élet feletti hatalom ugyanis azt is jelenti, hogy az illető maga döntheti el, hogy neki meddig éri meg az életet élni. Más ezt soha nem teheti meg helyette.
A saját élet megszüntetése, amit most kegyetlen módon öngyilkosságnak nevezünk, tulajdonképpen az emberi lét természetes része. Ha ugyanis hatalmamban áll dönteni, akkor dönthetek úgy is, hogy nemet mondok, akár magára az életre is. Minden más valaki másnak az akarata, és ezt rákényszeríteni bárkire is erőszak, és igazságtalan.
A humanisták szerint nem a halál maga a legrosszabb, ami történhet egy emberrel, hanem az elfogadhatatlan, vagy fájdalmas létezés, és a boldogtalan élet.

Források
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (1st ed.) Central könyvek, Budapest
Az öngyilkos nem meghalni akar, hanem másképp élni
Az öngyilkosság mint érzelemvezérelt, ​nem racionális cselekedet
Az öngyilkosság és megelőzése
Nagyító alatt az öngyilkosság: tények és érdekességek
Ethical issues – Assisted dying
Making the Case for the Right to Die
By My Own Hand: Suicide Can Be A Wise And Gentle Choice
Germany: EHF and German Humanists Welcome Constitutional Court Ruling in Favour of Assisted Suicide
Death, Dying and Meaning

 

Kommentelnél? Katt ide.

Sziszüphosz mítosza|Humanista könyvek

Filozófiai tanulmánygyűjtemény a Nobel-díjas Albert Camus-től.

Nincs semmi az értelmen túl

Az abszurd elmének az értelem haszontalan, és nincs semmi az értelmen túl.

Mi magunk az agyunk vagyunk. Csakis az agyunkban létezünk. Mindaz, ami minket, a legbelsőbb énünket, minden vágyunkat, minket jelent, az csakis az agyunkban jön létre, és ott is ér véget. A koponyánk otthont ad, de egyben be is határol, és ebből csakis a szavainkkal tudunk időlegesen kitörni. Sokan panaszkodnak az emberi kommunikáció korlátoltságára, de tényleges telepátia nélkül, arra vagyunk kényszerítve, hogy pontatlan, és olykor mélységesen elégtelen szavakat használjunk arra, hogy magunkból valamit továbbadjunk másoknak. Ez az egyetlen eszközünk arra, hogy közel kerüljünk egy másik emberhez.
Nem hiszek abban, hogy gesztusokkal, vagy pillantásokkal többet lehet mondani száz szónál. Annak vagyok a híve, hogy, amit – bár nehezen is – szavakkal ki tudunk fejezni, az tulajdonképp értelmünk, és önmagunk kifejezése. Végső soron pedig mi magunk. És nincs több. Nincs lélek, ami majd a halál után jobban átadja azt, amit életében érzett. Nincs megmagyarázhatatlan szimpátia, és metakommunikációs varázs. Utóbbi különösen túlértékelt. Éppen ezért nem tudjuk a véletlennél jobban megtippelni, ha valaki hazudik.
Nincs semmi, ami az emberi értelmen túl létezne. Ezért embernek lenni azt jelenti, hogy emberi értelemmel rendelkezel. Ha ez megszűnik, akkor megszűnsz embernek lenni.
Ha nem tudsz többé gondolkodni, akkor nem vagy többé. Igen, ez azt is jelenti, hogy a demencia, és az értelmet támadó betegségek, vagy sérülések következtében kialakult agyi állapotok megszüntetik az illetőt. Éppen ebben rejlik az ilyen esetek tragédiája.
Részemről ezt a szomorú valóságot akkor tapasztaltam meg a saját bőrömön, amikor az anyám agyérgörcsöt kapott, és utána teljesen megváltozott. Elvesztett néhány olyan lényeges személyiségjellemzőt, ami miatt gyakorlatilag egy másik emberré vált.
Hasonló jelenségekről számolnak be az Alzheimer-kórral küzdők rokonai, vagy a különböző agyi vagy idegrendszeri sérülésekkel rendelkezők hozzátartozói, és ápolói. Előbbire ajánlom olvasásra a Megmaradt Alice-nek c. könyvet. A filmet viszont nem.
Utóbbira pedig Oliver Sacks könyveit, melyek megjelentek magyarul is.

Az egyetlen fontos filozófiai kérdés
Camus szerint:

az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy értelmes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.

De mi van akkor, ha a válasz „nem, az életnek nincs értelme”?
Az élet értelme egyike azoknak a kérdéseknek, amelyet mindig úgy tesznek fel, mintha létezne rá egységes, örökkévaló válasz, miközben csakis egyéni válaszok lehetségesek. Mivel nincs mindenkinek egy, közös élete, hanem mindenkinek csakis a saját külön élete van, ezért maga a kérdésfelvetés is hibás. Helyesen ez úgy hangzik, hogy „létezik a TE életednek értelme? És ha igen, akkor mi az”? Erre lehet válaszolni. Olyan választ adni, ami mindenkire érvényes, lehetetlen. Még akkor is, ha valami nagyon általános dolgoz mondanál, mint amilyen jóslatokat például a horoszkópok tesznek.
Azok épp azért elégtelenek, mert túlságosan általánosak, és bár alkalmazhatók a saját életünkre, valahogy mégsem tudjuk magunkénak érezni ezeket.

Ezért igenis van olyan ember, aki ezt a kérdést őszintén nemmel tudja megválaszolni. Itt viszont látok egy újabb választóvonalat az emberek közt. Ez pedig a nemet követő mondat. Két lehetőség van ugyanis:
1. Nem, az életemnek nincs értelme. De dolgozok rajta, hogy találjak neki értelmet.
2. Nem, az életemnek nincs értelme. És nem is lesz soha, amíg élek.

Utóbbi, még ha első pillantásra egyesek szerint, egyértelműen öngyilkossági hajlamra utalhat, szerintem nem feltétlen jele annak, hogy valaki meg is akar halni. Rengeteg olyan embert ismerek, akiknek elég csak létezni. Nagyon sokakat nem foglalkoztat aktívan az élet értelmének a keresése. Ők megelégednek azzal, hogy egyik nap követi a másikat. Fiatalságra jön az öregség, és előbb-utóbb talán az elmúlás is. Ezeknek az embereknek az élet értelmének keresése felesleges időpocsékolásnak minősül.

Viszont ott van a másik kategória, aki úgy érzi, hogy az életének nincs értelme, nem is lesz soha, és emiatt szeretne meghalni. Sőt, konkrét halálvágya van.
Ez az a pont, ahol a közvélekedés, és az én véleményem eltér egymástól. Szerintem ugyanis az ilyen embereknek lehetővé kell tenni az elmúlást. A saját elképzelésük szerint, és a lehető legtöbb méltósággal.
Létezni szenvedés. Ha nem akarsz létezni, akkor még inkább az. És senkinek nincs joga életre, és szenvedésre ítélni a másikat.

Reménytelen jövő

A jövőre gondolni, célokat kitűzni, kedvtelésekkel rendelkezni, mindezek abból a feltételezésből származnak, hogy létezik szabadság, akkor is, ha ennek minden tény ellentmond.

A depresszió egyik jelének a kilátástalanságot szokták megnevezni. Ha az illető nem tud terveket készíteni a jövőre vonatkozóan, és nem reménykedik többé abban, hogy a helyzet javulni fog, akkor a szakirodalom szerint erős az öngyilkosság veszélye.
Csak az a gond, hogy ez egyben feltételezi azt is, hogy mindig, minden helyzetre van megoldás, és aki meg akar halni valamiért nem látja tisztán a dolgokat, és a saját életét.

Magára a kilátástalanságra a megoldás az erősebb szociális háló. Ha segítünk egymásnak a bajban, akkor kevesebb lesz az olyan ember, aki öngyilkosságot kell megkíséreljen ahhoz, hogy végre tényleges segítséget kapjon. Mert megkapja anélkül is. Mert hiszünk neki, ha azt mondja, hogy bajban van, és segítségre van szüksége. Ha nem utasítjuk el a gyengeséget, és nem látjuk ezt alapvető, és megbocsájthatatlan bűnnek, akkor nem fogunk embereket úgymond öngyilkosságba kergetni.
És akkor már csak azok maradnak, akiknek tényleges, megoldhatatlan okuk van arra, hogy meg akarjanak szűnni létezni. Mert nem módosult tudatállapotban, nem agyi hiba miatt, nem figyelemfelkeltésből, hanem valós, értelmes okból, ismervén a saját életüket, és a lehetőségeket döntenek úgy, hogy nem akarnak többé létezni. Ezt a fajta saját-élet-beszünetetést igenis el kellene fogadni.

Beszélünk a halálról, és a méltósággal való meghalásról, és beszélünk az öngyilkosság megelőzéséről. De nem beszélünk arról, hogy igenis vannak olyan életek, amelyekre a halál az egyetlen elfogadható válasz. Szerintem ez része az emberi jogoknak, és része az ember öndefinícióhoz való jogának, hogy ne kelljen egy hamis személyt kialakítanod azért, hogy tovább tudj létezni. Valaki más érdekében.
Én ezt inkább hazugságnak nevezném. Hazugságra kényszeríteni valakit, főleg önmagával szemben, csak azért, mert te félsz a haláltól, vagy félsz az illető elvesztésének fájdalmától, akkor is hibás, ha vannak olyanok, akik azt állítják, hogy nekik jobb lett terápia vagy idő múlása után. Mert vannak akiknek sosem lesz jobb. És ezt csakis ők maguk dönthetik el, nem pedig valaki más.

Szabadság
Az ember saját életének ura kell legyen. Különben nem szabad. A szabadság magába foglalja a befejezés feletti kontrollt is. Ha ez nincs, akkor nincs szabadság.
Lehet filozófiai szinten vitatkozni a szabad akarat létezéséről, de ha a saját élet feletti uralmat más emberek akadályozzák, akkor az igenis korlátozása az egyéni szabadságnak. Akkor is, ha ezt az illető érdekének mentsége alatt teszik. Sok más esetben is láttuk, hogy az emberek, vagy a társadalom érdekét ürügynek használják arra, hogy az emberek jogait korlátozzák.
A mögöttes motiváció pedig ugyanúgy a hatalomról szól, és nem az egyén érdekeiről, mint az összes többi visszaélés esetén. Egy állam, vagy egy társadalom ugyanúgy nem döntheti el, hogy mi a legjobb halál egy adott egyén számára, mint ahogy azt sem döntheti el, hogy mi a legjobb politikai jelölt, vagy a legjobb cipő.
Szándékosan egy fontos, és egy triviális párhuzamot mondok. Mert, ha a legfontosabb filozófiai kérdés az öngyilkosság, akkor annak korlátozása a legnagyobb jogszegés, ami létezhet.
Gondolkodjunk azon, miért fogadható el, hogy ezt a jogunkat feladjuk? Majd gondolkodjunk azon, hogy mi jogosít fel minket arra, hogy ezt a jogot bárkitől elvegyük?

 

Kommentelnél? Katt ide.