Viktor Frankl könyve a végső életigenlő mű. Szerzője a második világháborús koncentrációs tábori tapasztalatai alapján írta meg a könyvet, és alakította ki logoterápiának nevetett pszichoterápiás modelljét. A könyvben rengeteg borzalmat leír, de közben rendszeresen emlékeztet ara, hogy emberként hogyan kell élni, és viszonyulni akár a legnagyobb veszélyekhez is.
Talán az egyik legerősebbnek tűnő ellenérv, amit a Humanizmus ellen fel lehet hozni az a világ kegyetlensége. Valahogy úgy, hogy könnyű a modern, fejlett világban, a gazdag, privilegizált embereknek Humanizmusról beszélni, de amint nehézségekbe ütközik az ember, a korábbi nemes Humanista kijelentések mindjárt repülnek is. Az … és mégis mondj igent az életre pontosan azt mutatja be, hogyan tartsuk meg emberségünket még a legnagyobb nehézségek, és konkrét életveszély közepette is. Ennek legjobb példája talán a következő történet:
Egyszer például én és a bajtársam a földeken keresztül közelítünk a táborhoz, amelyből röviddel azelőtt szabadultunk; s váratlanul egy szántóhoz érünk, ahol éppen frissen sarjad a vetés. Önkéntelenül kikerülöm a bevetett földet. Ő azonban karomnál fogva megragad és húz magával a szántóföldre. Valami olyasmit dadogok, hogy a friss vetést mégsem kellene letaposni. Ekkor dühbe gurul, szemében gonosz fény villan, haragosan rám tekint, majd rám förmed: „Na ne mondd! Tőlünk tán túl keveset vettek el? Elgázosították a feleségemet és a gyerekemet – hogy másról ne is beszéljünk –, s te meg akarod nekem tiltani, hogy néhány szál zabot letapossak…?” – S az ilyen embereket csak lassan lehet rávezetni arra az egyébként triviális igazságra, hogy senkinek sincs joga igazságtalanságot elkövetni, még annak sem, aki maga igazságtalanság áldozata volt.
Frankl szerint szenvedés közepette a legfontosabb módja annak, hogy megőrizd az emberi méltóságod az, hogy érezd te magad döntesz a saját cselekedeteid fölött. Akkor is, ha ez korlátozott, mert például egy koncentrációs tábor foglya vagy.
A véletlen, és irányíthatatlan sorsba való belenyugvás a reményvesztés, és a biztos halál előjele. Egy másik történetben elmeséli, hogy az egyik fogolytársuknak profetikus álma volt, miszerint egy adott napon fogják a tábort felszabadítani. Ennek gondolata sokáig boldogsággal és erőteljes reménységgel töltötte el az illetőt, annak ellenére, hogy az álmon kívül nem volt semmi alapja erre. Elérkezett a megálmodott dátum, és elmúlt. A várt felszabadítás nem jött el, és ez összetörte az illetőt. A reményvesztettség állapotában lebetegedett, és hamarosan meg is halt. A táborukat később tényleg felszabadították.
Frankl szerint nem az ilyen alaptalan remények az, ami segít, hanem a saját sorsod feletti döntés érzése. Annak a képessége, hogy eldöntsd, hogyan viselkedsz az adott helyzetben, és amennyire lehet irányítod, mi történik veled. Ebből következően tudsz magadnak valódi, értelmes életcélt kialakítani.
Neki például egy kézirat volt az, ami megadta a kontroll, és a konkrét életcél érzését. Még a táborba kerülés előtt kezdett el dolgozni a logoterápia alapjain, és a fogság alatt sokat kockáztatva őrizte a kéziratot. A modellt a szabadulás után dolgozta ki jobban, és ennek része az … és mégis mondj igent az életre is.
Vallásos emberektől sokszor hallhatjuk a kérdést, hogy Isten, és hit nélkül hogyan lehet értelmes életcélja bárkinek? A válasz erre az, hogy ezt az isten-nélküli célt mindenki magának tudja meghatározni. Bár néha használ vallásos hivatkozásokat is, de egyértelműen elmondja, hogy ez a fajta létfontosságú értelem nem csak a hitben található.
A logoterápia szerint értelmet a következő módokon találhatunk:
1. Munka vagy cselekedetek végzése által. Egyesek hivatásuk során találnak értelmet az életüknek, míg mások jótékony munka végzése által.
2. Valaminek a megtapasztalása, vagy valakivel való találkozás, és mély személyes kapcsolat által. Itt a szeretet, és a szerelem kiteljesedésére kell gondolni. Egy másik emberrel való szeretetkapcsolatra.
3. Az elkerülhetetlen szenvedéssel szembeni attitűdünk által. Amikor nem tudjuk a környezetünket vagy helyzetünket megváltoztatni, akkor magunkat változtatjuk meg, és ezáltal találunk értelmet.
A logoterápia alapja, hogy az ember fő érdeke nem az élvezetek gyűjtése, hanem az élet értelmének megtalálása. És bár a könyv, és az elmélet sokat köszönhet Frankl koncentrációs tábori élményeinek mégsem állítja, hogy az értelem megtalálásához szükséges lenne szenvedni. Ezzel a katolikus dogmákra ad alternatívát, amiben a szenvedés központi szerepet játszik.
Egy mindenható lény által meghatározott életcélok, bár elsőre úgy tűnhet, hogy egyszerűsítik a dolgot, hiszen egy mindenható, és ezáltal mindentudó, tévedhetetlen lény parancsai alapján nem lehet hibás az életcél, ennek ellenére azt figyelhetjük meg, hogy az erre alapozott életek nem teljesebbek, és nem boldogabbak, mint mások.
Mi nem vagyunk mindenhatóak, tehát tévedhetetlen lények, ezért nekünk nem muszáj tökéletes életcélt találni. A saját magunk által meghatározott életcél, annak ellenére, hogy életünk során változhat mégis jobb, mert a mi belső életünket tükrözi. Bizonyos szempontból elkerülhetetlen, hogy az életcéljaink idővel változzanak, hiszen mi magunk is változunk, és fejlődünk. Ez nem hiba, hanem egyenesen előny. Változni, és alkalmazkodni jó dolog. Elvégre a koncentrációs tábor elhagyása után nem lehet többé úgy élni, mint ott. És a boldogságra vágyó, és képes ember nem is akar ilyet.
Van még egy fontos gondolat a könyvben, amit szeretnék kiemelni. Frankl szerint minden kornak megvan a maga neurózisa, azaz mentális betegsége. A pszichiátria, és a pszichoterápiák technikákkal próbálták ezeket kezelni, de Frankl szerint itt az ideje, hogy figyelembe vegyük az embert a betegség mögött.
Bár ez a könyv régebb íródott, manapság a trend sajnos abba az irányba mozdult el, hogy gyógyszerekkel, és leginkább kognitív viselkedésterápiával (azaz technikákkal) próbálják kezelni az emberek reakcióit az őket ért élményekre. De az emberek nem véletlenszerűen reagálnak az őket ért hatásokra. Mindazok, az akár túlzottnak tűnő reakciók, amit megfigyelhetünk valamitől származnak. Okuk van. Észben tartva a felelősség gondolatát, és az emberségességet, amikor azt látjuk, hogy valaki nehézségekkel küzd, vagy boldogtalan, akkor mutassunk iránta együttérzést, és ha tudunk, akkor segítsünk neki. Az emberségesség ebben rejlik.
Elvégre, ki az, aki nem szeretne boldog lenni? Ahogy Frankl megállapítja: a boldogság egy állapot. Nem lehet rá törekedni, és nem szándék kérdése. A boldogság akkor jelenik meg, amikor a körülmények megfelelőek, és van oka. Inkább azt kell megtegyük célnak, hogy a boldogság állapotát minél több embernek lehetővé tegyük.
Röviden ezt úgy érhetjük el, hogy nem csak arra törekedünk, hogy a fájdalmat elkerüljük, és az élvezeteket hajszoljuk, hanem igyekezzünk értelmet találni az életünknek. Olyan értelmet, ami túlmutat az alapvető szükségleteinken, és amit cselekedve, másokkal kapcsolódva, vagy pedig önmagunk fejlesztése által tudunk megtapasztalni.
Ennek pontos részletei pedig rajtunk múlnak.
Kommentelnél? Katt ide.
Humanista Élet 