Életfogytiglan börtön | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

A magyar büntetőjog legsúlyosabb büntetése az életfogytiglan börtönbüntetés. Magyarországon jelenleg 53-an töltik tényleges életfogytig tartó büntetésüket.

A nagy világvallások képviselői közt a börtönbüntetéssel kapcsolatban, beleértve annak tényleges életfogytig tartó formáit is, elsősorban arról szólnak, hogy a büntetésnek erkölcsöt javító hatása kell legyen, és ez egyfajta tanulság, amit a léleknek el kell sajátítania. A hinduk lelki tisztulás, és fejlődés részének tartják a börtönbüntetést. A buddhisták szerint pedig mivel az illető saját döntéseinek következményéről van szó, ezért az életfogytiglan börtönbűnetetés, az újjászületéssel együtt olyan kényszert jelent a lélek számára, amiből amaz tanulhat. A halálbüntetéshez képest elfogadhatónak tartják a tényleges életfogytiglan börtönbüntetést, mert hitük szerint a reinkarnáció tanának tükrében ez nem annyira súlyos, mintha abban hinnénk, hogy csakis egy életünk van.
De az újjászületés tanát nem tanító vallások is különféleképpen közelítenek a kérdéshez. Az iszlám hagyományban, ha a vallásjogban nincs meghatározott büntetés egy adott bűncselekményre, akkor a hatalmat gyakorló hatóság jogkörébe tartozik a büntetés meghatározása. Ami a bűncselekmény súlyosságának függvényében lehet akár életfogytiglan börtön is. Tehát a muszlimok nem tartják a halálbüntetés alternatívájának, hanem csupán a büntetés egy másik formájának, melyet a hatóságok hozhatnak.
Ehhez képest a keresztények szerint az emberi természet alapjában véve bűnös, tehát mindannyian bűnösek vagyunk, mert elvétettük a célt, azaz Isten akaratának való engedelmességet.
Ezektől egyedül a zsidó törvénykezés tér el, mely általában azt hirdeti, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a legsúlyosabb büntetést kelljen alkalmazni.

Humanista szempontok
A humanisták azt gondolják, hogy bármely büntetés kiszabása előtt el kell döntenünk, hogy az milyen élt szolgál? A bűnös megjavulását vagy csak a fizikai korlátozását tesszük meg célnak?
De még ha súlyos bűntettről van szó is el kell gondolkodnunk azon, hogy az életfogytiglan börtönbüntetéssel megfosztjuk az elítéltet az alapvető emberi méltóságától, és teljesen elzárjuk a reszocializáció minden formájától. Ezáltal pedig a tényleges életfogytiglan börtönbüntetés nem sokban különbözik a halálbüntetéstől.
Bár a humanisták egyetértenek azzal, hogy a tetteknek következményei kell legyenek, és fontosnak tartják a jogrend tiszteletét, de ugyanakkor nem csupán a közvetlen hasznossági szempontokat veszik figyelembe. Azt gondolják, hogy minden esetben arra kell törekednünk, hogy megőrizzük az emberi méltóság sértetlenségét, beleértve a bizonyítottan bűnös emberek esetén is. A cél ugyanis az, hogy kevesebb legyen a kegyetlenség, nem pedig, hogy a rendet bármi áron fenntartsuk. Ezért fontosnak tartják, hogy képesek legyünk mérlegelni a különböző büntetésformákat, és ezek következményeit.
Mivel láthatjuk, hogy a jelenleg létező börtönrendszerek tulajdonképp nem működnek, mert annyira gyakori a visszaesés, ezért a humanisták szerint elsősorban ennek okait kell vizsgálnunk, és olyan megoldásokat kell kidolgoznunk, melyek ezt kezelik.
Megfigyelhetjük ugyanis, hogy az egyenlőtlen társadalmakban magasabb a bűnözési ráta. Valamint azt is, hogy az eleve kiközösített, és szegény csoportok ellen még erélyesebb rendőri fellépés működik, valamint a büntetés is szigorúbb formát ölt. A humanisták szerint az aránytalan büntetés, hacsak nem visszafordíthatatlan és helyrehozhatatlan kárról van szó (mint például gyilkosság), még akkor sem elfogadható, ha sokan hisznek abban, hogy ez erkölcsileg helyes. A humanisták szerint ugyanis a kegyetlenkedéstől nem lesz senkinek jobb, és ezáltal csak az emberség lehetősége szűnik meg, nem pedig maga a bűncselekmény.
Azt gondolják, hogy a büntetés szigora nem tántorít el a bűncselekmények elkövetésétől. Fontos megértenünk a bűncselekmények tényleges motivációit, mert hibás az elképzelés, miszerint ez egyes emberekben eleve benne van, és csak azért tesznek rossz dolgokat, mert gonoszak vagy bűnösök. Ez egyfajta babonás, és vallásos gondolkodás, ami nem állja meg a helyét a bizonyítékokkal szemben.

A büntetés nem lehet hasznos az elítéltnek
Vannak akik szerint a büntetés nem lehet hasznos a bűnelkövetőnek, mert ezáltal elvesz a büntetés lényege. Ami az lenne, hogy visszaadja a törvény megszegőnek a fájdalmat, vagy a kárt, amit okozott. A humanisták elutasítják az ilyen szemet-szemért mentalitást, mint túlzottan kegyetlen, és értelmetlen viselkedést. Szerintük az elsődleges a rehabilitáció, amit a kegyetlenkedés és szadizmus nem segít elő, hanem egyenesen hátráltat. Azt gondolják, hogy senkit sem vertek jobb emberré, tehát a bűncselekmények elkövetőivel szembeni erőszak, és kegyetlenség nem jobbá, hanem rosszabbá teszi a világot.
Igenis vannak eredményes megjavulásra példák, melyek végén az illető képes az életét jobb útra terelni. Ebben segíteni kell, nem pedig akadályozni. Az életfogytiglan börtönbűnetetéssel pedig az a gond, hogy elveszi ennek a lehetőségét. Teljesen jogosan mondhatja azt egy életfogytiglanra ítélt személy, hogy mi értelme lenne bármit is változtatni, hiszen sosem lesz lehetősége részt venni a társadalomban. Ez pedig különösen fontos olyan elítéltek esetén, akiket tévesen ítéltek el.

Maga a börtönben lét a büntetés
Lényeges szempont még az is, hogy maga a börtönben való lét egy kegyetlen büntetés. Ha pedig valakinek a börtönökben levő körülmények közt kell töltenie a teljes életét, akkor az különösen kegyetlennek minősül. Ilyen közegben a raboknak semmilyen okuk nincs arra, hogy arra törekedjenek, hogy megváltozzanak, és javítsanak magukon. Ezáltal pedig tulajdonképp elvesz az emberségük. Mivel a humanistáknak az élet minősége az elsődleges, ezért ezt a tényt összeegyeztethetetlennek tartják az emberi méltóság és a jóllét gondolatával. A börtönök ugyanis valójában nem mások, mint az örökös pokol földi megfelelői, ezért a humanisták ezt kegyetlennek és embertelennek tartják.
Nem tartják elégségesnek azt a laikus érvet, melyet a tényleges szociológiai kutatások nem támasztanak alá, miszerint a szigorú börtön képe elrettenti a bűnözőket, és ez elég indok arra, hogy a szisztematikus embertelen bánásmódot elnézzük.
Azok, akik elsősorban a kegyetlen büntetést támogatják gúnyosan beszélnek a skandináv országok jó minőségű börtöneiről, mint egy tévedés, ami nem akadályozza meg a bűnözést, és nem büntet eléggé. De ha a vérszomjasságon túl ha racionálisan szemléljük az adatokat ezekből az országból, akkor azt láthatjuk, hogy ezek a helyek szinte minden szempontból jobban teljesítenek, mint a világ többi része. Békésebb társadalmat nem azáltal kapunk, hogy erőszakosabbak leszünk, hanem azáltal, hogy javítani próbálunk a helyzeten, és támogatjuk úgy az áldozatot, mint az elkövetőt. Kinek-kinek a megfelelő módon.
A büntetések szigorítása általában egy-egy szenzációs, és különösen súlyos bűncselekmény esetén merülnek fel, majd válnak a rendszer részévé, és ezáltal szabállyá. Ez pedig kihat a büntetés-végrehajtó rendszer egészére is. A humanisták szerint ahogy a hirtelen haragból elkövetett tettek sem elfogadhatók, úgy a szenzáció, és az erős közfelháborodás sem lehet alapja annak, ahogy az igazságszolgáltatást szervezzük. Ezért ezeket racionális alapon kell mérlegelni, és csak akkor döntetni változtatáson, ha ennek alapos, és jól bizonyított oka van. Az ilyen hibák korrigálása ugyanis rendkívül nehéz. Mert gyakran az történik, hogy ha a büntetés-végrehajtó rendszert próbáljuk megváltoztatni egyes hangok rögtön azt kiáltják, hogy veszélyes bűnözőket akarnak kiengedni a politikusok.

Előítéletek
Ezek a felháborodott hangok túlságosan sokszor előítéletekből származnak. Amely jelen van az igazságszolgáltatás minden szintjén. És bár ezek tükrözhetik a teljes társadalomban jelenlevő előítéleteket, de épp ezért hibás ezekre alapozni a teljes rendszert.
Ha ugyanis egyes csoportokat azzal gyanúsítunk, hogy eleve magasabb arányban követnek el bizonyos bűncselekményeket, és ezért támogatjuk az erőteljesebb rendőri figyelmet irányukban, és a szigorúbb büntetések kiszabását, akkor ezzel a létező előítéleteket, és a szenvedést erősítjük, nem pedig a helyzet javítását segítjük elő.
A humanisták azt gondolják, hogy nemcsak a laikus megérzések tévesek, hanem gyakran maguk a bűnözésre vonatkozó előrejelzések. Ezért ezek egyikére sem szabad alapoznia tényleges emberi életeket érintő kérdéseket, mint például azt, hogy mikor lehet tényleges életfogytiglan börtönbüntetést kiszabni.
Ehelyett tényleges rehabilitációra kell törekedni, a lehető legtöbb esetben. Ezt azáltal lehet elérni, hogy rövidebb, belátható időn belül véget érő büntetéseket szabunk ki, és már a börtön keretei közt segítsük azokat, akik bűncselekményeket követtek el, hogy a jövőben ezt el tudják kerülni.
Mindezt pedig a teljes társadalmi szinten máskülönben is létező megelőző, és szociális problémákat kezelő programok mellett. Mert a megelőzés a legjobb védekezési módszer, nem pedig az utólagos büntetés.
Ezért a humanisták sok helyen önkéntes segítő tevékenységet folytatnak börtönökben annak érdekében, hogy a vallásos térítő munka alternatíváját nyújtsák, és megmutassák, hogy a jutalom mennyország, és a fenyegető pokol gondolata mellett léteznek racionális, emberi okok is arra, hogy valaki megpróbáljon jobb életet kialakítani magának, a börtön falai közt, vagy azokon túl is.

Források
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (Wikipedia)
Tényleges életfogytiglan?
Should Humanists Oppose Life Sentences Without Parole?
A neverending sentence

Sors | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Bár a közbeszédben felcserélhetően használjuk, de a végzet és sors szavaknak külön értelme van. A sors egy olyan erő, vagy hatalom, ami előre meghatározza a az események lefolyását.
A végzet pedig a dolgok végkifejlete.

Némely vallás erőteljesen hisz a sorsban. Az iszlám például hisz az elrendeltetésben, és egyenesen a hit egyik alappillérének számít. Hitükben minden Isten akaratán belül létezik csak, beleértve az emberi szabad akaratot is. Ez számukra azt is jelenti, hogy az ok Istenhez tartozik, az emberek számára pedig fontosabb az, ahogyan elviselik a próbatételeket, mert ezekről el kell majd számolniuk az Ítélet Napján.
Az ok-okozat törvényében és az újjászületésben hívő hinduk, és buddhisták számára viszont a sors kicsit mást jelent, mint amire általában gondolunk. Szerintük nem létezik véletlen, mert minden az előző tettek következménye, és ezt mindenkinek viselnie kell, beleértve a gyerekeket is. Hitük szerint ezek a következmények nem a testhez, hanem a lélekhez tartoznak, ezért az magával viszi őket a következő életébe is. Ezt jelenti a karma törvénye, mely hitükben magába foglalja a tettet, annak okát, és következményeit, és ezért ők ebben látják az igazi felelősségtudatot. A hinduk szerint ezektől csak azzal lehet megszabadulni, ha Isten szerető szolgálatába állunk. Míg a buddhisták szerint meg kell tanulnunk méltósággal elviselni a sorsunkat, mint a tetteink következményeit, és meg kell tanulnunk átlátni a létezés természetet, mert ezáltal szabadulhatunk meg az újjászületések sorától.
Ehhez képest a zsidó vallás és a kereszténység a szabad akaratot hangsúlyozzák. A zsidók szerint az emberi sors nem büntető jellegű, tehát elutasítják azt a gondolatot, hogy mindenki csak azt kapja, amit megérdemel. Szerintük Isten azért adta a világot és a törvényt az embereknek, hogy azok a szabad akarat segítségével helyesen dönthessenek.
Míg a keresztények szerint nem csak az okokat kell nézni, tehát, hogy mi okozta a szenvedést, hanem a célokat is, mert eszerint lehet ebből tanulni, és értelmet adni annak amit megtapasztalunk. Hitük szerint Isten nem külső szemlélőként nézi a világot, hanem aktívan beavatkozik, és részt vállal benne. Ezért mindennek ami történik célja van, melyet Isten határoz meg.

A humanisták nem hisznek a sorsban és a végzetben. Szerintük az emberek maguk határozzák meg, mi történik velük, és az események kimenetelét sokkal inkább a többi emberrel való interakció, és a környezet határozza meg, nem pedig természetfeletti elemek.
A mindennapi életben érzékelt mintázatok meggyőzőnek tűnhetnek, de ezek mélységesen szubjektívek. Ha valamit általánosítani akarunk, akkor statisztikákat kell vizsgálnunk. Sőt még így sem biztos, hogy általánosítható egy-egy megfigyelés.
Az emberi elme működése olyan, hogy alapvetően mintázatokat keres, és ezeknek jelentőséget tulajdonít, amikor csak lehet. Ezáltal próbálja elkerülni a bizonytalan helyzeteket, és a döntésképtelenséget.
Valamint az is fontos szempont, hogy az emberek szeretnének irányítást gyakorolni a környezetük fölött, és ez nem céltalan, hanem része az önmagunkról alkotott képünknek, ami az önbecsülésünk alapja. Tehát, ha ez sérül, vagy nem elégítődik ki, akkor elveszítjük az önbecsülésünket, és kudarcot kell megtapasztalnunk. A legtöbben ezt szinte bármi áron megpróbálják elkerülni. Ezért megpróbáljuk fenntartani az irányítást a saját életünk felett, és ha ez nem lehetséges, akkor legalább ennek az érzését. Mert ennek az érzésnek a hiánya stresszt okoz, és szorongáshoz, és depresszióhoz vezet.

Ez gyakran hibás következtetések formájában nyilvánul meg. Ez megfigyelhető például a pénzügyi életben, és a sportban.
Léteznek kísérletek, melyek bemutatják, hogy ha egy sor esemény elé állítják az embereket, a legtöbben még akkor is azt állítják, hogy ők maguk befolyásolják ezek sorrendjét, ha tulajdonképpen a kísérletvezetők határozzák meg azt. Az emberek ugyanis nem tudnak mit kezdeni a tényleges véletlenszerű eseményekkel. Ha ugyanis az eredmények véletlenszerűek, akkor nem irányíthatjuk azokat, de ugyanakkor ha irányítani tudjuk az eseményeket, akkor azok nem véletlenszerűek. Ez az ellentét a legfőbb oka annak, hogy félreértelmezzük a véletlenszerű eseményeket. Valamint nem vagyunk tudatában annak, hogy a véletlenszerű események is létrehozhatnak mintázatokat.
Annak érdekében, hogy ezt a hibát elkerüljük elsősorban tudatában kell lennünk a helyzetnek, és ugyanolyan erővel kell keresnünk a tévedésünket bizonyító jeleket, mint az álláspontunkat megerősítő bizonyítékokat. Az emberi elme ugyanis hajlamos arra, hogy a meglevő ötletünk vagy gondolatunk alátámasztására keressen bizonyítékokat, és ennek során minden ezt cáfoló jelt figyelmen kívül hagyjon. Ezt nevezik megerősítés torzulásnak. Ennek során például a kétértelmű bizonyítékokat a saját elképzelésünk mellett szólóként fogadjuk el, ami gyakran hibás következetesekhez vezet.
Két ismertebb példa erre a pesszimista változatban a Murphy törvénye, mely szerint ami elromolhat, az el is romlik. Illetve ennek optimista megfelelője, Pollyanna törvénye, mely szerint szilárdan hisszük, hogy a dolgok végül jól sülnek el.
De ha fel akarunk állítani ilyen szabályokat az életre, akkor elsősorban fel kell tennünk a kérdést, hogy miért történik egyáltalán bármi is?
Vannak akik szerint mindennek oka, és spirituális jelentősége van. Ez részben igaz is, mivel mindent ami történik megelőz egy adott eseménysor, és amelyből az okozat szükségszerűen következik. De az emberek általában nem ezt értik a mindennek oka van alatt, hanem a végzetet, a sorsot, és esetenként a karmát értik ez alatt. A humanisták szerint azonban ez babonaság, és egy téves értelmezése az eseményeknek. Az emberek pedig azért hisznek ezekben, mert valamilyen hiány áll fenn. A karma tana például az igazságszolgáltatás hiánya miatt népszerű. Eszerint ha most nem is lesznek következményei egy tettnek, de magát a következményt senki sem úszhatja meg, és az univerzum majd előbb-utóbb visszaadja a sérelmet annak aki ártott. A humanisták szerint ez sajnos egy üres remény, mert a valóságban a dolgok a mi szempontunkból jók vagy rosszak, a világot máskülönben nem érdekli. És bár az ilyen babonaságok nem befolyásolják a dolgok tényleges kimenetelét, de növelhetik az önbizalmunkat. De ez pszichológia, nem pedig természetfeletti erők kegye. Azt gondolják, hogy láthatatlan és kaotikusan viselkedő, szeszélyes erők és karma helyett az ebben az életben megvalósított igazságosságra és egyenlőségre van szükség.
Bár a karma első pillantásra jó ötletnek tűnik, mert arra biztat, hogy a következő életbeli boldogságért cserébe ebben az életben légy jó. De ugyanebből következik sajnos az is, ahogy az ebben az életben levő problémákért az elmúlt életbeli vétkeket teszi felelőssé. Tehát tulajdonképp azt okolja, és hibáztatja, aki szenved. Hogy hol ebben a kár? Ott, hogy ha valaki ezt a fajta gondolkodást elfogadja, akkor ha nehézségekbe ütközik, nem arra fog törekedni, hogy ezekkel megküzdjön, hanem elfogadja, mint büntetést a múltbeli bűnei miatt. Ha pedig babonásan hisz abban, hogy a halhatatlan lelke sérült vagy mocskolódott be a múltbeli tettei miatt, ezért nem lesz semmi, amit most tehet azért, hogy ez megszűnjön.
A karma tan alapvető állítása az, hogy a bűnöket csak szenvedés által lehet megváltani, nem pedig a jobb tettek végrehajtásával. Bár egyes irányzatok azt tanítják, hogy bizonyos jó cselekedetekkel ellensúlyozni lehet a múlt élet bűneit, de ezt nem feltétlen fogadja el mindenki. Ez különösen káros az ezzel a hittel felnövekvő gyerekekre, akik a természetesnek számító kezdeti nehézségeiket, és esetlenségeiket rettenetes bűn következményeiként fogják fel.
Ugyanakkor a karma tana nem csupán a következmények fotonosságáról szól, hanem azt is tanítja, hogy az élet szenvedés és meg kell szabadulni belőle. Maga a halál nem elég, mert van újjászületés, valóban boldog élet lehetetlen, tehát csakis a születésből (és egyben a létezésből) való megszabadulás a megoldás. A nemlét.
A humanisták szerint az ilyen fajta, bűntudat-alapú erkölcsi rendszerek ugyanannyira elfogadhatatlanok, legyen szó a buddhizmus, a hinduizmus, vagy akár a judaizmus, és a kereszténység tanításairól. Csak azért, mert a keleti vallások békésebbnek tűnhetnek, és a kényszer finomabb formát ölt még nem jelenti azt, hogy nem lenne káros, és ugyanúgy kényszer, mint a pokollal való fenyegetés. Elvégre a végtelen szenvedésekkel teli újjászületések, és a végtelen szenvedésekkel teli pokol közt nincs nagy különbség.

Végül pedig fontos arról is beszélni, hogy mindezeknek a hiteknek létezik szekuláris megfelelője is. Csupán attól, hogy valaki nem vallásos még nem lesz egyben szkeptikus gondolkodású. És továbbra is hihet a sorsban, ha a karmában nem is hisz.
De napjainkban gyakoribb ezeknek a hiteknek a tudományosított változata. Ezek közé tartozik a gének által előre meghatározott sorsban való hit is, melyet akár az ateisták is elfogadnak. Manapság ezt leginkább a nemi identitás és az LMBT+ témák kapcsán láthatjuk. Még sok tudományt elfogadó, és magát ateistának valló is úgy hivatkozik a biológiai eredetre, mint ami abszolút, és sérthetetlen határt jelentene, amit senki soha nem tud másképp csinálni. Ezáltal pedig sok embertársának szenvedést okoz, mely legalább annyira szűk határok közt mozog, mint bármely vallás dogmái.
A humanisták számára viszont az emberi szabadság az egyik legfontosabb érték. Abban pedig nincs helye a személyes elfogultságok miatti határoknak. Akármennyire is kívánatosnak tűnhetnek. Mert amint láthattuk, hiába gondoljuk, hogy a nekünk ártó személy megérdemli, hogy a következő életében szintén sanyarú sorban legyen része, vagy hiába gondoljuk azt, hogy most már ideje, hogy a sors keze nekünk kedvezzen a szerencsejátékban, maga a világ nem ezek alapján a vágyak alapján működik. Emberként sok területen kivontuk magunkat a puszta véletlen, és a környezet közvetlen hatása alól, ezért a célunk az kell legyen, hogy ezt a jövőben kiterjesszük, nem pedig babonás, vagy elfogult alapokon korlátozzuk.

Források
Dawkins, R. (2011) A valóság varázsa. Libri kiadó, Budapest
DeBakcsy, D. (2013, Március/Április). The dark side of Buddhism. New Humanist, 128(2), 38.-40.
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Mlodinow, L. (2012) Részeg bolyongás. Akkord kiadó, Budapest
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Mi a karma törvénye és jelentése?
Karma (Wikipedia)
Végzet (Wikipedia)

Kommentelnél? Katt ide.

Xenofóbia | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Egyesek szerint az idegengyűlöletnek biológiai alapjai vannak, és az emberekhez hasonló társas közösségekben normális jelenségről van szó. Ha ugyanis egy közösségben megjelenik egy új egyed, akkor a csoport tagjai gyanakvással szemlélik. Miért van egyedül? Miért kellett elhagyja a saját csoportját? Megbízható? Az ezekre a kérdésekre adott válaszok a negatív érzésektől, vagy bizalmatlanságtól a nyílt agresszióig terjedhet.
A Tárki kutatóintézet felmérése szerint az idegenellenesség mértéke 2007 óta lényegében változatlan, és mértéke összefügg az iskolázottság szintjével.

Míg egyes vallási vezetők, és egyházak képviselői néha túlságosan lelkesen támogatják a nacionalista, sőt akár xenofób politikai erőket, addig a humanisták elutasítják a xenofóbia és a megkülönböztetések minden formáját.
Aggodalommal szemlélik, hogy világszerte erősödtek a nacionalista, és kirekesztő csoportok, sőt egyes helyeken akár konkrét hatalomra kerültek. Bár a nemzet fogalma, és a nemzetállamok kikerülhetetlenek, de maga a nemzeti büszkeség nem egyenlő a nemzeten kívüliek kirekesztésével, vagy a xenofóbiával.
Rengeteg állam létezett, és létezik, mely több etnikumnak ad otthont. És bár annak ellenére, hogy egy nemzetállamban ezek közül egy kiemelt szerepet kap, de ez nem szükségszerűen kell a többi ellenében történjen. A humanisták szerint több etnikai csoport és kultúra demokratikus körülmények közt minden további nélkül meg tud férni egymás mellett, és ennek ellentétét állítani kirekesztő viselkedés, és ellenséges másokkal.

Az alapvető probléma pedig az, hogy egyetlen ország sem teljesen homogén etnikailag. Még ha a legnagyobb etnikai csoportot kiemelt pozícióba is helyezzük, a többi kisebb csoport továbbra is létezik, és ugyanannyira jogos állampolgára az adott országnak. Arról nem is beszélve, hogy egy másik etnikumhoz tartozó, vagy akár másik országból származó ember is ugyanúgy ember, tehát megilletik ugyanazok az emberi jogok, mint egy etnikai többséghez tartozó embert.
A humanisták szerint a kivételes bánásmód egy eszköz arra, hogy bizonyos csoportoknak több hatalmat, és erőforráshoz való hozzáférést biztosítsanak, és azáltal kizárják ebből azokat, akik ezt a helyzetet megkérdőjelezik. Tehát társadalmi, és politikai folyamatokról, illetve érdekekről van szó, nem pedig biológiai, vagy isteni, előre elrendeltetett jelenségekről. Ezért hibás úgy tenni, mintha egy adott etnikai csoport bármilyen értelemben felsőbbrendűbb lenne a többinél, és ezáltal eleve kiemelt pozíciót érdemelne.
Ezen kívül pedig egyes embercsoportok kiközösítése és hátrányos helyzetbe hozása külön problémákat hoz létre. Vannak akik szerint épp ez a nemzet célja, hogy meghatározza, hogy ki az aki ebbe beletartozik, és ki az aki kívülálló. De ha egyeseket kizárunk a politikai hatalomból, és kiközösítjük a társadalomban való részvételtől, akkor azzal nemcsak felesleges szenvedést, de egyben felesleges ellenségeskedést is szítunk a társadalom tagjai közt.
Ami mivel nincs tényleges alapja, és kizárólag a hatalmi pozíciókkal való játékról szól nemcsak a társadalom biztonságára veszélyes, de ugyanakkor rontja a társadalom egészségét. Egy etnikai feszültségektől szenvedő társadalom gyengébb, és veszélyeztetettebb mint egy erős, és szorosan együttműködni képes társadalom. Ha ez csökken akkor azzal az adott társadalom maga károsul elsősorban. Egy ellenséges csoport számára egy belső ellentét pedig csak jó lehetőséget jelent.
Ezen kívül persze léteznek egyszerre több etnikai hovatartozással, és identitással rendelkező személyek is. Ők melyik kategóriába tartoznak? Melyik a valódi identitásuk? Sokak számára ez erőteljes belső konfliktust, és gyakran külső konfliktust is jelent. Mások pedig ugyanolyan intenzitással élik meg az összes etnikai indentitásukat. Külső személy részéről miért lenne jogos ezt megkérdőjelezni? A humanisták szerint az egyén saját önmeghatározása, és a saját azonossága az ami döntő. Ha ez egyszerre több nemzeti, és etnikai identitást jelent, akkor annak az egyénnek ez a helyes válasz. Más pedig ezt nem írhatja felül.
Viszont akik kirekesztőek sokszor ők maguk szeretnék meghatározni, természetesen a saját szempontjaik szerint, hogy ki minősül valódi nemzet vagy csoporttagnak. Ezért jönnek létre a különböző eredetmítoszok, és meghatározások, mert ezek alapján meg lehet húzni a vonalat a mi és az ők közé.
Vannak akik szerint egy nemzethez csakis születés alapján lehet tartozni. És ezen belül is bizonyos jellemzőkkel csakis egy adott etnikai csoport rendelkezik, és ez csakis születés alapján sajátítható el. Miközben ilyen sajátos jellemzőt nem lehet meghatározni. Bármely emberi képességet megtalálunk minden emberi csoporton belül. Illetve a sikeresen integrálódott bevándorlók léte is ezt cáfolja.
Mások viszont épp ez utóbbit tagadják, és hiszik, hogy nem létezik olyan, hogy integráció. Ezért gyakran olyan magasra helyezik a mércét, hogy azt senki sem tudná teljesíteni. Még azok sem, akik abba az adott nemzetbe születettek, és elvileg születésüktől fogva, és neveltetésük által teljes mértékben megfelelnek a kritériumoknak.

De a xenofóbia ellentmondásossága, különösen manapság, azt is jelenti, hogy ugyanakkor létezik egy olyan elvárás is, hogy ha valaki bevándorol egy adott országba, akkor maga mögött kell hagynia az előző lakhelyének, vagy hazájának összes hagyományát, és ezeket az új ország nemzeti hagyományaival kell helyettesítenie. A humanisták szerint ilyet kérni ellenkezik az alapvető emberi jogokkal, melyek biztosítják minden ember jogát az önazonos, és szabad életre. Szerintük ugyanis nem egyformának, hanem jogilag egyenlőnek kell lennünk. A világ kormányainak pedig ezt kell biztosítania, ezért a humanista szervezetek arra biztatják az országok vezetőit, hogy minden tőlük telhetőt tegyenek meg a különféle megkülönböztetések, beleértve a xenofóbiát ellen is.
Azt gondolják, hogy a biológiai jellemzők és tények nem jelentenek abszolút szabályt, és ezekből nem következnek társadalmi szinten szabályok. Ez utóbbiakat mi magunk határozzuk meg, ezért fontos, hogy ezek a szabályok minden ember méltóságát tiszteletben tartsák, és egyenlő jogokat biztosítsanak számukra, származástól függetlenül. Ezeket a jogokat pedig nem szabad személyes tapasztalatok, vagy érzések alapján alakítani. Különösen nem, ha ez egy másik csoporthoz tartozó embernek a jogait korlátozná.
Más szavakkal, akármennyire gonosznak, lustának, vagy rondának tart egy ember egy másik csoportot, akkor sem szabad megengednünk, hogy az illető csoport tagjainak bármi módon ártson, vagy megsértse a csoport tagjainak jogait. Az előítéletein az előítéletet fenntartó személynek kell dolgoznia, nem pedig ennek célpontjának.

Vannak akik szerint az idegengyűlölet az állatvilágban gyakran megfigyelhető csoportok közti rivalizációból ered. Hajlamosak vagyunk ellenségeket kreálni, és rendelkezni a mi és az ők fogalmával.
De már az emberek ősei is szociálisak voltak, és annak ellenére, hogy csoporton belüli hierarchia létezett, de a nyers erő nem volt annyira fontos, mint más állatoknál. Egy csoportban az lesz a vezető, aki a legjobban tud koalíciókat szervezni a saját érdekében, nem pedig az aki a legerősebb. Az emberek legközelebbi rokonai közt a csimpánzoknál is megfigyelhető, hogy a csoport területét közösen védik.
Tehát veszély esetén a csoport tagjai összefognak, és közösen lépnek fel. Hasonló jelenség volt megfigyelhető a különféle, rengeteg kisebb csoport közt, amit manapság etnikai csoportoknak neveznénk, és amelyek külső fenyegetés esetén összefogtak a harmadik csoport ellen. Ahogy a mondás tartja az ellenségem ellensége a barátom.
Egyes antropológusok szerint viszont maga a kultúra, az értelem, és a nyelvi képességeink kivonták az embereket a biológia hatásköréből. Tehát bármely olyan elmélet, mely az emberi biológiára vezetne vissza társadalmi, és kulturális jelenségeket, mint például a csoportok közti konfliktusok, az voltaképp hibás.
A humanisták szerint nem szükségszerű, hogy törzsi mentalitást kövessünk, és csak a kis, közvetlen csoportunknak kedvezzünk, mert végső soron mindannyian emberek vagyunk. És az együttműködés nemcsak rég része az emberségünknek, hanem mindannyiunk érdekét is szolgálja.

Források
de Noronha, L. (2019). Imagined communities. New Humanist, 134(4), 64.-65.
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Ridley, M. (2011) Az erény eredete. Akadémiai kiadó, Budapest
Salmon, P. (2019). The shock of the old. New Humanist, 134(1), 38.-42.
All forms of xenophobia, discrimination, racism and especially “ethnic cleansing”
Human Rights Council holds general debate on racism, racial discrimination, xenophobia and related intolerance
The Broken Bargain – How Nationalism Came Back
Rising Nationalism in Europe and Asia in the age of COVID19
Változatlan az idegengyűlölet mértéke Magyarországon
Idegengyűlölet (Wikipedia)
The New Internationalists: World Vision and the Revival of American Evangelical Humanitarianism, 1950–2010
The Origins of Christian Anti-Internationalism: Conservative Evangelicals and the League of Nations

Kommentelnél? Katt ide.

Evolúció | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Sokáig csak a szájhagyomány, majd később a vallások tudtak választ adni arra a kérdésre, hogy hogyan alakult ki az élet, és miért néznek ki az élőlények úgy ahogy. Majd 1859-ben mindez megváltozott egy, az evolúció elméletéről szóló könyv kiadásával. Mivel az elmélet több ponton ellentmond a vallásnak ezért szinte megjelenése óta folyamatos támadásoknak van kitéve. A környezeti feltételekhez való adaptáció, és az ez alapján kialakuló genetikai változatosság elméletét viszont több tudományág is alátámasztja, és manapság már nehéz tagadni helyességét.

Ennek ellenére vannak vallások, melyek ambivalensek a kérdésben. Mint például egyes zsidó és keresztény irányzatok, melyek közt találunk olyat, mely elfogadja az evolúció tényét, de ennek kezdeményezőjeként továbbra is Istent teszi meg. Valamint olyat is, mely határozottan tagadja az evolúció lehetőségét is.
Utóbbiak közül egyesek azt hangsúlyozzák, hogy a semmiből nem keletkezhetett minden, ezért a folyamatot mindenképp Isten kellett elindítania, akkor is, ha az élet további virágzásért evolúciós folyamatok felelősek. Szerintük bár a tudomány képes magyarázattal szolgálni a hogyanra, de a miértre, és mindennek a kezdetére nem tud választ adni. És szerintük csakis Isten, és az általa végrehajtott szándékos teremtés az egyetlen értelmes magyarázat. De ezen kívül, egyes keresztények szerint értelmes formák (mint például az ember) csakis értelmes lényektől származhatnak.
Hasonlóan szigorú, és elutasító álláspontot foglalnak az ortodox zsidók, de például a hinduk, és a muzulmánok is.
A magyarországi hinduizmus képviselői például erőteljesen evolúció-ellenesek, és határozottan kijelentik, hogy a világ létezésére csakis a teremtés adhat magyarázatot. Teljes mértékben elutasítják annak a gondolatát, hogy az élet Isten irányítása nélkül fejlődött volna, és abban hisznek, hogy maga az evolúció folyamata a legszilárdabb bizonyíték arra, hogy a világ szándékosan lett tervezve, Isten által.
A világ hindui közt viszont már nincs ennyire teljes egyetértés a kérdésben. Egyesek azt gondolják, hogy az evolúció folyamatában nem jelenhet meg a véletlen, mert ez kizárná, hogy Vishnu közrejátsszon benne, ami hitük szerint lehetetlen. Mások szerint viszont az evolúció csupán egyike a lépéseknek, melyen keresztül Brahman (Isten) létrehozza az életet.
Hasonlóan szigorúan látják a kérdést a muszlimok, akik szerint minden ami létezik Isten teremtésének eredménye, és ezen belül szintén Isten minden dolog létezésnek, és elmúlásának az oka. Tehát semmi sem történhet Isten akarata nélkül, beleértve az evolúciót is. Ezért elutasítják az elméletet, mint magyarázatot az élet eredetére, és hangsúlyozzák, hogy „csupán elméletről van szó”.
Ezen kívül hiszik, hogy a teremtéstörtének nem minden részlete ismert, de erről csakis Istentől kaphatunk válaszokat. Ezért azt gondolják, hogy ennek részletei nem fontosak, mert a teremtés tanulságai azok, melyek szerepet játszanak a vallásilag elfogadható életben. Valamint hisznek abban, hogy a Korán, mivel isteni eredetű, ezért tökéletes, és soha nem kerül ellentmondásba a tudománnyal. Ha ez mégis megtörténik, akkor a tudomány az, ami helytelen célokat követ, és nem arra törekszik, amire kellene.
Ezektől merőben eltérően a buddhizmus követői szerint az evolúció kérdése lényegtelen, mert az emberek számára elsődleges a tudat, és ennek uralása. Hitük szerint arra kell koncentrálnunk, hogy megtanuljuk uralni a tudatunkat, és a világ működése megfogalmazható tudományosan, és ez összeegyeztethető a vallással. A tudományos elméletek fejlődéséről azt tartják, hogy ezek szükségszerűen mások a különböző korokban, mivel mindig az emberi tudat közreműködésével jönnek létre.
Hitük szerint az emberi tudatból vezethető le a minket körülvevő világhoz való viszonyunk, és a tudományos elméletek is csak ennek tükörképei. Tehát, amíg ismereteink korlátoltak voltak, addig elfogadható volt a teremtéstörténet, mint az eredetünk magyarázata. De a tudásunk fejlődésével felül kell vizsgálnunk a viszonyunkat a világgal is. Az egyetlen ami állandó az a tudatunk feletti kontroll elsajátításának szükségessége, mert csakis ez jelent megoldást a szenvedéssel teli létből való megszabadulásra.

A humanisták szerint az élőlények eredetét az evolúció tudományos elmélete pontosan fogalmazza meg, és ezért elfogadják azt. Vannak humanisták akik szerint az evolúció-elmélet által leírt eredettörténet sokkal érdekesebb, mint bármely vallásos, vagy természetfeletti eredetről szóló legenda. Ugyanis eszerint a Földön ma élő összes állat és növényfajjal létezik közös ősünk, és erre manapság erőteljes bizonyítékaink vannak.
Ezek nem csupán az őskövületek alapján léteznek, melyek szintén erre utalnak, hanem a létező kortárs állatfajok megfigyeléséből is egyértelmű. Épp ezért volt lehetséges Charles Darwinnak már 1831-ben megfogalmaznia az evolúció-elméletet. Manapság viszont ennek helyességét a genetikai tudásunk is alátámasztja.
A gének ugyanis nemcsak arra jelentenek bizonyítékot, hogy egyes emberek, vagy akár egyes állatfajok rokonságban állnak egymással, hanem arra is, hogy létezett egy úgynevezett univerzális közös ősünk is, ami kb. 4 milliárd évvel ezelőtt élt, és amely maga a sejt volt. És bár arról nincs pontos információnk, hogy ez az egész folyamat hogyan, és miért indult be eredetileg, de a humanisták szerint ez a kérdés másodlagos ahhoz képest, hogy maga az evolúció folyamata tisztán érthető, és biztos, hogy megtörtént, sőt manapság is folyamatban van.
Valamint azt gondolják, hogy az élet létrejöttének miértjére választ keresni felesleges. Az élet létezik, és mi mindannyian részei vagyunk. Ez épp elég. Nem tartják szükségesnek, hogy ennek a folyamatnak valamilyen eredeti indoka, vagy célja legyen ahhoz, hogy ma élő lényként boldogulhassunk a világban.
A humanisták szerint érthető, hogy minden csoport kialakított magának valamilyen eredettörténetet, mert ez fontos része annak, hogy értelmet, és célt találjunk a létezésünknek. Éppen ezért népszerűek a dokumentumfilmek, vagy a megismerést támogató beszámolók. Ezáltal megismerhetjük önmagunkat, és értelmezni tudjuk a világot, illetve a velünk történő eseményeket.
A vallásos eredet-mítoszokat érdekesnek és fantáziadúsnak tartják, de ugyanakkor azt gondolják, hogy arra a kérdésre, hogy honnan származunk a biológia, és az antropológia pontosabb választ képes adni. A vallásokban leírt eredettörténet ugyanis sokszor csupán szimbolikus, és sokkal inkább tükrözi a kort, melyben született, mintsem a valós történelmi eseményeket. A paleontológia (őslénytan) illetve a kapcsolódó tudományok a vallásokhoz képest sokkal pontosabb képet adnak arról, honnan származunk, és mi történt a múltban. Illetve ahogy a tudásunk egyre fejlődik, és az eszközeink egyre kifinomultabbá válnak, annál pontosabb képet tudnak adni arról hogyan működik a minket körülvevő világ. Ezáltal pedig a származásunk kérdése is egyre tisztábbá tud válni.
Ehhez képest a vallások által vázolt történet az istenség(ek) általi teremtéssel kezdődik, és amely egy meghatározott irányt, és célt ad a létező élőlényeknek, melyeket vallási szabályok formájában fektet le. Hosszú ideig csak ez a történet létezett. De a tudományos módszer fejlődésével ez a tervezettségből eredő bizonyosság Isten tervére az emberiséggel egyre inkább veszíteni kezdett a népszerűségéből.
És bár nem minden vallás teszi ezt, de a nagy világvallásokon belül megjelentek irányzatok melyek megpróbálják összeegyeztetni a vallás dogmáit a modern tudomány eredményeivel. Így alakultak ki olyan mozgalmak, mint például az intelligens tervezettség, mely azt állítja, hogy Isten nem a mai formájában teremtette az élőlényeket, hanem elindította a folyamatot, és az evolúció ennek része.
De ez, és ennek különböző fokozatai, melyet a különféle egyházak elfogadnak, vagy egyenesen népszerűsítenek, sajnos gyakran teljes félreértése magának az evolúció folyamatának. Az evolúció, vagy más néven a természetes kiválasztódás (szelekció) ugyanis pontosan arról szól, hogy a kiválasztás folyamatában nincs szükség egy ezt irányító entitásra, hanem a folyamat a környezet és az élőlények tulajdonságainak kölcsönhatása miatt következik be. Magyarán, az evolúció folyamata teljesen vak, és nincs semmilyen végcélja, ami felé az élőlények fejlődnének.
Bár egyesek számára nehéz lehet megérteni, és elfogadni, hogy az életnek nincs egy előre meghatározott célja, de a humanisták szerint épp ebben rejlik a létezés szépsége. Mert azáltal, hogy nincs egy mindenható, és természetfeletti módszerekkel beavatkozó lény, aki mindezt irányítja, és amely a saját céljai felé terelne, ezért valójában szabadok vagyunk. Mindaz, amit teszünk a létező világgal kapcsolatos reakció motiválja, tehát maga a világ. És ezáltal ennek teljes értékű tagjai tudunk lenni. Nem egy isteneknek alárendelt, nem egy adott célra kiválasztott, vagy bármely más módon használt részei, hanem szabad, és önmagunkban is teljes értékű részesei az univerzumnak.

Források
Chown, M. (2020). Marvellous blunders. New Humanist, 135(3), 16.
Dawkins, R. (2011). A valóság varázsa. Libri kiadó, Budapest
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Topić Peratović, N. (2014). Humanism for Children (első kiad.) Center for Civil Courage, Zagreb
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Evolúció (Wikipedia)
210 éve született az ember, aki mindent a feje tetejére állított
Van jobb megoldás az evolúció ábrázolására: ez az élet korallja
Még a gyorsan alkalmazkodó madarak sem tudnak lépést tartani a klímaváltozással
Ez egy rossz hír: már nem képest lépést tartani az evolúció az emlősök kihalásának ütemével
Religion and science – Theory of evolution
Hinduism Transcends Darwin’s Theory of Evolution
Darwin’s Theory of Evolution and Hinduism are Consistent

Kommentelnél? Katt ide.

Menekültek és bevándorlás | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Manapság összemosódik a migráns, és a menekült fogalma. És mindkettő negatív jelentéstartalommal bír. A 2015-ös úgynevezett migrációs válság óta, a magyar közbeszédben, a két kifejezés azonossá vált. Miközben ezek teljesen különböző élethelyzetet jelölnek. Mert menekült az, aki természeti katasztrófa, vagy háború elöl próbál jobb helyre jutni. De bevándorló az a magyar is, aki a jobb élet reményében külföldre költözik, rövid vagy hosszútávon.
Az egyik csoport démonizált, a másik meg normálisnak minősül.

Egyes keresztények szerint életveszély esetén érthető a menekülés, és példának a zsidók Egyiptomból való menekülését hozzák fel, amit a Biblia említ. De ugyanakkor azt is gondolják, hogy a szabadsághoz szükségesek a határok, mert a határtalanságban nincsen cél. Hiszik, hogy a földi élet nem az igazi otthonunk, és csakis rövid időre van. A „valódi” élet pedig „nem evilágból való”, hanem Isten mellett létezik.
A zsidó vallás követői viszont gyakorlatiasabban szemlélik a dolgot. Mivel történelmük során a zsidók többször kényszerültek menekülésre, ezért a vallási életükben fontos szerepet kap a mások életébe való beleélés képessége. De ugyanakkor azt is hiszik, hogy a menekültekkel való együttérzés és segítség csak addig mehet el, ameddig az illető saját életét nem veszélyezteti. Ezen kívül pedig, a Tóra hagyománya alapján, támogatják az úgynevezett menedékvárosok létrehozását, ahol azok élhetnek, akik valamilyen bűncselekményben gyanúsítottak, és amelyet elhagyhatnak, ha bebizonyosodik az ártatlanságuk.
A hinduk egyetértenek azzal, hogy kötelességünk segíteni embertársainkon, és ez különösen fontos életveszély esetén. De máskülönben az adott ország feladata megszabni a saját határait. Szerintük az elvándorlás kérdését egyszerre lokálisan, és globálisan kell kezelni, mert ezek csupán válaszreakciók az ökoszisztémák, és a szociális biztonság felborulására. Hitük szerint az Isten-tudatos, tiszta életvitel az, ami megakadályozza a migráció problémáját, mert ez teszi a Föld minden pontját élhető hellyé.
Ehhez képest globálisabb állásfoglalást az iszlámban és a buddhizmusban találunk. De míg a muszlimok szerint az egész Föld Isten tulajdona, amin az ember csupán helytartó, addig a buddhisták szerint a bolygón osztoznunk kell a többi emberrel.
Az iszlám tanítása szerint az embereknek kötelessége Isten útmutatásai szerint gondoskodni a Földről, és ennek felvirágoztatásán kell munkálkodnia. Míg Buddha tanítása szerint ha nem vagyunk képesek kommunikálni másokkal, akkor a saját bensőnkkel sem leszünk képesek, ezért a másokkal való együttműködés képessége a saját belső utunk szempontjából fontos.

A humanisták szerint a biztonságos élet alapvető emberi jog. Ha ez veszélyben van, akkor a menekülés racionális reakció bármely ember részéről.
Ahogyan természetes emberi reakció az is, hogy a veszélyben elevő embertársunkat megvédjük, nem pedig még jobban megalázzuk. Szerintük utóbbi egy torzított reakció, ami tanult, és az illető társadalomban jelenlevő problémákról szól, nem pedig a menekülő személyekről.
Ahhoz ugyanis, hogy egy életveszély elől menekülőben elsősorban a saját társadalmunkra veszélyes elemet lássunk, és azt kérjük rajta számon, hogy mivel tud hozzájárulni az országunk hatékonyságához elsősorban arra van szükség, hogy az illetőt dehumanizáljuk, azaz ne lássuk benne az embert. Így történhet meg az, hogy embertelen életkörülmények közé kényszerítünk ilyen helyzetben levő embereket, vagy akár olyan megalázó és emberi méltóságot sértő bürokratikus folyamatoknak tegyük ki őket, melynek célja eldönteni, hogy ezek az emberek megmentésre érdemesek-e. Erről szól tulajdonképp a dokumentumokon, vagy ezek hiányán való vita, a származás firtatása, és a képesítések mérlegelése. Mintha egy dokumentumok nélküli ember egyben nem rendelkezne jogokkal, vagy rá nem vonatkoznának ugyanazok a nemzetközi egyezmények, és őt nem kell tisztelni, mint bármely másik embert.
A humanisták borzalmasnak tartják annak a gondolatát, hogy egyesek papírokra, és hasznosságra redukálják az emberi élet értékét. Szerintük kudarcnak minősül, hogy a civilizáció fellegvárainak kapui előtt emberek tömegei ideiglenes táborokban, emberhez méltatlan körülmények közt nyomorognak.

A humanisták szerint létezik egy örökös feszültség a szabadság és a biztonság közt, melyet fontos óvatosan egyensúlyozni. Ugyanis a biztonság ára soha nem lehet a szabadság feladása. Manapság úgy tűnhet, a legtöbb társadalom úgy döntött, hogy számára a biztonság fontosabb, mint a szabadság, és ezért szükség van a határok erős, és lehetőleg teljes kontrolljára. Erre pedig a technológiát hívták segítségül. Ez pedig nem csak a hadi technológiák fejlődésére korlátozódik. Bár ott is ijesztő mértéket ért el. Az egyre pontosabb, és leleményesebb módon hatékony fegyverek és bombák, melyeket akár távolról is lehet irányítani, olyan valós veszélyt jelentenek a civil lakosság számára, amely elől menekülni teljesen racionális döntés. De ugyanakkor a közvetlen háborús zónán túl is ugyancsak technológiai megoldások akadályozzák ezeknek a menekülő embereknek a biztonságos létezését. Azzal a különbséggel, hogy ezek közül némely az illető ország saját lakossága ellen is használva van. A sebesség, és az absztrakt algoritmusok korában, melyben néha maguk a fejlesztők sem tudják pontosan követni a mesterséges intelligencia által irányított algoritmusok működését, elindult a mobilitás elleni háború. Ez nemcsak fizikai testekre vonatkozik, hanem már a gondolatokra, és az emberi kapcsolatokra is.
A minden szinten személyre-szabott digitális világ, melyben csak korlátolt információhoz férsz hozzá tulajdonképp egy virtuális kerítést jelent, melyet megugorni lassan csak illegálisnak minősülő eszközökkel lehetséges. A digitalizáció, bár kényelmesnek, és biztonságosnak tűnhet, de valójában beszűkíti a világunkat, és mindenkit a saját kis világába zár, távol az emberiség többi részétől. Ezáltal pedig nem a valós világot ismered meg, mert hiszen annak a valódi elemeivel, és lakosaival szinte soha nem találkozol, hanem csupán a saját, jól kontrollált kis szegleteden belül mozogsz. A kényelem és a biztonság ára a szabadság elvesztése.
És ebben a látszólag gazdag, biztonságos, és kényelmes világban pedig egyre erősödnek a frusztrációk. A szorongás, és a kiégés hétköznapi, a különböző csoportok közti ellentétek robbanékonyak, és közben úgy tűnik, hogy mindezt még külső erők is veszélyeztetik. Ezek a külső erők pedig a menekültek, és a bevándorlók alakjában testesülnek meg.
De valójában nem erről van itt szó. A probléma forrása ugyanis az, hogy minél erőteljesebb indoka van egy országnak arra, hogy a saját hatalmát, és erőforrásait védje, annál erősebb kontrollt kell fenntartania. És ennek negatív következményei vannak az állampolgárai lelki egészségére. A rend fenntartásának ára az erőszak, amit közvetve vagy közvetlenül hajtanak végre itthon, de a távolban is. Európa behatolhatatlan vára ugyanis csak akkor maradhat fenn, ha egyeseket (sőt sokakat) kizárunk.
Ilyenkor bukkannak fel a régi előítéletek, mint a rasszizmus, és a xenofóbia, melyek faji vagy etnikai hovatartozás alapján rangsorolják azokat az embereket, akik életre érdemesnek minősülnek. Ilyen értelemben az erőteljes határ meghúzásának feltétele a közös emberségünk megtagadása. A másik azonosítása, különösen ha ez valamilyen egyértelmű jellemző alapján mint például bőrszín, viselet, stb. mentén történik, egyben egyfajta megbélyegzéssé is válik. Az emberségét elvesztett menekült kiközösítésének jele, aki ezáltal szabad préda, amire lehet vadászni. Mert nem ember.
A humanisták szerint ez a fajta gondolkodás hatással van arra, ahogy másokkal bánunk, és arra, mit gondolunk a világról. Nem véletlen, hogy ezeknek a témáknak a tárgyalása során az értelem és a valóság pontos leírása szinte lehetetlenné válik.
És épp ebben rejlik a kizárólag benyomások alapján, és erős érzelmektől fűtött, heves viták problémája, mert ezekben gyakran kizárólag előítéletekből, és téves információkból kiindulva, a félelem által vezérelve folyik a párbeszéd. Ilyen körülmények közt pedig nem lehet racionálisan érvelni, vagy emberhez méltó döntést hozni, és ennek megfelelően cselekedni. Emiatt a félelem miatt van a pánik is, amiből a gyűlölet és a gyűlölet-bűncselekmények fakadnak. Az előítéletek, és a manipulált, hazug információk alapján hozott hirtelen ítéletek sokszor gyilkosak, és kegyetlenek. És erre semmi szükség.
Első pillantásra tehát úgy tűnhet, hogy a menekültek és a bevándorlók kérdése csakis az ebben érintettekről szól, pedig ez nem így van. A humanisták szerint az, ahogyan bánunk azokkal akik a legsérülékenyebbek, legyen az a saját társadalmunkon belül, vagy akár jövevények esetén, az sokat elmond a társadalmunk saját, belső állapotáról.
Ha ugyanis egy társadalom jól működő, és biztonságos, akkor képes lesz megküzdeni olyan problémákkal mint az éghajlatváltozás vagy háborúk miatt menekülők tömegei. Az emberiség történelmében mindig is voltak különféle viszályok, és természeti katasztrófák, melyek nagy embertömegek mozgását tették elkerülhetetlenné. Ahogy az is része a történelmünknek ahogy különféle kultúrák találkoztak, és kereskedtek egymással. És valóban ezek nem mindegyike volt békés, de ugyanakkor az emberek, áruk, és eszmék cseréje a különböző embercsoportok közt volt tulajdonképp az eredete az összes jelenlegi emberi kultúrának. És ez még a határok védelmét hangsúlyozó országok közt is megtörténik. A sok Nyugat-Európába kivándorló fiatal magyar ugyanúgy migrál, mint az aszály miatt máshol szerencsét próbáló afrikai.
A humanisták szerint tehát nem maga az emberek mozgása az, ami veszélyt jelent, hanem ennek során az emberségünk elvesztése. Ezért szükség van arra, hogy a menekült, és a migráns is ismét emberré válhasson azok szemében is, akik soha nem hagyták el a szülőhelyüket, és ez éppenséggel egyike a szerencsésebb, és kívánatosabb célországoknak.
A humanisták ugyanis azt gondolják, hogy az erőforrások lehetnek korlátoltak, de az emberséges bánásmód nem az. De egy embernek, aki elveszítette mindenét nem arra van szüksége, hogy azon az új helyen ahová kerül ő legyen a legnagyobb hatalommal rendelkező, hanem csupán azt szeretné, amit a legtöbb másik ember: biztonságot, elegendő táplálékot és pihenést, és néhány embert akit szeret és akik őt szeretik.
A határok és az erőforrások feletti vitákban sokszor elvesz mint szempont az, hogy a menekültek és akár a bevándorlók esetén is emberi életekről beszélünk. A humanisták szerint pedig, akik számára az emberi jogok, és az emberi méltóság az elsődleges szempont, ebben a kérdésben elsősorban azt kell megtanulnunk, hogy meglássuk az embert, tehát az egyenlő társat a másmilyen, az idegen, és a kiszolgáltatott helyzetben levő emberben is.

Források
Cacho, L. M. (2012). Social death. New York University Press, New York
Diener, A. C., Hagen, J. (2012). Borders: A Very Short Introduction. Oxford University Press, New York
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Mbembe, A. (2019). Notes from the frontier. New Humanist, (Winter), 42.-45.
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
A migráns
Ellepték Brüsszel utcáit a szipuzó migránsgyerekek
A német kormány megint kötelező migránskvótát akar
Drámai módon alakul át a világ, ezért több a migráns
Offering a Humanist Hand to Asylum Seekers

Kommentelnél? Katt ide.

Halálbüntetés | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Magyarországon az utolsó halálbüntetést 1988. július 14-én hajtották végre.
Ha történik egy nagyobb közfelháborodást okozó bűntett gyakran felhangosodnak azok a hangok, amelyek a halálbüntetés visszaállítását követelik.
Egy 2007.-es februári felmérésében a magyarok 31%-a mondta azt, hogy „mindig is ellenezte a halálbüntetést”.

A vallások megoszlanak a halálbüntetés kérdésben. Van, amely minden körülmények közt tiltja, mint például a buddhizmus, mely szerint az élet elpusztítását mindig kerülni kell.
Ugyanakkor az életeken átívelő következményekben szintén hívő hinduk viszont engedélyezik a halálbüntetést, azzal indokolva ezt, hogy erre a társadalom rendjének fenntartása, és a békés polgárok védelmének érdekében szükség lehet.
Mások, mint például a judaizmus követői technikailag engedélyezik a halálbüntetést, de a gyakorlatban lehetetlenné teszik ennek végrehajtását. A zsidók szent könyve, a Tóra, több helyen, és több módon beszél a halálbüntetésről. Mivel a Tórát nem lehet átírni, ezért a bölcsek különböző jogi szabályozások segítségével a gyakorlatban tették lehetetlenné a halálbüntetés végrehajtását. Szerintük erre azért van szükség, mert a Tórában említett halálbüntetés célja csupán az volt, hogy a vétkeseket elijesszék a bűnismétléstől. Manapság viszont elterjedtebb a hit, miszerint a világi bíróságok nem hozhatnak halálos ítéletet, mert ezt Istenre kell bízni, aki majd küld a vétkesre valamilyen büntetést (pl. betegség formájában).
Ehhez képest a kereszténység és az iszlám bizonyos esetekben elfogadhatónak tartja a halálbüntetést. Bár a keresztények hiszik, hogy büntetésnek amennyire lehetséges, hozzá kell járulnia a vétkes megjavulásához, de ugyanakkor azt is gondolják, hogy a büntetésnek a vétség súlyosságával kell arányosnak lennie. Ezért, annak ellenére, hogy hiszik, a modern államok rendelkeznek olyan lehetőségekkel, melyek hatékonyan tudnak büntetni, a keresztények továbbra is szükségesnek tartják a halálbüntetést.
Hasonló módon, az iszlám vallásjog szerint, ha valaki szándékosan okoz romlást, ha ez visszafordíthatatlan, és nem állítható helyre, akkor az elkövetőre akár halálbüntetést is ki lehet szabni. És bár az iszlám tiltja az önbíráskodást, de ugyanakkor azt is tanítja, hogy a büntetés célja a megtorlás mellett az elrettentés is. Ezért a halálbüntetést is elfogadhatónak tartják.

Sérti az emberi méltóságot
Szent könyvek hiányában a bűnözőkkel való helyes bánásmód megválaszolására a humanistáknak valami másra kell támaszkodniuk. Ezért a különböző büntetésformák erkölcsi vonatkozásait a humanisták az értelem, a bizonyítékok, az együttérzés, és az emberi méltóság figyelembe vételével vizsgálják. Ezek alapján pedig arra a következtetésre jutottak, hogy a halálbüntetés sérti az alapvető emberi jogot az életre, nem hatékony mint elrettentő büntetés, és ezen kívül még kegyetlen büntetésforma is.
A humanisták szerint a szenvedés elkerülése minden ember számára biztosított kell legyen, beleértve a bűnözőket is. Ha csupán arra koncentrálunk, hogy a bűnözési statisztikákat csökkentsük, akkor ezt a fontos szempontot szem elől veszíthetjük. Még a bizonyítottan bűnös emberek is emberek annak ellenére, hogy kárt okoztak másoknak. A humanisták szerint, ha szándékosan kegyetlenül bánunk azokkal, akik bűncselekményt követtek el, akkor megengedjük, hogy a társadalmunk kegyetlen és erőszakos egyen, ami mindenki másra is kihat. Ez főleg akkor fontos, ha valaki még csak gyanúsított, vagy esetleg ártatlanul ítélik el. Különösen fontos ez a halálbüntetés esetében. A humanisták szerint az előre eltervezett gyilkosság rossz, akkor is, ha az állam hajtja végre a polgárai nevében. Sőt, akkor talán még rosszabb is.

Hibák és előítéletek
Azokban az országokban, ahol még létezik halálbüntetés megfigyelhető, ahogy ez a büntetésforma követi a társadalomban jelenlevő előítéleteket, és problémákat. Példa erre az Amerikai Egyesült Államok, melynek több államában hajtanak végre halálbüntetést. Kutatások kimutatták, hogy ezekben az államokban a halálbüntetésre ítélt rabok közt túlnyomó többséget jelentenek a faji kisebbségekhez tartozó, mentális betegségekben szenvedő, és szegény emberek.
Nagyon gyakori, hogy azok akiket a bíróság halálra ítél rossz minőségű jogi képviseletet kaptak a tárgyalás során. Egy amerikai legfelsőbb bíróság tag egyenesen kijelentette, hogy egyetlen olyan halálbüntetést felebező esetet sem látott még, melyben nem lett volna egyértelmű, hogy az eredeti tárgyalás során a vádlottat rosszul képviselte az ügyvédje. Szerinte azok, akiket megfelelően képviselnek eleve nem kapnak olyan súlyos ítéletet, mint a halálbüntetés.
Egy olyan igazságszolgáltató rendszerben, melyben a büntetés az elsődleges, nem pedig a valódi bűnös azonosítása, ott megtörténik az, hogy valakire, gyakran bárkire, lesújt a törvény keze, és ezt a lehető legnagyobb szigorral akarja büntetni.
Mivel az igazságszolgáltatást ugyanúgy emberek végzik, akik lehetnek előítéletesek, vagy egyszerűen hibáznak, ezért a humanisták szerint nem fogadható el, hogy ennek eredményeképp valakit halálra ítéljenek, mert ez a hiba helyrehozhatatlan. Egyesek szerint a halálbüntetés egy halál után életben hívő számára nem jelent gondot, míg egy nem-hívőnek, akik szerint csak ez az egy életünk van, a halál a lehető legsúlyosabb büntetés, és veszteség. Ezért ha tévedés történik, az a legsúlyosabb fajta, amit mindenképp el kell kerülni. A humanisták szerint a rossz jogi képviselet és igazságszolgáltatás ára nem lehet ilyen súlyos.
Ugyanakkor nem csak a halálbüntetéshez vezető úton történhetnek hibák, hanem a művelet során is. Rengeteg példa van arra, ahogy az elvileg fájdalommentes, és gyors kivégzés során az elítélt láthatóan szenved, és hosszas haláltusát vív. A humanisták szerint ez kínzásnak, és kegyetlenségnek minősül, amit még akkor sem lenne szabad elfogadnunk, mint a folyamat része, ha támogatjuk is magát a halálbüntetést.
Aggasztónak tartják azokat a kijelentéseket, miszerint nem baj, ha egy bűnöző szenved, mert maga döntött úgy, hogy bűnt követ el, esetleg gyilkol. Ehhez a gondolkodáshoz ugyanis az szükséges, hogy elfogadjuk, bizonyos embereket lehet bántani. Ez egyfajta dehumanizálás, aminek következményeit láthattuk a különböző népírások során. A humanisták azt gondolják, hogy azok akik kegyetlenséget támogatnak azokkal szemben, akikkel nem éreznek együtt, azok más emberekhez is hasonlóan viszonyulnak. Ez pedig egy kegyetlenebb társadalomhoz vezet mindannyiunk számára.

Elrettentő a halálbüntetés valójában?
De tegyük fel, hogy mindezek az érvek mit sem számítanak, mert egyesek azt gondolják, hogy minél durvább, és ijesztőbb a halálbüntetés gondolata, annál jobban elrettenti a bűnözőket attól, hogy bűnt kövessenek el, tehát annál hatékonyabb. Ez sajnos egy tévedés.
A humanisták szerint mindig racionálisan vizsgálni kell a bizonyítékokat mielőtt döntünk egy kérdésben, nem pedig az alapján, hogy mit szeretnénk, hogy igaz legyen. A halálbüntetés esetében pedig elég egyértelmű, hogy ez nem csökkenti a bűncselekmények számát.
Példának okáért ismét nézzük az Amerikai Egyesült Államokat, mely egyike a kevés demokráciának, mely továbbra is gyakorolja a halálbüntetést. Attól eltérően, amit a halálbüntetés elrettentő jellege miatt gondolnánk, itt találjuk az egyik legmagasabb gyilkossági rátát. Összességében 5 gyilkosság jut minden 100.000 emberre, miközben Magyarországon ez az arány mindössze 2 minden 100.000 emberre, az Európai Unió szintjén pedig 1/100.000. Sőt, azokban az államokban, ahol van halálbüntetés 28%-kal több gyilkosságot regisztrálnak, mint azokban az államokban, ahol nincs halálbüntetés. Ezen kívül pedig azokban az államokban, ahol eltörölték a halálbüntetést a gyilkosságok, vagy az erőszakos bűncselekmények száma nem növekszik.

Gyászmunka
És ezzel elérkeztünk talán a legfontosabb ponthoz a kérdésben. Ha a halálbüntetés nem hatékony, mert nem elrettentő, és önmagában véve kegyetlen dolog, de mi van akkor ha valaki csak ebben látja a valódi igazságszolgáltatást? Tehát nem érdekli, hogy ezzel nem fog csökkenni a bűnözés, és egy életfogytiglan börtönbűnetetés ugyanúgy garantálja, hogy az elkövető nem lesz képes többé ártani egyetlen békés polgárnak sem, de mi van ha valakinek csakis a bűnös halála elég? És ehhez semmi más nem fogható.
Itt kell feltennünk a kérdést, hogy miért kívánja valaki egy másik ember halálát? Mihez járulna ez hozzá? Elvégre, ha mondjuk gyilkosságról van szó, az áldozatot nem lehet feltámasztani még akkor sem, ha a gyilkosát kivégezzük. Amiről itt szó van, az egy érzelmi szintű, mély vágy, hogy annak aki ártott annak a lehető legsúlyosabban ártsunk cserébe. Erről szól a szemet-szemért elv. De ehhez egy bizonyos szintű mágikus gondolkodás szükséges. Az elkövető szenvedése ugyanis nem teszi semmissé az áldozat szenvedését, és az áldozat szeretteinek gyászát semmiképp nem teszi alaptalanná, vagy gyorsabban gyógyulóvá. A halottat nem hozza vissza, a kárt nem állítja helyre. Nem gyógyít, mint a megbocsátás és a gyászmunka. Csupán elveszi a figyelmet a gyászmunkáról, amit az áldozat, vagy az áldozat hozzátartozói mindenképp el kell végezzenek.
Sokan ezt egyfajta kontroll-veszteségként élik meg, és ezért az elvesztett bizalmat, és kontrollt a világ felett azzal próbálják helyrehozni, hogy istenként életről és halálról döntenek, ami az elkövetőt illeti. Egy olyan kultúrában, ahol a kontroll elvesztése egyenlő a megsemmisüléssel, és ahol az erő egyenlő a hatalommal, a hatalom pedig az egyetlen, ami megvéd a kontroll elvesztésétől, ott a halálbüntetés helyettesíti a gyászmunkát. Eszerint a logika szerint, ha az elkövetőt ugyanúgy bántod, vagy a lehető legjobban bántod, azzal, hogy elveszed az életét, akkor a gyászod megszűnik, mert a világ egyensúlya helyreált. Elvettek egy életet, és ezért cserébe egy másik életet kellett adni. A gyász viszont nem ilyen egy-az-egyhez számítás alapján működik. Ha elvesztettél valaki, akit szeretsz, akkor az ő hiányát nem pótolja egy idegen halála.
Ami a gyász esetében valóban segít az a megbocsátás, és a gyászmunka, amit az áldozat, vagy az áldozat családja kell végezzen. Ehhez az elkövetőnek nem sok köze van. Legfeljebb akkor, ha a gyászoló bevonja őt is ebbe a munkába. Erre pedig láthatunk példákat még rettenetes fájdalmat okozó bűncselekmények esetén is.
A gyásznak sok formája lehet, és ezek nem mindegyike békés. De éppen ezért a társadalom többi részének a dolga, hogy a helyzetet racionálisan kezelje. Az áldozat vagy az áldozat szeretteinek jogai ugyanis nem írhatják felül az elkövető jogait akkor sem, ha a bűncselekmény súlyos. Ezek nem jelenthetnek hirtelen kivételt a teljes társadalmat érintő szabályok alól. Ha mindannyian elfogadjuk, hogy a gyilkosság rossz, akkor nem mondhatjuk azt, hogy ezt a szabályt felfüggesszük bizonyos esetekben, sőt lehetővé tesszük a gyilkosságot bizonyos emberek esetén. Egyéni, és érzelmi szinten teljesen érthető a vágy, hogy azonos mértékben, de leginkább sokkal súlyosabban ártsanak a másiknak, de egy társadalomnak pont az a szerepe, hogy az ehhez hasonló indulatokat kordában tartsa a teljes közösség érdekében.
Különösen fontos ez abban az esetben, amikor a halálbüntetés nem a tettel arányos lenne. Vannak országok, amelyek halálbüntetést alkalmaznak például drogkereskedelem esetén is. Ilyenkor egyértelmű, hogy kizárólag a bosszú, és a büntetés vágya vezérli a döntést, nem pedig a racionális, vagy akár emberséges megfontolások. Ha pedig, amint láthattuk, a halálbüntetés nem elrettentő, és nem orvosolja az okozott kárt, akkor csupán erőszakról van szó.

Mi legyen helyette?
Rendben, de milyen alternatívát tudnak a humanisták felmutatni?
A humanisták azt szeretnék, ha a bűnelkövetőket újraképeznénk és megreformálnánk annak érdekében, hogy pozitív módon tudjanak hozzájárulni a társadalomhoz. Valamint segíteni kell az áldozatot, vagy az áldozat szeretteit abban, hogy feldolgozza a traumát, illetve mindenkinek dolgozni kell azon, hogy a világ egyenlőbb, és igazságosabb legyen, ezzel megelőzve nem csak az apró, hanem a súlyos bűncselekményeket is.
Létezik egy, az erőszakos kultúrákra jellemző félelem, miszerint, ha kegyelmet mutatsz, akkor gyengének tűnsz, és ezzel vissza lehet majd élni. De a humanisták szerint a valódi erő a társadalom és az igazságosság erősítésében rejlik. Ha ezek jól működnek, és a társadalom a lehető legtöbb ember számára igazságos akkor azzal megszűnik az oka a legtöbb bűncselekménynek.

Források
Cherry, M. (2003). Homicide – Justifiable. New Humanist (Spring), 16.-17.
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
A halálbüntetés kronológiája Magyarországon
Halálbüntetés Magyarországon
A halálbüntetés kérdése Európában és a világban
Többen akarnak halálbüntetést, mint tíz éve
Az emberi méltóság: Jogi absztrakció vagy alanyi jog
Intentional homicides (per 100,000 people)
The Humanist Case Against Capital Punishment
Humanism on…
Humanism and the Death Penalty

Kommentelnél? Katt ide.

Gyereknevelés | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Mi szükséges a boldog gyerekkorhoz? Hogyan neveljünk jól gyereket? Milyen a jó szülő?
Majdnem mindenkinek van ezekről a kérdésekről véleménye, vagy saját tapasztalata, elvégre mindannyian voltunk gyerekek.
Egyes szakértők szerint a gyereknevelésben a legfontosabb a szeretet, és a szabadság. Tehát, hagyjuk a gyereket gyerekként élni, és ez elegendő.

Ehhez képest a legtöbb vallás a gyereknevelésben legfontosabbnak a vallási előírások megfelelő követését tartja. Másodlagosnak, és kizárólag praktikus szempontok alapján foglalkoznak a világgal kapcsolatos ismeretekkel.
A zsidó vallás követői például a legfontosabbnak azt tartják, hogy a gyerekek már kiskorukban is rendelkezzenek olyan ismeretanyaggal, és kötelességtudattal, mely megóvja őket a vallási előírások áthágásától. Hasonló módon az iszlám vallásban a szülők már egészen kis kortól kell bátorítsák a gyerekeiket arra, hogy utánozzák őket az imádkozásban. Illetve a gyerek hét éves korától fogva célirányosan tanítaniuk kell az imádkozásra, és a rituális tisztálkodás szabályaira. Valamint mindkét vallás azt tartja, hogy a szülők kötelessége bevezetni a gyereket a vallásba.
De a legtöbb vallás abban is egyetért, többek közt a judaizmus, az iszlám, és a hinduizmus is, hogy az oktatás célja csupán annyi, hogy a gyerek később rendelkezzen olyan képesítéssel, amely alapján megfelelő életszínvonalat tud biztosítani magának, és amely mellett lesz ideje a vallási életre. De mind fontosabbnak tartják a lelkiség, és a vallási szabályok elsajátítását.
A keresztények szerint minden vallás fennmaradásának záloga, hogy miképp tudja a legfontosabb tanításait, és hagyományait továbbadni a következő generációnak. Nem tartják elegendőnek a tisztán kognitív ismereteket, mert ezek nem tesznek senkit hívővé. Ezért fontosnak tartják, hogy a teológiai tudás átadása olyan módon történjen, ami örömet, és bizalmat, illetve reménységet ébreszt a gyerekben. Ezt életre tanításnak, és vezetésnek nevezik, és hitük szerint a keresztény tanok ezáltal válnak útravalóvá, amit az ember a későbbi életében is magával visz. Továbbá pedig hiszik, hogy ha valaki nem tapasztal meg kapcsolatot a transzcendenssel, akkor az illető torz személyiséggé válik. Ezért nagy hangsúlyt fektetnek a gyerekkortól való vallási nevelésre, mert hiszik, hogy a hit alapját azok a hitigazságok képezik, melyek az élet korai szakaszában vésődnek be.
Hasonló módon a hinduk szerint a lelki atmoszférát otthon tapasztalja a gyerek. Ezért ebben kiemelkedően fontos, hogy elsősorban a tiszteletet, és más fontos lelki elvek betartását sajátítsa el, valamint a lelki gyakorlatok figyelmes és odaadó végzését.
Ezektől eltérő hozzáállást a nagy világvallások közt csak a buddhizmusban találunk. Mivel a buddhista világszemlélet alapja a saját tudatunk kutatása, ezért a buddhisták szerint a nevelés célja, hogy elsajátítsuk azokat a képességeket, melyekkel megérthetjük, és átlátjuk a saját, igazi természetünket, és ezáltal képesek vagyunk teljes életet élni.
A gyereknevelésben a legfontosabbnak azt tartják, hogy a gyermekeinket felkészítsük a jövőre, illetve megtanítsuk nekik, hogyan tudnak hatni önmagukra, hogy képesek legyenek a saját tudatukat kutatni. Hitükben ugyanis ezek a képességek szükségesek az önálló, és beteljesült élethez.
Gyakorlati kérdésekben elsődlegesnek tartják azoknak az ismereteknek a megszerzését, melyekkel a szülők nem rendelkeztek, és aminek segítségével a gyerek olyan problémákat is képes lesz majd megoldani, amelyekkel a szülő talán nem is szembesült.

A humanisták szerint a gyerekek önálló, és teljes értékű emberek, ugyanúgy, mint a felnőttek, és ennek megfelelően kell velük bánni. Éppen ezért hibásnak tartják a szülők saját vallási meggyőződéseit a gyerekekre erőltetni. A humanisták szerint az egyén saját világnézete egy mélyen személyes döntés, amit mindenkinek magának kell meghozni, a lehető legszabadabban. Ezért károsnak, és visszaélésnek tartják a gyerekek kis kortól való vallási nevelését, és bármilyen vallási életben való részvételre való kötelezését.
Ugyanúgy károsnak tartják bármely más felnőtt elvárás rákényszerítését a gyerekekre. Legyen szó testi vagy akár érzelmi vagy intellektuális szinten történő kényszerről. Ide tartoznak például azok a nem kívánt érintések, mint a felnőtteknek adott puszi, akkor is, ha a gyerek nem akarja, vagy a másik gyerekkel való barátságára tett megjegyzések, melyek arra utalnak, hogy a gyerekek házaspárt alkotnak. De szintén kényszernek tartják a gyerek egy adott szakmára való kényszerítését, vagy a döntések „mert én azt mondtam” kijelentéssel való elintézését is. A humanisták nem tartják alsóbbrendűnek a gyerekeket, csak azért, mert kisebbek, vagy kevesebb élettapasztalattal rendelkeznek. Az őket érintő kérdésekben ugyanúgy be kell őket vonni, mint egy felnőttet. A kérdést persze a gyerek fejlettségi szintjének megfelelően kell elmagyarázni, de helyette dönteni visszaélés.
A humanisták szerint ugyanis egyetlen ember sem sziget, és mindenkinek szüksége van a többiekre valamilyen szinten. Csupán azért, mert a gyerekkorban ez sokkal erősebb, és a gyerek sokkal inkább rászorul a felnőttek gondoskodására, és útmutatására, de ez nem jelenti azt, hogy ezzel a helyzettel vissza lehet élni, és a gyerekeket ki lehetne használni, a felnőttek saját igényei szerint. Ebbe ugyanúgy beletartozik a gyerekek semmibevétele, érzelmi manipulálása (pl. pokollal való fenyegetés), de a felnőtt szerepek rájuk hárítása is (pl. a szexualizálás).
A humanisták szerint a gyereknevelésben az alapvető fizikai szükségletek biztosítása után a legfontosabb az érzelmi biztonság, és nevelés. A cél önálló, magabiztos, és kedves embereket nevelni, akik képesek szabadon gondolkodni bármely témáról. Kevésbé tartják fontosnak, hogy a gyerek később maga is azonos elveket valljon mint a szülei, és ennél fontosabbnak tartják, hogy megfelelően fejlett személyiséggel rendelkezzen, és képes legyen érzelmileg megfelelően viszonyulni embertársaihoz.
Illetve mivel nincs szervezett humanista egyház, de mivel a vallások a legtöbb helyen fontos részei a kultúrának, ezért a humanisták fontosnak tartják, hogy a gyerekeket felvilágosítsák a vallásokról, és ne hagyják magukra a különféle vallási eszmékkel szemben. Ezek ugyanis sokszor kifejezetten gyerekekre specializálódtak, és sokszor károsak, és manipulatívak. A humanisták szerint mindenki szabadon kell válassza a saját világnézetét, de a vallásoktól eltérően nem tartják elfogadhatónak, ha a gyerekeket arra kényszerítsék, hogy ezt a döntést már egészen kis korában hozza meg, vagy egyenesen eldöntsék helyette a szülei.
Korábban vallásos személyek beszámolói alapján a humanisták azt gondolják, hogy bizonyos káros vallási dogmák a teljes életet negatívan befolyásolják, amit utólag orvosolni nehéz, és ezért jobb mindezt megelőzni, és a vallás kérdését csupán később, felnőtt korban, megfelelő ismeretek birtokában eldönteni.
Vannak akik arra hivatkoznak, hogy a vallás azért fontos, mert csakis azáltal tudják a gyerekek a megfelelő erkölcsi szabályokat elsajátítani. De a humanisták szerint ez nem igaz. A vallástalan családokban, és azokban a társadalmakban, ahol az egyházak nem kapnak annyira kiemelt szerepet a gyereknevelésben, az erkölcsi szabályok ugyanúgy jelen vannak. Sőt, egyes kutatások szerint azok a gyerekek, akik vallásos nevelést kaptak önzőbben viselkednek a társaikkal, mint azok a gyerekek, akik nem kaptak kifejezetten vallásos nevelést.
Nem szabad elfeledni azt sem, hogy a vallásos nevelés jelentős része egyházi iskolák keretében történik. Ezek az iskolák nem független történelmi információkat adnak át a gyerekeknek, hanem egy jellegzetes világnézet. Ami például akár ellent is mondhat a szülők meggyőződésének, ha az adott közösségben csak egyetlen egyházi iskola létezik. Ha pedig a gyereket nem érdeklik ezek a dolgok, és nem szeretne vallásos szertartásokban részt venni, vagy vallásórára járni, akkor ezt az egyházi iskolák büntetik, ezáltal hátrányos helyzetbe hozva ezeket a gyerekeket.
Ehhez hasonló hatalmi visszaéléséket már megfigyelhetünk más országokban, ahol a gyerekeket nem védik ilyen szempontból. Vannak egyházi iskolák, ahol a testi fenyítés alkalmazása elfogadott, és ez nemcsak fizikai bántalmazást jelent, hanem akár tartós érzelmi sérüléseket is magával hoz.
Valamint az egyházi iskolákkal kapcsolatban még egy fontos szempont az, hogy az ezeken belül történő szexuális felvilágosítás sokszor elégtelen, vagy egyenesen hibás és káros. És bár lehet, hogy ezt a felvilágosítást sok szülő inkább maga végezné, de ugyanakkor ha az iskola keretében az ilyen fajta tevékenység nem elkerülhető, akkor fontos, hogy az jó minőségű, és valósághű legyen, ne pedig egy adott vallás hagyományát kövesse.
A szexuális edukáció során a vallásos értékek tanítása vagy a szexuális felvilágosítás hiánya a vallási meggyőződések miatt (legyen az iskola vagy a szülők) károsítja a gyerekek tudását. Egyes vallások szexuális nevelése egyenesen ártalmas, és téves. Ezeknek hosszú-távú hatásai lehetnek az egyén életére (pl. bűntudat, túl korai szex, nem biztonságos szex, korai szülővé válás).
A humanisták szerint az egyházi iskolák elsősorban az adott egyház autoritásának tiszteletére tanítanak, ami ellenkezik a gyerekek érdekeivel. Ehelyett ők az önálló gondolkodást, és a döntés képességének fejlesztését tartják az oktatás elsődleges céljának. Szerintük a természetes világ épp elég érdekes és csodálatos a természetfelettivel rendelkező világhoz képest. Még akkor is, ha ezeket a tanításokat csak képletesen értik. A világban való boldoguláshoz szükséges az ezzel kapcsolatos ismeretek elsajátítása, és ezek tudományos-alapú, és pontos ismerete.
Ugyanakkor a vallás-mentes nevelés nem az erkölcsi értékek teljes hiányát jelenti. Hiszen a humanisták szerin is vannak szabályok az együttéléshez, és az emberek felelősek a saját tetteikért.
Szerintük a világ működésének megismerése, a saját testi és lelki korlátaik tiszteletben tartása, és a mások tisztelete olyan elvek, melyek fontosabbak bármely vallás szabályainál, és amelyet fontosabb a gyerekeknek elsajátítani, mint dogmákat.
Végül pedig ne feledjük a gyerekek saját szempontjait sem. Egy gyerek számára ugyanis nem maga a vallás a fontos, hanem például a kapcsolataik a barátaikkal, szüleikkel, stb. Ezért, még ha a szülők maguk vallástalanok is és nem szeretnék, ha a gyerekük vallásossá válna, mondjuk az egyházi iskola hatására, ezt nem lehet valamilyen ellen-propagandával megelőzni. A száraz, didaktikus vallásellenes szövegek ugyanis legalább annyira unalmasak, mint a régi korok vallásos legendái.
Ezért ahelyett, hogy arra törekednénk, hogy a gyerekeket egy adott irányba győzzünk meg, adjunk nekik szeretetet, és támogatást, ami megfelelő érzelmi biztonságot nyújt, és amire később is támaszkodhatnak. Akkor pedig nem számít, hogy hogyan döntetnek világnézeti kérdésekben, vagy akár ha meggondolják magukat később életük során. Mert ez a döntés az övék, és ezt szabadon megtehetik, ahogyan ez minden embernek alapvető joga.

Források
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Topić Peratović, N. (2014). Humanism for Children (első kiad.) Center for Civil Courage, Zagreb
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Postel, D. (2009). Good books? New Humanist, (July/August), 37.-39.
10 dolog, amit Vekerdy Tamás követendőnek tart a dán gyereknevelésben
Normális, ha a gyerek a szülő agyára megy – Vekerdy nevelésről, óvodáról, iskoláról
Vekerdy Tamás: Hagyjuk gyerekként élni a gyereket
Vekerdy Tamás (Wikipedia)
Religion Makes Children More Selfish, Say Scientists
Nonreligious children are more generous
Humanism for Kids
Education law reforms urgently needed to protect children’s rights – Humanists UK
Humanists criticise UK’s record on protecting children’s rights
How Raising Freethinkers Is Helping Me Raise Humanist Kids
How secular family values stack up
Raising Secular Kids In A Religious World

Kommentelnél? Katt ide.

Földönkívüliek | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

A nem a Földön keletkezett életről jelenleg nincs bizonyítékunk. Néha felröppen egy-egy hír, hogy például a Marson felfedeztek vizet, vagy egy olyan talajdarabot, ami az első lépés lehet a marsi életre. Ezek közül eddig még egy sem volt ténylegesen megerősítve.

Egyesek szerint a földönkívüli élet felfedezése drasztikusan befolyásolná a vallások alapjait, és az általuk hirdetett tanokat, ezáltal óriási változást hozva magával. Mások szerint a vallások beépítik ezt a tényt a többi tudományos felfedezés közé, és ez a folyamat már manapság elkezdődött.

Vannak vallások, mint például a judaizmus, mely már most azt tartja, hogy a Tóra a Földön lett átadva az emberiségnek, és ezért a Földön érvényes törvényeket tartalmaz. A földönkívüli élet nem kizárt, de arra más szabályok vonatkoznak, függetlenül az emberiségtől.
Vannak zsidók, akik szerint nem mondhatjuk azt, hogy máshol nincs élet, mert ez határt szabna Isten képességeinek, ami téves.
Sőt, vannak egyes zsidók, akik szerint a szent iratok is tartalmaznak földönkívüli életről szóló részeket. Mint például a Bírák könyvében található Debóra prófétaasszony győzelmi dala, mely egy Mérosz nevű helyről beszél, és amelyet úgy értelmeznek, mint egy másik csillag vagy bolygó, és amelynek lakói eljöttek a Földre, hogy segítsék a zsidókat. Összességében a zsidó hagyomány szerint nem az érzékelés a fontos, hanem a tudat, azaz a jó és a rossz közti választás, és a szabad akarat, amit Isten adott.
Ehhez hasonlóan, az iszlám sem zárja ki a földönkívüli életet, de azt tartja, hogy mivel a Korán nem tartalmaz erre vonatkozó részeket, ezért ez a kérdés közömbös a túlvilági boldogulás szempontjából. De ugyanakkor a hagyomány azt tartja, hogy mindaddig, amíg a földön jelentkező problémákra nincs orvoslat, addig nem tanácsos túl sokat fektetni az űrkutatásba.
A kereszténység viszont már megosztottabb a kérdésben. Vannak akik szerint a keresztény vallás nem zárja ki a földönkívüliek létét, de nem is foglalkozik igazán a kérdéssel, mert az embereknek címezett kinyilatkoztatás az, ami igazán fontos a valláson belül. Szerintük a Biblia nem tudományos mű, és a hit illetve a tudomány egymással párhuzamosan tud létezni az emberiek életében.
Más keresztény felekezetek viszont, melyek fundamentalista szempontokat vallanak, és hiszik, hogy Isten az emberiséget bízta meg a teljes Teremtés feletti gondnoksággal, azok számára egy földönkívüli civilizáció, mely esetleg fejeltebb a miénknél már problémát jelenthet.
Ennek ellenére a legnagyobb keresztény felekezet, a katolikus egyház vezetője kijelentette, hogy az egyház nyitott még akár a földönkívüliek befogadására is. Egy felmérés szerint pedig a katolikusok 90%-ának nem rendítené meg a hitét, ha bebizonyosodna, hogy a Földön kívül is van élet.
A keleti vallások közül a hinduizmus azt tanítja, hogy a világegyetem minden égitestén van élet, még a Napon is. Illetve, hogy az élőlények esetében az elsődleges a nem anyagi természetű lelkük, mely a tetteik és a vágyaik függvényében születik különböző formákba. Ezek közül nem kizárt egy másik bolygón való újjászületés sem.
A hinduk szerint a tudomány, mivel alapvetően a fizikai érzékszervekre alapszik, nem teljesen megbízható, és helyesebb ebben a kérdésben is az egész kitalálójához, azaz Istenhez fordulni. A hinduk az erre vonatkozó ismereteiket a védikus szent írásokból pl. a Sírmad-Bhágavatamból veszik.
A másik nagy keleti vallás, a buddhizmus viszont teljesen más attitűdöt vesz fel a kérdésben.
A buddhisták számára ugyanis a vallásuk a belső utat jelenti, ezért a külvilág jelenségei csak a belső jelenségekkel kölcsönhatásban fontosak.
Egyes buddhisták hiszik, hogy meditációban elérhető tudatállapotokban egyesek kapcsolatba tudnak lépni más lények tudatával is, függetlenül azok megjelenési formájától. Ugyanakkor ők is elfogadják azt a gondolatot, hogy a lelkek akár más bolygókon is újjászülethetnek.
De ezeken túl talán a legérdekesebb a Raeliánus vallás, ebből a szempontból legalábbis.
Ők ugyanis abban hisznek, hogy a világegyetemnek nincs sem kezdete sem vége, és a benne levő élőlényeket egy előző civilizáció hozta létre, melyet egy azt megelőző civilizáció hozott létre és így tovább, egy véget nem érő cikluson belül. Hitük szerint ez igaz az emberiségre is, melyet egy általuk Elohim-nak nevezett civilizáció hozott létre (jelentése: „Azok akik az égből jöttek”). Ez egy az emberiséget 25.000 évvel megelőző civilizációt jelöl, akiket a raeliánusok tisztelnek. Ugyanakkor ateista vallásnak tartják a hitüket, és hitük központi részének ezt az általuk ateista intelligens tervezettségnek nevezett elképzelést tartják.
A vallás követői szerint ezek a földönkívüli lények az emberi történelem során különféle tanítókat (prófétákat) küldtek az emberiségnek, hogy erőszakmentességre és az egymás iránti tiszteletre neveljék őket. Hitük szerint ez a tanítás mindig az emberiség fejlettségnek megfelelő szinten történt, és amint az emberiség tudományos ismeretei elérték a megfelelő szintet az Elohim elhatározta, hogy UFO észleléseken keresztül láthatóbbá teszik magukat és megfogalmazzák az utolsó üzenetüket.
Jelenleg valamikor 2035 előtt várják az Elohim eljövetelét.

A humanisták szerint a földönkívüli élet kérdésében a tudományos bizonyítékok a döntők, semmi más. Sem az isteni szándékot, képességeket, vagy revelációkat nem tartják elfogadható indoknak arra, hogy a földönkívüli életről bármit is kijelentsünk. Persze léteznek becslések, mint például a híres Drake-egyenlet, mely az egymással kommunikálni képes civilizációk számát adja meg. Ez utóbbi mára már meghaladottá vált, mert egyszerűen annyi benne a bizonytalan tényező, hogy lehetetlenné teszi akár a nagyságrendi becslést is.
Viszont ennek ellenére vannak tudósok, akik különböző, többé-kevésbé megalapozott becslésekbe bocsátkoznak. Egyesek szerint az élet megjelenése egyenesen szükségszerű más bolygókon is. Vannak akik a galaxis bolygóinak 1-10% -át teszik a föld-szerű kategóriába. Ez több milliárd bolygót jelentene. De ugyanakkor a tudomány nem áll meg csupán a becsléseknél, és a szakértők véleményénél, ezért több nagy léptékű kutatómunka létezett, és jelenleg is létezik, mely a földönkívüli élet nyomait keresi.
A humanisták szerint a kérdést csakis ezek alapján dönthetjük el, és fontos kivárni a tudományosan szilárd bizonyítékot, és vigyázni kell a különféle téves érzékeléssekkel, és megtévesztésekkel, mert ezek téves útra vezethetnek.
Jelenleg nincs tudományos bizonyítékunk arra, hogy máshol is létezik élet, és a humanisták szerint ez a nem tudás teljesen elfogadható állapot, és nem muszáj mindenképp állást foglalnunk a földönkívüli élet létezésével kapcsolatban mindaddig amíg erre bizonyítékot nem találunk.
De tegyük fel, hogy kapcsolatba lépünk egy földönkívüli civilizációval, vagy felfedezzük az életet egy másik bolygón. Ami bár nem annyira fejlett mint a miénk, vagy akár csak a földi állatvilággal azonos szinten van, tehát nem technológiai. Az ehhez való viszonyulás érdekes erkölcsi kérdéseket vet fel. Egy vallásos ember mondhatja azt, hogy azok is ugyanúgy Isten teremtményei. De mi a helyzet az isteni parancsolatok hiányában? A humanisták szerint ugyanúgy ahogy a többi földi élőlényt is tisztelni kell ugyanúgy lehet emberségesen viszonyulni a földönkívüli élethez is.
Mivel a humanisták szerint az emberiség nem a világegyetem ura, vagy felügyelője, akire egy mindenható természetfeletti lény bízta volna az univerzum helyes igazgatását, ezért azt gondolják, hogy egy máshol létrejött élettel is ugyanazzal a tisztelettel, és kíváncsisággal kell bánni, mint bármely földi életformával. Szerintük az emberséges viszonyulás nem attól függ, hogy mivel szemben van, legyen az ember, állat, vagy földönkívüli, hanem a viszonyuló embertől.
Butaságnak, és egyenesen önzőnek tartják azt a gondolatot, hogy a teljes világegyetem az emberiség érdekében jött volna létre.
Ugyanakkor nem kizárt, hogy az emberiség egyedül van a világegyetemben. Vagy legalábbis az egyetlen életforma, mely tudattal rendelkezik. A humanisták szerint ez legalább annyira érdekes következményekkel járna, mintha azt fedeznénk fel, hogy a világegyetem tobzódik az életben.
Megtörténhet akár az is, hogy az élet maga gyakori, de a technológiai civilizációk már ritkábbak, mert egy bizonyos szint felett ezek mind kihalnak. Vagy megtörténhet, hogy egy faj nem tud létezni egy adott idő után, egyszerűen biológiai okokból. Egyes biológusok az emlősök felső életkorhatárát pár millió évre teszik. Megtörténhet, hogy ezért nem találkoztunk még földönkívüli civilizációkkal.
Bármennyire is érdekes ezeken a dolgokon spekulálni, de azt se feledjük, hogy az emberiség földönkívüliekkel kapcsolatos elképzelései koronként változnak. Ahogy a tudomány megjelenésével technológiailag fejlettebb civilizációkat képzeltünk, és ahogy a különböző politikai feszültségek esetén megjelentek olyan földönkívüliekről szóló történetek, és személyes beszámolók, melyben az idegenek ellenségesek, és leigázni akarják az emberiséget, úgy változni fog ez még a jövőben is. A zsebkamerák korában a fura, égi fények varázsa (és az UFO-ban való hit) csökken, de ugyanakkor megjelennek az emberiséget foglalkoztató aktuális problémák.
Amit a humanisták szerint addig is tehetünk az az, hogy dolgozunk ezeknek a problémáknak a megoldásán, hogy később, ha találkozunk egy az univerzumban létező másik életformával, akkor készen álljunk erre a találkozásra, mint egy érdekes, és értékes tagja a világegyetemnek.

Források
Davies, P. (2010, Március-Április). Is anyone out there? New Humanist, 33.-35.
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Földönkívüli élet (Wikipedia)
Lehet, hogy agresszívebben kell kutatnunk a földön kívüli élet nyomait
Újabb víznyomokat találtak a Marson
Atheists and Aliens: Would the Existence of Extraterrestrials Mean the End of Religion?
They didn’t come from outer space
Alien life on Europa, Enceladus, & Ganymede
Drake formula (Wikipedia)
Furcsa lények keresztelője? Ferenc pápa és a harmadik típusú találkozások
Rael GY.I.K
Rael üzenet

Kommentelnél? Katt ide.

Pokol | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

A pokolról kétféle elképzelés létezik. Az egyik szerint a pokol egy valós hely, ahol a rossz, gonosz, hitetlen emberek lelkei örökké tartó elviselhetetlen gyötrelmekben részesülnek.
A másik elképzelés szerint a pokol az örök elszakítottság Istentől.

Maga a pokol képe már az ókori egyiptomiak vallásában megjelent, ahol az istenek ellenségeit különféle büntetések érik a másvilágon. Ré isten ellenségeit fejjel lefelé forró homokba merítették, míg Ozirisz istennő ellenségeit lefejezték, és a szívüket egy szörny falta fel. De ugyanúgy az ókori görögök is hittek egy szellemvilágban, ahol különbség van téve a bűnösök, és a jámbor lelkek közt.
Az ítélet napja pedig a zoroasztriánus vallásból került át a jelenlegi világvallások egy részébe. Eszerint az utolsó ítélet napján a halottak föltámadnak, és egy nagy olvadt fém folyam jelenik meg, mely a bűnösöknek fájdalmas, az istenfélőknek viszont kellemes, mint a meleg tej.
A zsidó vallásban a pokol nem szerepel a Tórában, és az ezzel kapcsolatos hagyomány a szent iratokon kívülről származik. A valláson belül vitatott kérdés, hogy a zsidók megszabadulhatnak a pokol büntetésétől, vagy pedig ez örökre szóló.
Egyes zsidó filozófiai irányzatok, többek közt a kabbala, azt hangsúlyozzák, hogy jót tenni csak ebben a világban lehet, és ezért a lelkek visszavágynak ide a halál után. Mások a pokol leírásait pusztán metaforikusnak tartják, és azt gondolják, hogy ezek csupán egy spirituális megtisztulási folyamatra utalnak.
Az Istentől való elszakítottság a kereszténység egyes értelmezéseiben jelenik meg. Egyesek szerint az Isten és a Sátán közti utolsó nagy csata után a menny kapui mindenki számára megnyílnak. Mások szerint viszont az ítélet napja után a bűnösök a Sátán kezébe kerülnek, és örök kárhozatra ítéltetnek, elválasztva Istentől, míg a jámbor hívőknek örök boldogságban van részük Isten lábai előtt.
Egyes keresztények szerint a Bibliában leírt pokol nem túlzás, de célja az, hogy a figyelmet az életre irányítsa. Ez alatt a tettek következményeit értik, mert hitük szerint csakis a földi létünk alatt tudunk változtatni a tetteinken, és a jót választani.
Az Ítélet Napja, és a pokol tana kiemelt fontosságú az iszlám vallásban. Bár a szent szövegek, és a tanítók hangsúlyozzák, hogy Isten igazságos, és könyörületes, de a pokol borzalmainak említése, és fenyegetése ugyanannyira hangsúlyos ezekben. Hitük szerint a büntetéssel való fenyegetés az emberek érdekét szolgálja, mert ezáltal figyelmeztet a bűnökre, és ez egyfajta könyörület. Hiszik, hogy Isten csak hitet vár az emberektől, illetve azt, hogy kövessük, amit megparancsolt, és elkerüljük azt, amit megtiltott. De ugyanakkor azt is rengetegszer hangsúlyozzák, hogy Isten azt bünteti meg, és annak könyörül, akinek Ő akar.
A keleti vallások, mint a hinduizmus és a buddhizmus azt tartják, hogy az életben elkövetett bűnök következményei (karmája) ledolgozhatók nem csak a Földön, hanem egy még inkább szenvedésekkel teli világban, melyet nevezhetünk akár pokolnak is.
A hindu hit szerint, a pokol az univerzumok alján fekvő óceán felett található huszonnyolc bolygó, ahová azok a lelkek születnek újjá, akik Isten törvényeivel ellentétes, borzalmas tetteket hajtottak végre. Itt évezredeken keresztül sínylődnek, és csak ez után kapnak újabb lehetőséget a Földön való újjászületésre. Egyes hinduk szerint maga a húsfogyasztás is egy olyan tett, ami az ezekre a pokol-bolygókra való születést vonja maga után.
A buddhisták a keresztény purgatórium fogalmához hasonló helyként képzelik a poklot, ahol a lelkek ledolgozzák a rossz karmájukat. Különbséget tesznek a tudatlanságból, és a szándékosan elkövetett ártalmak közt, és hiszik, hogy a legrosszabb helyzetbe azok kerülnek, akik tudatosan ártottak másoknak.

A humanisták a pokol tanát kegyetlen gondolatnak tartják, és azt gondolják, hogy ez önmagában véve is rossz tanítás, mert azt üzeni, hogy a problémákat erőszakkal lehet megoldani. Azt gondolják, hogy a vallások erőszakos istenképe, aki bár mindenható, mégis úgy dönt, hogy szélsőséges és szükségtelen erőszakot alkalmaz a teremtményeivel kapcsolatban, nemhogy csodálatra méltó, hanem egyenesen ijesztő, és összeegyeztethetetlen egy szerető isten képével. Valamint azt gondolják, hogy azok, akik egy ilyen istent imádnak maguk is hajlamosabbak az erőszakra, mert vallásuk tanítása szerint ez elfogadható, és erkölcsös reakció arra, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretnék, vagy ahogy szerintük helyes. Egy kegyetlen istenben való hit kegyetlenné teszi a hívőt is.
Ehelyett a humanisták az egyéni erkölcsi autonómiát hangsúlyozzák. A humanisták nem gondolják, hogy bármit meg szabad tennünk, és elfogadják, hogy a társadalomnak szabályok szerint kell működnie. De ugyanakkor azt gondolják, hogy mindannyiunknak szabadnak kell lennünk abban, hogy kialakítsuk a saját erkölcsi mércénket, és egyéni döntéseket hozhassunk ami a morált illeti. Szerintük az erkölcs mércéje nem egy külső erő, vagy entitás, aki ítélkezik az emberek tettei felett, hanem ezeket a döntéseket maguk az emberek hozzák.
A humanisták szerint mindenki egy saját, belső erkölcsi mércét követ, még akkor is, ha ezt egy adott vallás keretében teszi. Ugyanis nincs senki, aki teljes egészében elfogadná vagy akár betartaná a vallása összes előírását, és erkölcsi útmutatását. Mindenki válogat valamilyen szinten; egyes szabályokat rendkívül fontosnak tart, másokat meg könnyedén elutasít, annak ellenére, hogy mind ugyanúgy istentől származnak. Arról nem is beszélve, hogy a különböző szabályok néha még magán a valláson, vagy a szent könyvön belül is ellentmondásosak. Ezért a humanisták szerint nem szükséges Istenre vagy istenekre hivatkozzunk amikor az erkölcsről van szó. Ugyanúgy hozhatunk erkölcsi döntéseket, és vállalhatunk felelősséget a saját tetteinkért, ha közben nem támaszkodunk egy természetfeletti lény szabályaira.
A humanisták elutasítanak mindennemű istenekre, és természetfeletti lényektől származó revelációra épülő értékrendet, és ehelyett az erkölcs alapjának az emberi jóllétet teszik meg. Azt gondolják ugyanis, hogy mikor arról van szó, mi a helyes, és mi a helytelen fontosabb azt vizsgálni, mi az amire az embereknek szüksége, és igénye van. Azt kell megtalálnunk ugyanis, hogy mi az ami elősegíti az emberi faj fejlődését, jóllétét, és boldogságát, illetve, mi az, ami ebben akadályozza.
Ugyanezt tartják érvényesnek a többi érző lénnyel, és a minket körülvevő világgal kapcsolatos erkölcsi hozzáállásunkról is. Ebben sem működik a minden megengedett elv, mert az önös érdekből, és figyelmetlenségből elkövetett cselekedetek ugyanúgy ártanak másoknak, és a világnak, mint a szándékos rosszindulat. Ezért a humanisták szerint minden ilyet kerülni kell, amennyire épp lehetséges.
A nem ártás, a következmények vizsgálata, és a felelősségvállalás, illetve az igazságosság, és méltányosság képezik a humanista erkölcs alapját. Ezeket pedig szükséges nemcsak szekuláris, azaz világi, és természetfelettitől mentes törvényekbe foglalni, melyek minden polgárra érvényesek, hanem szükségesnek tartják azt is, hogy ezeket az emberek kulturális szinten is elfogadják, és elsajátítsák. Ha egy ilyen szabályról kiderül, hogy ártalmas az embereknek, a környezetnek, vagy akár más érző lényeknek, akkor a humanisták szerint azt a szabályt, vagy törvényt meg kell változtatni. Szerintük nincsenek kőbe vésett szabályok, melyek mindenképp érvényesek mindenkire. A szabályok megszegésének következményei pedig itt és most kell bekövetkezzenek, annak érdekében, hogy igazságszolgáltatás, és helyreállítás történjen. A humanisták nem tartják megnyugtatónak azokat az állításokat, mely szerint a másvilágon, az ítéletnapján, vagy egy elkövetkező életben lesznek majd következményei egy ártalmas cselekedetnek.
Gyanakvással szemlélik azokat a kijelentéseket, melyek abban lelnek örömet, hogy egy másik lény a pokolban szenved rettenetes kínokat. Sokszor ártalmatlan dolgokért, vagy pedig egy adott istenség elleni vétség miatt, mellyel valójában senkinek nem ártott, és csupán egy vallási szabályt szegett volna meg. Nem egy volt hívő számol be arról, hogy gyerekkorában rettenetes félelmet élt meg, amikor a pokol tanítását hallotta, és ahogy ez a félelem még évekkel később is kísértette, és ezáltal megkeserítette az életét. A humanisták szerint azoknak a hívőknek a megszólalásai, akik ezt szenvedélyes örömmel hangoztatják egyenesen felkavarók, és aggasztóak. Mások szenvedésében örömet lelni nem tűnik összeegyeztethetőnek számukra a szeretettel, melyről a vallások beszélnek.
Hasonló módon aggasztónak tartják azokat a tanokat, melyek azt hirdetik, hogy a mennyország jutalma, és egyben a pokol kínjainak az elkerülése csakis egy szűk, kiválasztottakból álló csoport számára elérhető. A humanisták szerint ez a fajta világkép nemhogy nyugtalanító, hanem egyenesen szörnyűséges. És sokuknak ez az oka annak, hogy elutasítják egyes egyházak tanait, és akár nyilvánosan kritizálják őket.
Ugyanakkor megfigyelhetjük azt is, hogy a büntetés és jutalom, illetve a másvilág ígérete halványulni kezd ahogy az emberiség egyre több szempontból képessé válik megmagyarázni a világ működését, és maga képes megoldásokat találni az emberek problémáira. Egy igazságos, és jóléti társadalomban csökken a mennyország, és a pokol ígéretének fontossága. Ha az emberek megtapasztalhatják, hogy a törvény és az igazságszolgáltatás működik, és probléma esetén számíthatnak rá, illetve ha az alapvető szükségleteiket ki tudják elégíteni, mert nem kell nélkülözniük, akkor a társas viszonyokat feszítő ellentétek száma is csökken. Ezáltal nő az általános jóllét, melyben nincs szükség egy mindenható, és bosszúálló istenre, vagy egy természetfeletti szabályrendszerre, mely majd valamikor igazságot tesz. Mert az emberhez méltó lét, és a boldogság már most, ebben az életben lehetséges, és mindenkinek kijár.

Források
Anon. (2009). Qur’an. (második kiad.) Penguin books, London
Howel Smith, A. D. (1942). Many men, many hells. The Rationalist Annual, 68.-74.
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Topić Peratović, N. (2014). Humanism for Children (első kiad.) Center for Civil Courage, Zagreb
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Whyte, G. (1911). The consolations of religion. The R. P. A. Annual, 46.-50.
Wilkonson, R, Pickett, K. (2010). The spirit level. Penguin Books, London
Pokol (Wikipedia)
Az utolsó ítélet (A Katolikus Egyház Katekizmusa)
Vatikán: Igenis van pokol
A Humanistic Damning Of The Doctrine Of Hell

Kommentelnél? Katt ide.

Nihilizmus | Humanista válaszok

Hallgasd meg a cikket itt.

Az emberi értékek elértéktelenedését állító, valamint a haladásellenes, és a lét értelmét tagadó filozófiai irányzat.

Vannak akik félreértelmezik az ateizmust, mint egy üres, reménytelen, és nihilista világnézetet. Egyesek ezt tudatlanságból, mások viszont tudatosan teszik. Ennek alapja gyakran egyes hívők meggyőződése miszerint, ha hitük elemei személyes szinten megnyugvást hoznak számukra, akkor csakis ez az egyetlen helyes módja a világban való létezésnek, és minden más üres, és értelmetlen lehet csupán. Bár a különböző vallások nagyon sok mindenben ellentmondhatnak egymásnak, de abban mind egyetértenek, hogy egy vagy több isten létezik.
Ezek alapvető ellentmondásba kerülnek azokkal akik nem hisznek egyetlen istenben sem. Mivel az ateisták nem fogadják el semmilyen istenek létét, ezért a vallásos emberek, de néha akár a „maguk módján hívők” is azzal vádolják az ateistákat, hogy ők nem hisznek semmiben, tehát tulajdonképpen nihilisták. És bár valóban létezhetnek ateisták, akik valóban nihilistának vallják magukat, a legtöbben mégis inkább az ateizmus két kategóriájában esnek: a gnosztikus, illetve az agnosztikus ateisták kategóriájába.
Előbbi azt jelenti, hogy az illető nem hisz istenekben, és biztos benne, hogy egyetlen isten sem létezik. Utóbbi pedig azt jelenti, hogy az illető nem hisz az istenek létében, de ugyanakkor nem zárja ki teljesen annak a lehetőségét, hogy valamilyen, eddig még nem ismert isten létezhet. Ebbe az utóbbi kategóriába tartozik az ateisták túlnyomó többsége.
Ugyanakkor egyes ateisták antiklerikálisnak, azaz egyház-, és vallásellenesnek is tartják magukat, mivel az egyházak történelmét, illetve jelenlegi tevékenységét károsnak tartják, és nem tartják elfogadhatónak azokat a hatásokat, melyet az egyházak a szélesebb társadalomra gyakoroltak.
Ők nem csak elégtelennek tartják az egyházak magyarázatait a világ eseményeire, hanem egyenesen hibásnak, és károsnak gondolják ezeket. Mivel ez az egyet nem értés gyakran konfliktushoz is vezethet, ezért sok hívő, vagy az egyházak tanaival szimpatizáló felekezeten kívüli személy, gyanakvással pillant azokra az ateistákra, akik az egyházakkal szembeni ellenszenvüket néha szenvedélyesen, vagy akár agresszív módon fejezik ki.
Ezzel szemben a humanisták szerint a másmilyen világnézetek nem jelentik azt, hogy azok teljes egészében tévesek, és értelmetlenek, vagy hogy mindenképp meg kellene szüntetni azokat. Annak ellenére, hogy a humanisták azt gondolják, hogy a vallások rengeteg dologban tévednek, és egyes szervezett vallási közösségek egyenesen nagyobb csoportoknak is ártani tudnak, ennek ellenére elfogadják, hogy egy másik ember számára lehet, hogy pont az a vallás ad értelmet, és életminőséget. Még akkor is, ha az egyes vallásokban található magyarázatokat ők maguk is hibásnak, és értelmetlennek tartják, ugyanakkor értik, hogy ez másoknak miért lehet fontos.
Tehát a humanisták is ateisták, és bár nem fogadják el a vallások világmagyarázatát, de ugyanakkor azt gondolják, hogy maga a puszta ateizmus elégtelen arra, hogy egy értelmes, és teljes életet éljünk, és együtt tudjunk élni másokkal. A puszta véleménytoleranciát sem tartják elegendőnek, mert bizonyos dolgok, és bizonyos vélemények tolerálása azzal jár, hogy egyes csoportokat hátrányosan megkülönböztetünk, vagy kizárunk a társadalmi együttélésből, és ezt a humanisták sem tartják elfogadhatónak. Ehelyett ők egy olyan természetfelettitől mentes, pozitív világnézetet tartanak magukénak, mely az értelmes, és minőségi életre fekteti a hangsúlyt, melynek középpontjában az ember található.

A humanisták szerint a létezés nem üres, és értelmetlen, ha az emberiség létének célját nem egy isteni lény határozza, hanem ezt a célt maguk az emberek határozzák meg. A humanisták azt gondolják, hogy a létnek, beleértve az univerzum létét, és a földi életet is, nincs végső célja és értelme. Szerintük az értelem nem egy külső valami, amit fel lehetne fedezni, mint a fizika törvényeit, vagy Amerikát. Az értelem inkább egy valami, amit mi magunk, emberek, építünk, vagy alakítunk ki magunknak. A tetteink, és az életünk akkor értelmes, ha az egybeesik azokkal az értelmet adó célokkal, melyeket magunknak határozunk meg, és amelyek megelégedést, és boldogságot hoznak az életünkbe.
A humanisták szerint csupán a testi élvezetek megtapasztalása, az erkölcsös élet, vagy akár a jó cselekedetek végrehajtása sem elegendő önmagában arra, hogy valaki úgy érezze az élete értelmes, és jelentőségteljes volt. Ugyanakkor ennek ellenkezője is igaz, mint például ha valaki, aki azzal töltötte az életét, hogy egy rasszista szervezetet építsen, és fejlesszen. Annak ellenére, hogy az illető, és a hozzá hasonlóan gondolkodók számára ez értéket jelenthet, de szélesebb társadalmi szinten ez a tevékenység ártalmasabb volt, mintha az illető csak létezett volna a világban.
Ezért a humanisták számára a nihilizmusnál, és a semmittevésnél, illetve a puszta önös értelem-keresésen kívül létezik egy magasabb szint, amiről megállapíthatjuk, hogy valakinek az élete értelmes volt vagy sem.
Illetve megtörténhet az is, hogy valakinek az életcélja kudarcot vall, vagy nem sikerül elérnie azt, amit kitűzött magának. Sokan azt mondanák erre, hogy az az élet értelmetlen és elvesztegetett volt, mert maga a cél nem valósult meg. De a humanisták szerint az értelmesen töltött élet nem egy konkrét cél, vagy jellemző, ami ha nem teljesül, akkor az egész értelmetlen volt. Ha ugyanis azt vizsgáljuk, hogy mi a közös azokban az életekben, melyek értelmesnek számítanak, azokhoz képest melyek értelmetlennek tűnhetnek, akkor megfigyelhetünk pár közös elemet. Ezek a szabadon választott cél(ok), valamint nem erkölcstelen, és szenvedélyesen, illetve odaadással folytatott tevékenységek. Ami a legfontosabb, hogy maga az illető számára ezek jelentőséggel bírjanak. Ennek során nincs szükség arra, hogy egy külső, természetfeletti autoritásfigura ezt jóváhagyja, és kijelentse róla, hogy igen, ez az élet valóban jelentéssel bír, és máskülönben az egész értelmetlen lett volna. Ezért gondolják azt a humanisták, hogy az értelmes élet nem rajtunk kívülálló dolgoktól függ.
Egyesek akár azt is kijelenthetik, hogy az ateisták, és egyben a humanisták által elutasított másvilág hiányában értelmetlen az élet. Mert ha nem létezik egy végső, isteni ítélet az emberek cselekedeteivel kapcsolatban, akkor az egész létezés tulajdonképpen értelmetlen, és ezért muszáj szerintük hinni a végítéletben, és a halál utáni életben. A humanisták viszont azt gondolják, hogy épp ellenkezőleg: az élet véges mivolta csak egy újabb indok arra, hogy az életünket értelmesen töltsük. Ha ugyanis ez az egyetlen életünk, és ennek egyszer vége lesz, akkor most kell megtennünk mindazt, amit értelmesnek tartunk a létezésben.
Sőt, egyes humanisták szerint az ehhez hasonló ítélethirdető isten képe, és szabályai szerint élt élet rosszabb, mint egy szabadon megélt, és babonaságtól mentes élet. Még akkor is, ha előbbinek végén egy végtelen ideig tartó élvezetekkel teli másvilág ígérete vár. Ez a fajta világkép gyakran behatárolja az illető gondolkodását, és visszatartja őt attól, hogy valóban szabadon, és bátran élje az életét, felelősséget vállalva a saját döntéseiért.
A humanizmus tehát, annak ellenére, hogy alapvetően ateista világnézet, nem jelenti azt, hogy üres, vagy az értelmes létezést tagadó világnézet lenne, hanem épp ellenkezőleg: azt tartja, hogy értelmes életet csakis mi magunk alakíthatunk ki magunknak. És ezt most kell megtennünk, mert nincs másik lehetőség, vagy újabb élet melyben ezt megtehetnénk. Csak a most van.

Források
Law, S. (2011). Humanism: A Very Short Introduction (első kiad.). Oxford University Press, New York
Topić Peratović, N. (2014). Humanism for Children (első kiad.) Center for Civil Courage, Zagreb
Rába, G. (2015) Isten tudja … – emberi kérdések, vallási válaszok (első kiad.) Central könyvek, Budapest
Nihilizmus (A magyar nyelv értelmező szótára)
Nihilizmus (Fogalomtár etika szakosoknak)

Kommentelnél? Katt ide.